ÚTHÁLÓZAT
ÚTHÁLÓZAT
A 109/110-ben felállított ajtonyi mérföldkő szerint a hadiutak építése a tartomány megszállása után azonnal megkezdődött, és ezért a 118-as átszervezésig valószínűleg be is fejeződött. Az útvonalakat a Tabula Peutingeriana alapján jól ismerjük. Ez a helységeket – javarészben katonai táborokat – összekötő utakat és a távolságokat feltüntető térképvázlat a 3. század közepén készült. Mivel az útmaradványok feltérképezése lassan halad előre, a Tabula helységneveinek azonosítása sok esetben bizonytalan.
A Tabula a Daciát a birodalommal összekötő két dunai hídtól és Diernától írta le az utakat, amelyek Apulumba, majd onnan tovább az északi határra vezettek (9. térkép). Lederatából Tibiscumba vezetett a legnyugatibb út, amely ott találkozott a drobetai híd közelében, Diernából induló másikkal. Tibiscumból Sarmizegethusán keresztül lehetett Apulumba jutni. (E két hely között ágazott le nyugat felé a Pannoniába vezető Maros-völgyi út.) Drobetából a Vulkán-szoroson keresztül ért egy út Sarmizegethusába: ezt az utat, aminek a Kárpátokban nehéz terepen kellett keresztülvágnia, a Tabula nem is tüntette fel. Drobetából egy harmadik út az Olt-limes érintésével a Vöröstoronyi-szoroson át vitt Apulumba. Ennek egyes szakaszai ma is jól láthatók az Olt mentén. Apulumból észak felé a Tabula csak egy útvonalat ír le: ez Porolissumig vezetett.
A Tabula útjai a hadászatilag fontos átkelőhelyeket kötötték össze a tartomány fővárosával és az északi határral. Kelet-daciai útjai hiányoznak, mert azokat a területeket a 3. század közepén a katonaság már felhagyta, így az ezután készült térképre már nem kerültek rá. Az egyik kelet-erdélyi utat azonban egy későbbi forrás fenntartotta. A korábbi térképek, főleg a Tabula Peutingeriana alapján készült kompiláció, a Geographus Ravennas megőrizte egy útvonal leírását, amely Porolissumot kötötte össze a Fekete-tengerrel. Ez talán annak a Barbaricumban futó, egyébként ismeretlen fekvésű útnak a része, amelyet Traianus császár nyitott meg (Aurelius Victor, de Caesaribus 13,3).
58Egy másik, ugyancsak a Barbaricumot keresztülszelő utat jól ismerünk: ez Daciát Pannonia Inferiorral kötötte össze. A tibiscum–apulumi útból a Sztrigy torkolatánál ágazott le, és a Maros-völgyben vezetett nyugat felé. Rövidesen elérte a völgyet védő legnyugatibb tábort, Miciát (Vecel). Ezt az utat Dacia határain túl is megépítették: A Maros-völgyben vezetett a folyó torkolatáig, majd a Duna–Tisza közén át ért Pannonia Inferiorba. Vonala a Maros mentén nincsen feltérképezve, azonban Bulcson (Bulci), Arad környékén (Aradul Nou), Nagyszentmiklóson (Sînnicolaul Mare) és Németcsanádon (Cenadul German) előkerült katonai bélyeges téglák és – ásatásokkal ugyan nem hitelesített – épületmaradványok tanúsítják az út vonalát és egyúttal annak katonai ellenőrzését. A két provinciát a Barbaricumon keresztül összekötő út létezését kétségtelenül igazolja az a kb. 50 kilométer hosszú szakasza (a felszínből kiemelkedő, mintegy 5-6 méter széles úttöltés), amelyet a Duna–Tisza közén találtak meg. Baja körzetéből kiindulva vezetett Szeged felé; Csávoly, Mélykút, Tompa és Kelebia körzetében ma is jól látszik. Iránya a Maros menti út nyugati meghosszabbításába esik. Ez az út lerövidítette a nyugat felé irányuló forgalmat, valamint Pannonia és Dacia gyors összeköttetését tette lehetővé.
A Maros menti út, amelynek kronológiai kérdéseit ásatások hiányában nem ismerjük, Dacia központi vidékét, Apulumot nemcsak Pannonia Inferiorral, hanem a dunai hajóúton vagy a Duna menti limes-úton keresztül a birodalom nyugati tartományaival, a Maros–Tisza–Duna és a Dráva vagy a Száva segítségével pedig Dél-Pannoniával és Dalmáciával is összekapcsolta. Egyúttal csatlakozott az Észak-Itáliát az aquileiai kereskedelmi központon keresztül az Északi-tengerrel összekötő Borostyánúthoz. A Maros menti út kereskedelmi használatát a különféle dél-pannoniai áruk daciai, elsősorban erdélyi elterjedése, valamint a daciai vagy a Daciával kereskedők állomáshelyei bizonyítják. A Maros-völgyben nemcsak szárazföldi közlekedés folyt, hanem – az összeköttetésnek ezt a lehetőségét már a római hódítás előtt is felismerték – a folyót víziútként is használták. A Maros hajózásának emléke az Apulumban székelő hajósok egyesülete (collegium nautarum: CIL III, 1209) és a miciai hajós sírszobor.
Természetes, hogy a jazig szállásterületen keresztülvezető út biztonságáról gondoskodni kellett: ezért katonai védelem alatt állt. Ennek részleteit nem ismerjük, de bizonyítékul szolgálnak a Maros völgyében előkerült katonai téglabélyegek. Ezeket a téglákat legiós téglavetőkben állították elő, ezért arra lehet következtetni, hogy az utat és állomásait legióskülönítmények építették. Duna–Tisza közi szakaszát már a pannonia inferiorbeli hadsereg biztosíthatta. Az út vonala Bajánál délnyugatnak fordul: talán a lugiói (Dunaszekcső) tábornál kelt át a Dunán.
A Maros mente katonai leleteinek értelmezése összefügg Dacia délnyugati határának, illetve a Bánság hovatartozásának a kérdésével. Miután Daciát 59nem zárta körül mindenhol folyamatos táborsor vagy árkokból és töltésből álló sánc – a hegyek ezt szükségtelenné tették – ezért egyes területeken a tartomány kiterjedése vitatott. A határról a vélemények az időrendi kérdésektől eltekintve többé-kevésbé egységesek, kivéve a Duna–Tisza és a Maros közti területet, tehát a Bánságot. Egyesek szerint a Bánság Dacia részeként a birodalomhoz tartozott, amit a Maros menti katonai jellegű leletekkel látnak igazolhatónak: ezért a Marost limesvonalnak, erődített határnak tekintik. A Bánság régészeti leletei ezt az elképzelést mégsem bizonyítják. Katonai táborok ugyanis csak a Bánság keleti részén, a Lederatától észak felé, Tibiscumba vezető út mentén vannak, nyugatabbra nincsenek. Sem a Tisza, sem a Maros vonala nincsen táborokkal megerődítve, amint az várható lenne akkor, ha a Bánság a birodalomhoz tartozott volna. A Maros menti római leletek pedig a Barbaricumon keresztülvezető utat ellenőrző állomások maradványai. Római tárgyi leletek különben sem jelentik magától értődően a birodalomhoz tartozást. Pannonia markomann–kvád északi előterében vagy a szarmata Barbaricumban is szép számban találhatók zsákmányolt vagy exportból származó római tárgyak, és ebből nem következik az, hogy a vidék a Római Birodalomhoz tartozott. A Bánság nyugati, nagyobbik felében nincsen római lelet. Az az egy-két felirattöredék pedig, amely akár a Maros mentén, akár a Bánságban előkerült, a tartományból különféle középkori építkezésekre elhurcolt kő is lehet; hasonlóan a Duna–Tisza közt lelt római feliratokhoz. A Maros menti út nem szerepel a Tabula Peulingerianán sem: ez arra utal, hogy nem a birodalom területén vezetett.
A hovatartozás kérdésével összefüggésben vitatott a terület népessége is. Ha ugyanis a Bánság teljes egészében Daciához tartozott volna, akkor a tartomány feladása, tehát 271 előtt szarmaták nem élhettek volna ezen a területen. Ezért a bánsági szarmata leleteket általában a 3. század végére vagy még későbbre keltezik. A Bánság területén azonban jó néhány bizonyosan 271 előtti szarmata lelőhely is van: jól jelzik ezeket a szarmaták számára a rómaiak által exportált emailos ruhadíszek, kapcsolótűk. A szarmata lelőhelyek a Bánság délkeleti részétől a Tisza–Maros szöge és a Tisza felé sűrűsödnek. Ezek szarmata-jazig népességet bizonyítanak, és ezáltal azt, hogy a Bánság java része, nyugati fele nem Róma, hanem a szarmaták birtokában volt, legalábbis a 118-as átszervezést követően.
Az Apulumból Lugióba vezető út mellett továbbiakat is feltételeznek, amelyek szintén Daciát (Porolissumot) és Pannonia Inferiort (Aquincumot) kötötték volna össze. Ezeknek nyomai nem kerültek elő, létezésük valószínűtlen. A kedvező összeköttetést biztosító Duna–Tisza közti és Maros menti út a rómaiak számára szükségtelenné tett egy másik, ugyancsak a szarmata területet keresztülszelő, ám a közlekedés szempontjából összehasonlíthatatlanul rosszabb terepen futó (sokszoros folyóátkelések, erdős, mocsaras terület), nem védhető, ellenőrizhetetlen, hosszabb útvonal fenntartását. Az azonban 60lehetséges, hogy egy, a szarmaták által használt „útvonal”, amely azonban az őskori utakhoz hasonlóan nem volt megépítve, keresztülhaladt a területen.
A 118-as átszervezés utáni évtizedek nyugodt külpolitikai viszonyai kedveztek Dacia életének, a gazdasági fejlődésnek. Közel két évtizedig nem volt nagyobb háború a tartomány körzetében. Antoninus Pius uralkodása alatt (138–161) csupán általánosságban emlegetnek dák veszélyt. Ezek a dákok a tartomány északi és keleti szomszédságában élő, meg nem hódított vagy a dák háborúk után elmenekült, ún. „szabad dákok”, valamint a karpok és a kosztobókok voltak. A harcok részletei ismeretlenek; ez annak a következménye lehet, hogy a háborús veszély ekkor még nem volt jelentős. Antoninus Pius életrajza röviden megjegyzi (SHA, vita Pii 5, 4), hogy a császár a germánokat és a dákokat, valamint sok más népet és a fellázadt zsidókat helytartói és legatusai segítségével leverte. A dák háborút azáltal tudjuk keltezni, hogy a „Dacicus” győzelmi jelző i. sz. 157-ben megjelenik a császár címei között. Valóban: 156–158-ban kitűnő katonák voltak Dacia Superior és Porolissensis helytartói (Statius Priscus és Macrinius Vindex). A két tartomány hadereje nem volt elég a támadások kivédésére, mert Afrikából mór segédcsapatokkal kellett megerősíteni. Noha harcok csak Dacia Superiorban bizonyíthatók, ugyanekkor Dacia Inferior hadseregében is számítottak és felkészültek esetleges támadásokra: ebben a tartományban is voltak csapaterősítések. A Közép- és Al-Duna mentén az ellenséges mozgolódások a néhány év múlva az egész frontszakaszon kitört hosszú háború figyelmeztető jelei voltak.
