LAKOSSÁG: DÁKOK ÉS TELEPESEK
LAKOSSÁG: DÁKOK ÉS TELEPESEK
Az új tartomány népességéről Eutropius a következőket írta: „…Traianus Dacia legyőzése után a római világ egész területéről hatalmas tömegeket telepített oda, hogy a vidéket és a városokat lakják; Daciában ugyanis Decabalus hosszú háborúja miatt elfogytak a férfiak” (Eutropius VIII, 6,2). A történetíró okozati összefüggésbe állított szavai tömör megfogalmazásban szólnak arról, hogy a háború folyamán a dák őslakosság száma jelentősen csökkent, ezért Traianusnak a területet szinte újra kellett népesíteni. Az új területek provincializálásánál általános gyakorlat volt a telepítés: a szolgálatukat letöltött katonákat így juttatták földhöz. A katonaság kíséretében pedig a táborok mellett telepedtek meg a családtagok, a feleségek és a gyermekek, valamint a kereskedők, akik a katonaságot és a helyi lakosságot különféle cikkekkel látták el. Ha tehát csak erről lett volna szó Dacia esetében is, azt Eutropiusnak nem kellett volna kiemelnie. Ő azonban nyomatékosan utalt a telepítés okára: az őslakosság nagymérvű pusztulására, és az elnéptelenedésről, valamint a betelepítésekről részletesebb képet adott.
Egy újonnan megszerzett föld lakosságának sorsa attól függött, hogy milyen előzmények után és milyen módon jutott Róma birtokába. Ha a tartományt békés úton szerezték meg, a lakosságot kevés vérveszteség érte. Daciában nem így történt: Traianus két háború után kebelezte be a birodalomba, ami egy hosszú, másfél évszázados folyamat végét jelentette. Ennek küzdelmei és 81kudarcai, Decebalus fennhéjázó magatartása a rómaiak szemében már korábban gyűlölt ellenséggé tette a dákokat (Cassius Dio LXVII, 6,1; 6,5). Ezt a hírüket az első dák háború után Decebalus tettei csak öregbítették. A király a rómaiak szemében esküszegővé vált, mert az első háború után nem tartotta be a békekötés feltételeit, ami a háború ismételt kirobbanásához vezetett. Az első háború után Decebalus más cselekedetei sem hagytak kétséget a király szándékai felől. A megszálló római hadsereg egyik magas rangú tisztjét, Longinust elfogatta, és előbb a saját pártjára akarta állítani, amikor pedig ez nem sikerült, „arra vetemedett, hogy az Isztroszig nyúló területet és a háborúk költségeit követelje Longinusért cserébe”. A Traianus számára teljesíthetetlen követelést Longinus öngyilkosságával segített megoldani (Cassius Dio LXVIII, 12,1–5). Decebalus ekkor orgyilkosokkal kísérelte megöletni a császárt a moesiai főhadiszálláson (Cassius Dio LXVIII, 11,3). A királynak ezek a tettei nem hangolták kedvezőbb bánásmódra a dákok iránt sem Traianust, sem a római hadsereget, vagyis a végső leszámolásnál kíméletre aligha számíthattak. A harcok és esküszegések, Decebalus tettei olyannyira mély nyomot hagytak a rómaiakban, hogy évszázadokra meghatározták a dákokról alkotott képet. A második háború közvetlen előzménye alapján tehát nem lehet csodálni, hogy a rómaiak a harcoló ellenfél fizikai megsemmisítésére törekedtek. Az Imperium Romanumra támadó barbárok kiirtása egyébként sem jelentett etikai kérdést. Ezt már Augustus megfogalmazta (Res Gestae Divi Augusti 3), és a gyakorlatban alkalmazták. Később Marcus Aurelius is ki akarta irtani a jazigokat (Cassius Dio LXXI, 16,1–2). A megsemmisítés természetesen nem kizárólag az ellenszegülők megölését jelentette, hanem a lakosság eladását rabszolgának, a férfiak besorozását katonának és távoli provinciákba küldését. Azok a dákok tehát, akik mindvégig kitartottak Decebalus mellett, nem számíthattak kegyelemre. Ez is hozzájárult végső tettükhöz, amelyet Traianus győzelmi oszlopának domborművei is megörökítettek. A dák vezető réteg tömegesen lett öngyilkos: közösen megmérgezték magukat. A háború után 123 napig tartó cirkuszi játékokon 10 000 gladiátor harcolt (Cassius Dio LXVIII, 15), jó részük dák hadifogoly lehetett. Kritón nyomán, aki a császári udvar orvosa, a hadjárat résztvevője és történetírója volt, írtak arról, hogy a foglyok száma félmillió volt, és Traianus – nyilván a végső csata után – az elfogottak közül csak negyvennek hagyta meg az életét.* Ha túlzók is ezek a számok, a dák-római viszonyt, valamint az igen nagy arányú dák emberveszteséget jól mutatják. Ezért a háborúk végeredménye semmiképpen sem csupán a dák katonai hatalom összeomlása volt, hanem a lakosság is erősen megfogyatkozott, és számukat tovább csökkentették a római iga alól elmenekülők.
F. JACOBY, Die Fragmente der griechischen Historiker II: B. Leiden 1962. 931–932.
82A dák férfiakat segédcsapatokba sorozták, és Britanniába, valamint Keletre küldték. Későbbi sorsuk alig ismert. Semmi sem utal arra, hogy leszerelésük után bárki is visszatért volna szülőföldjére. Az elnéptelenedés vizsgálatánál nem közömbös, hogy éppen Decebalus országának a központi része lett új tartomány. Az a terület, amelynek lakossága a leginkább elpusztult, nemcsak a háborúban – amely nagyobbrészt szintén ezen a területen folyt –, hanem azért is, mert ők tartottak ki a végsőkig, sokan a méregpohárig Decebalus mellett. Elsősorban ennek a vidéknek a lakóit mészárolták le a rómaiak, ők jutottak rabszolgasorsra vagy menekültek el a hódítók elől a meg nem szállt területre.
Egy új tartomány szervezésének fontos része volt az őslakosságnak a rómaiak számára előnyös adminisztratív, territoriális szervezetbe (civitas peregrina) sorolása. Ez általában törzsek szerint történt, egyes, a hódító háborúkban különösen harcias népeket azonban részekre osztottak fel. A civitasok kezdetben katonai ellenőrzés alatt álltak, de a nép vezető rétegét bevonták az igazgatásba. Később ez, a rómaiak által kedvezményekben részesített törzsi arisztokrácia (például először kaptak polgárjogot) vette át a civitasok vezetését (princepsek). A civitas-szervezet egyrészt a romanizáció megindulásának szervezeti formáját jelentette, másrészt a későbbi városi közösségek magját alkotta. Daciában azonban ennek a szervezetnek más tartományokkal ellentétben semmi nyoma. Egyik oka ennek a törzsi vezető réteg hiánya volt. Vagy már Decebalus egyeduralma idején felszámolták, kiirtották őket, vagy a traianusi háborúk során a dák nemesi réteggel – a pileatival – együtt gyakorlatilag megsemmisültek. Jellemző, hogy Dacia egykori törzs- vagy népneveiből a provinciális időszakból mindössze egyet ismerünk: a vicus Anar(torum)ot, az anartészek faluját Észak-Erdélyben (CIL III, 8060). Ennek lakói azonban nem dákok, hanem az általuk leigázott kelták voltak. Egy princepset ismerünk név szerint: T. Aurelius Afert. Ő sem dák, hanem Splonumból (Dalmatia) származó törzsi vezető volt (CIL III, 1322). A civitasok hiányának a másik oka szükségszerűen az őslakosság elenyésző száma volt. Emiatt a kormányzat szükségtelennek tartotta a maradék dákság számára a romanizációt elősegítő közigazgatási forma bevezetését. Dacia római városai ezért nem a civitas-szervezetekből vagy azokkal együtt, hanem katonai, illetve katonai táborok melletti településekből alakultak ki. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az őslakosok maradékai a romanizációhoz vezető városi életben sem vettek részt. A tartomány feliratos emlékein, a városi testületekben (tanácstagok vagy papi tisztségek) „trako-dák” személynevet viselők nincsenek képviselve.
A feliratos és régészeti emlékek hozzásegítenek az Eutropius szavaival „ex toto orbe Romano” végrehajtott telepítés részleteinek megismeréséhez. A bevándorlók első csoportját azok a római polgárjogú legiósveteránok alkották, akiket Sarmizegethusa alapításánál telepítettek le. A korábban a 83Rajna-vidéken, Nyugat-Pannoniában vagy Moesiában állomásozó legiókból került át azok egy része, akiknek személynevei alapján itáliai származásra lehet gondolni. A feliratokon a nyugat-pannoniai vagy noricumi származást ritkán jelölték (CIL III, 1221, AÉ 1933:22), a személynevek elterjedési köre azonban utal erre. A noricum-pannoniai vidékre jellemző temetkezési szokások, a tárgyi leletek, a használati tárgyak daciai elterjedése és főként Észak-Dacia régészeti kultúrájának egyes sajátosságai szerint ezeknek az áttelepülőknek a száma jelentős volt.
A Közép-Duna vidékéről áttelepített másik nagy csoport Dalmatiából került Daciába: bőséges számú felirataik alapján azt is tudni lehet, hogy zárt csoportokban, szinte törzsrészenként kerültek át, főként a territorium metalli vidékére, az Alburnusba. Az áttelepítettek egy része még nem volt római polgár, hanem csak peregrinus („Anduenna Batonis filia, Maximus Batonis filius, Liccaius Epicadi filius, Epicadus Plarentis filius”). Sokan a pirusta törzsből származtak („Dasius Verzonis filius Pirusta ex k[astello] Avieretio”). Az erdélyi Érchegységben zárt közösségben éltek (Vicus Pirustarum), áttelepítésük a bányaművelést indította meg. A dalmáciaiak, noricumiak, pannoniaiak leszármazottai közül sokan emelkedtek a municipális vezető réteg soraiba.
Pannoniából és Noricumból nemcsak római polgárok kerültek Daciába, hanem feltehetőleg a kelta nevűek jelentős része is onnan származott (Bonio, Bucco, Cotu, Veponius). A dalmáciai, noricumi és pannoniai áttelepítések később erősítették a provinciák közötti kereskedelmi kapcsolatokat.
Az áttelepedők között sok volt a katona. Így volt ez már Sarmizegethusa alapításánál is, majd a katonai táborok mellett kifejlődő, később várossá lett településekkel folytatódott. A kormányzat alighanem szorgalmazta, hogy a veteránok a tartományban maradjanak, noha erre nem mindig került sor. A tartomány tarka etnikai összetételének létrejöttéhez a katonaság nagymértékben járult hozzá. A Daciában állomásozó segédcsapatok között sok volt az etnikai alakulat; kezdetben csak egy, római polgárokból álló legio állomásozott a tartományban. Sok segédcsapat a trák lakosságú Moesiából került Daciába. Néhány gyalogosegység pedig trák alakulat volt (a cohors II Bessorum, I Thracum sagittariorum íjászalakulat, a Thracum equitata). Ezek állományukat is a déli területekről pótolták. Mások ugyan nem trák alakulatok voltak, mint az ilosvai tábor helyőrsége, a korábban Pannoniában állomásozó cohors I Tungrorum Frontoniana vagy a felsőkosályi táboré, a cohors I Brittonum miliaria civium Romanorum, állománykiegészítést azonban ezek is a trákok közül kaptak. Egyes trákok veteránként költöztek át az új tartományba, mint Sueuethes Traibithi filius családja, aki a cohors II Thracum katonájaként már i. sz. 86-ban megkapta az elbocsátólevelet a júdeai hadseregben (CIL XVI, 33). Heptapor Isi filius, aki a trák bessus törzsből született, és i. sz. 158-ban szerelték le, a tartományban maradt (CIL XVI, 108). 84Meglepő, hogy a trák eredetű katonák és a moesiai származású átköltözöttek ellenére Dacia trák személyneveinek száma milyen kevés. Ennek egyik oka éppen a csapatok korábbi, közeli moesiai állomáshelye, másik pedig az ugyancsak közeli trák állománykiegészítő terület. A más provinciák esetében is tapasztalható lakosságfluktuációt ez a közelség különösen elősegítette. Valóban, a Potaissába áthelyezett legio V Macedonica katonája elbocsátása után visszament megszokott környezetébe, az egység korábbi állomáshelyére, a moesia inferiorbeli Troesmisbe. A trákok szintén előszeretettel költöztek haza. Az i. sz. 144-ben leszerelt Aulenus Dacia Superiorból tért haza. A bessus Bithust Dacia Inferior hadseregéből 140-ben szerelték le, majd elhagyta Daciát. Egy másik bessus, M. Aurelius Teres a 2. század végén ment vissza a hazájába. Sextus, Busturio fia, aki ugyan pannoniai származású volt, leszerelése után (164) öregkorára szintén a közelebbi Thraciában telepedett le.* A katonai leszerelési okmányok lelőhelyei a Dunától délre, egyértelműen bizonyítják a veteránok elvándorlását Daciából.
CIL III, 7505, CIL XVI, 90, 185; Archäologischer Anzeiger 1912. 563; M. M. ROXAN, Roman military diplomas. London 1978. No 39.
A tartomány lakosaiból sokan a keleti tartományokból, illetve a Balkán déli részeiről, egyaránt görög nyelvterületről származtak, és a nemzeti alakulatokkal együtt kerültek Kisázsiából és Szíriából Daciába. A rómaiak a nehezen védhető, tagolt domborzatú vidéken szívesen alkalmaztak különleges alakulatokat, mint a palmyrai íjászokat. Nyugat-Daciában három egységük állomásozott. Voltak más szír csapatok is, így az Olt-limes mellett Arutela (Bivolari) helyőrsége, a numerus Surorum sagittariorum, a cohors I Tyriorum sagittariorum, a cohors I sagittariorum equitata vagy az ityreai és commagenei egységek. A keleti, kisázsiai lakosság száma a markomann háborúk után megemelkedett. Ebben közrejátszott a letelepedést kedvezményekkel elősegítő politika. A Severus-korban nő meg a szír kereskedők száma. Főként ők bonyolították le a tartományi kereskedelmet. A keletiek, távol hazájuktól, új lakóhelyükön egyesületekbe (collegia) tömörültek, tehát népiségüket megőrizték. A Napocában élő kisázsiai galatákat a 2. század közepén felirat említi, de a legtöbb, közösen állított feliratuk Severus-kori. Ez arra utal, hogy sok közülük a 2. század végi telepítési hullámmal érkezett Daciába. A kisázsiaiak egyesületét a 2. század végén állított felirat említi Apulumban. A galaták a 2. század végén Germisarában emeltek feliratot. A collegium Asianorum tábláján (i. sz. 235) kisázsiai vagy balkáni trákokat is felsoroltak: Napocában állították.
A tartomány értékelhető személyneveinek száma mintegy 3000. Háromnegyede római név (kb. 2200); görög vagy keleti görög 420, illír 120, kelta 70, néhány germán, trák–dák 60, sémi jellegűek Szíriából ugyancsak 60, és még néhány ázsiai, afrikai név fordul elő. A trák-dák nevek száma tehát nagyon 85alacsony, a teljes névanyagnak mindössze 2%-a. Ezek java részét valódi trák nevek teszik ki, amelyeknek a viselői a Dunától délre eső területekről származtak. Eredményes kísérlet ugyanis még nem történt a két – ugyan vitatott rokonságú – nép személyneveinek a szétválasztására; így együtt tartják nyilván őket. Az azonban jellemző, hogy biztosan dák személynevek (Bitus, Butus, Decebalus, Diurpanaeus, Sassa, Scorilo) éppen nem Daciában, hanem a tartományon kívül, a birodalom más részein fordulnak elő, ahová a dákok rabszolgaként jutottak. A Daciánál már egy évszázaddal korábban megkezdődött romanizációjú Noricumban az őslakosság személynevei mégis a teljes személynévanyag 24%-át teszik ki: jól mutatja ez egyrészt az őslakos kelták jelentős számát, részvételüket a római életben, romanizálódásukat Noricumban, másrészt az őslakosság számának jelentős csökkenését és kiszorulásukat a romanizációból Daciában.
Dacia lakossága két nagy hullámban érkezett új hazájába. Az alapítást követő évtizedekben a telepesek főként nyugatról érkeztek. A feliratokon kevéssé jelentkeznek a noricumiak és a pannoniai eredetűek, a régészeti leletekben, a kőfaragásban és a temetkezési szokások alapján azonban nem voltak kevesen. Az anyagi kultúra fejlődését elősegítették az élénk gazdasági kapcsolatok Pannoniával, valamint Aquileián keresztül Észak-Itáliával. Azokkal a területekkel tehát, amelyeknek a nyugat-pannoniai és noricumi kőfaragásban is meghatározó szerep jutott. Daciában és ezen belül Erdély területén a síremlékeknek három jellegzetes típusa különül el. A koszorúval keretezett medaillon alakú síremlékek, amelyeknek kagylósan díszített hátterű fülkéjében az elhunyt vagy az elhunytak mellképét faragták ki. Ez az észak-itáliai hatásra Noricumban és Pannoniában elterjedő, de ott nem túl gyakori típus Daciában kedveltté vált. Olyannyira, hogy a sírsztélék díszítését is befolyásolta: az álló téglalap alakú sírtáblák felső részén a halott mellképét sokszor hasonló medaillonban ábrázolták. Szép számban honosodtak meg Daciában a három oldalról zárt sír-aediculák, egy szép és ép példány Miciában került elő. Az aediculák oldalfalainak domborművei a megtisztulást, a halott felüdülését szimbolizáló kancsót és nyeles serpenyőt vagy poharat tartó szolgákat ábrázoltak. Ez a típus is feltehetőleg Pannoniából származott, ahol sok példánya ismert. Az aediculák tetejét fenyőtobozzal vagy piramis alakú faragvánnyal koronázták meg. A megoldás közkedveltté válásában a noricum–pannoniai, dalmatiai kapcsolatok mellett valószínűleg a típus ősforrása, Aquileia hatása is közrejátszott, ugyanúgy, mint a díszes sírkertek kialakításában. Ugyancsak nyugati hatást mutat a sírsztéléket koronázó vagy a sírkerteket díszítő, ellentetten ábrázolt oroszlánpár-szobrok elterjedése, amely azonban Daciában esetleg keleti ösztönzést is kaphatott.
A noricum–pannoniai és illír eredetű lakosság áttelepedését a halomsíros temetkezési szokások daciai, főleg erdélyi elterjedése mutatja. A máglyán elégetett halott hamvai fölé kisebb-nagyobb halmot emeltek. A szokás 86Nyugat-Pannoniában, valamint a szomszédos Kelet-Noricumban gyakori. A két vidék szoros kapcsolatát nemcsak a halomsírok, hanem a mellékletként a sírokba helyezett tárgyak is mutatják, amelyeknek egy része jellegzetes noricum–pannoniai agyagedénytípusokkal egyezik (háromlábú tálak, tál alakú fedők, függőleges oldalú nagy tálak stb., 2. ábra). A noricum–pannoniai telepesek legnagyobb temetője Hermányból (Caşolţ) ismert, ahol 300 halomsír van. Hasonlók találhatók még Kálboron (Calbor), Magyarigenben (Ighiu). A csupán földből emelt halomsírok mellett olyanok is előkerültek, amelyeket kőfallal, mellvéddel vettek körbe. Legszebb és korai képviselőjét Sarmizegethusában tárták fel: az Aurelius család hatalmas méretű halomsírját (átmérője 21 m), amely egy kislány sírját rejtette. Csolnakoson (Cinciş) a kis temető sírjait kör alakú fal kereteli. Területileg közeli párhuzama szintén Nyugat-Pannoniából, Carnuntumból ismert.
A noricum–pannoniai terület hitvilágával kapcsolatos jelenségekre a temetkezési szokások mellett kevés utal. A kelta–germán vidékekről átköltözöttek hozhatták magukkal Suleviae, Epona, Hercules Magusanus kultuszát. A daciai Silvanus-tisztelet elterjedése mögött is talán szorosabb pannoniai kapcsolatok kereshetők. Juppiter Depulsornak éppen egy illír nevű ember által emelt oltár a délnyugat-pannoniai Poetovio környékére utal, ahol az „elhárító” Juppiternek állított oltárok nagy számban fordulnak elő.
A délről (Moesia) és keletről, főként Szíriából érkezettek használati és viseleti tárgyairól keveset tudunk, viszont annál több vallási emléket hagytak maguk után Daciában. Kétségtelen, hogy a sírtáblák egyik típusa, amelyek az elhunytat klinén fekve, mellette támlás karosszéken ülve a feleségét, előttük háromlábú terített asztalt ábrázoltak – egyszóval a „halotti lakoma” jelenete délről, görög vidékről eredő képtípus. Ugyancsak déli hatás az ún. dunai lovas istenségek márvány kultuszképeinek az elterjedése. Emlékei inkább a tartomány déli felében kerülnek elő nagyobb számban. Dél-Dacia kerámiaipara is a moesiaival mutat kapcsolatot.
A közel-keleti származásúak hitvilágukról hagytak sok emléket. A hazai isteneknek (Diis patriis) állított oltárok, templomok száma jelentős. Ez egyrészt tanúsítja kötődésüket otthonukhoz, másrészt hazai kultuszaik szervezett és bensőséges formáinak következménye. Első helyen áll a dolichei főisten tisztelete, akit Juppiterrel azonosítottak, és a tiszteletére állított oltárok, kultuszképek Daciában sokfelé előkerülnek. Sarmizegethusában, Porolissumban, Miciában a palmyraiaknak külön templomuk volt. A feliratokon pedig számos keleti istennév tanúskodik a lakosság hitvilágának eredetéről és változatosságáról (CIL III, 859, 860, 875, 1088, 1108, 1130–1138, 1353–1354, 7680, 7728, 7766, 7864, 7938, 7954–7956, 12 578, 12 580 stb.: Juppiter Tavianus, Erusenus, Mater Troclimene, Juppiter Heliopolitanus, Azizus, Bonus Puer, Balmarcades, Nabarazes, Malagbel, Bellahamon, Benefal, Iarobolas).
87Dacia a birodalom latin tartományai közé tartozott: a közigazgatás latin nyelvű volt, amit a hivatalos feliratok bizonyítanak. Használatát elősegítették a latin nyelvterületről sorozott vagy Daciába került legionáriusok és nyugati telepesek – már amennyiben itáliaiak leszármazottai voltak, és beszéltek latinul. Az illírek és kelták esetében áttelepülésük korai időpontja miatt a kétnyelvűséget, tehát a romanizáció magasabb fokát még nem tételezhetjük fel. Latinul talán jól-rosszul beszéltek, de a nyelv a 2. század első felében még nem vált a saját nyelvükké, kevéssé voltak romanizálva: a rómaivá válás folyamata Daciában várt volna rájuk. Ilyenek voltak a dalmaciai pirusták. A viasztáblák szerint közülük többen írástudatlanok voltak („se litteras scire negavit” – IDR I, 40, 41). Az áttelepültek másik nagy csoportja görög nyelvterületről érkezett Daciába. Hazájuk közigazgatásban használt nyelve a görög volt. Egy részük – az őslakos származású nyugati telepesekhez hasonlóan – olyan vidékről jött, amelynek a lakossága nem hellenizálódott vagy nem görög volt, hanem őslakos: ezek még saját nyelvüket beszélték, mint a galaták. Számarányukat tekintve többen voltak a palmyrai íjászok és családtagjaik. Nekik volt írásuk, amit Daciában használtak is a feliratokon. A saját írásrendszer megkönnyítette a nyelvhasználatot és a nyelv fennmaradását, megőrzését. Daciai felirataikat a tartományi szokásnak megfelelően latinul vésték ki, de néhány palmyrai nyelvű és írású szöveg is előkerült. Ezek kis számuk ellenére sem lebecsülendő jelentőségűek, mert a szírek más európai közösségeiből hiányoznak. Több a görög nyelvű felirat, és ami egy latin nyelvű provincia esetében feltűnő, nemcsak egy-egy városban, hanem szerte a tartományban előkerülnek, éppúgy, mint a szír nyelvűek. E két nyelv használatát még jobban kifejezi az, hogy nemcsak kőfeliratokon kerülnek elő, hanem görög vagy orientális nyelvű tégla- vagy edénykarcolatokon is. A két nyelvet tehát provinciaszerte beszélték, és a mindennapi életben használták. Sokatmondó, hogy Apulumot sem latinul nevezték el „Aranyváros”-nak, hanem görögül (Chrysopolis).
A délről áttelepültek vagy a hivatalosan görög nyelvű Thraciából, vagy a hivatalosan latin nyelvű Moesia Inferiorból érkeztek; ez utóbbi azonban gyakorlatilag görög–latin nyelvű vidék volt. Az ugyancsak délről érkező trákok sem segítették elő a latin elterjedését. Jó részük katona volt, akiknek ugyan latin volt a szolgálati nyelve, de mivel szülőföldjük részben már görög nyelvterületre esett, és szívósan ragaszkodtak anyanyelvükhöz és saját személyneveikhez is, melyeket a kora bizánci időkig megőriztek, nyelvük hosszú ideig fennmaradt. A trák–besszusz nyelv fennmaradását később megkönnyítette, hogy a keresztény egyház liturgikus nyelvként befogadta. Ezért a trák származású katonák, akik amúgy is alig több mint 60 éve álltak római közigazgatás alatt, anyanyelvként még nem beszélhették a latint Daciában sem. A trákoknak mint a birodalom egyik legromanizálhatatlanabb népének a példája arra is figyelmeztet – ha elfogadjuk a trák–dák nép 88rokonságát –, hogy a folyamat hasonlóan lassú volt a dákok esetében is. A mindössze 165 évig fennálló Daciában ezért sem tételezhető fel – minden más provinciánál sokkal rövidebb idő alatt – az őslakók részéről a latin nyelv átvétele.
Dacia nyelvi képe összetett volt. Egységes nyelvi közösség kialakulása nem bizonyított, a feliratok ennek éppen az ellenkezőjét tanúsítják. Az a nyelv, amelyik ezt a feladatot betölthette volna, kétségtelenül a provincia hivatalos nyelve, a latin volt. Ezt azonban anyanyelvi szinten csupán a közigazgatás vezetői, a katonaság tisztikara, az állományból pedig eleinte egy, majd 167 után a két legio katonáinak a többsége beszélte, valamint az első telepítéssel érkező nyugatiak közül az itáliai eredetűek: tehát a lakosságnak mindenképpen csak egy része. A latin elterjedését pedig a folyamatos balkáni kapcsolat görög-trák jellege nem segítette elő. A markomann háborúkat követő települési hullám sem a latin nyelvterületről kapott utánpótlást, ami lökést adhatott volna a nyelv terjedésének, hanem a görögről. A latin nyelvű közösségek létrejöttét pedig az gátolta, hogy Daciában nem a latin mint a hivatalos nyelv állt szemben a meghódított lakosság esetleg dialektusokra tagolt nyelvével, hanem a hódítók nyelve is megoszlott a birodalom két hivatalos nyelve, a latin és a görög között. Ahhoz, hogy az őslakosság nyelvi átalakulása meginduljon és eredményes legyen, először az új lakosságban kellett volna kialakulnia erős latin nyelvi közösségnek. A rövid életű tartomány fennállása alatt azonban erre sem volt mód, főként a nem latinul beszélő bevándorlók hazai kötődése és elvándorlása miatt. A latin nyelv átvételét pedig nem segítette elő a területileg korlátozott és késői urbanizáció sem.
A dák lakosság romanizálódásának lehetőségei tehát egyrészt korlátozottak voltak, másrészt a kormányzat számára a dákok rómaivá válása, úgy látszik, közel sem volt annyira fontos, mint más tartományok őslakói esetében.
A tartományban a hódítás után élt dák maradványnépesség: a leletek erre utalnak. Néhány telepük és temetőjük napvilágra került. Ezek száma azonban nem nagy, és az időrendi kérdések sincsenek minden esetben megnyugtatóan tisztázva. Kérdéses, hogy a részben feltárt telepek a római foglalás előtt vagy után voltak-e lakottak. Őslakos jellegű telephez kapcsolódó temető eddig három került elő Daciában: Obrázsában (Obreja), Maroslekencén (Lechinţa de Mureş) és Locuşteniben. Dák őslakos temetőket közöltek még Iacobeniből, Radnótról (Iernut), Segesvárról (Sighişoara) – az utóbbi helyen előkerült sírköveken azonban illír nevek olvashatók. A mezőszopori temetőt teljesen feltárták.
Az őslakossághoz köthető temetők használati ideje nem terjed túl a tartomány feladásán. Többségük hamvasztásos sír: a halottakat általában egy közös helyen elégették, majd a hamvakat az általában ovális alakú, földbe ásott gödörbe szórták, vagy urnába helyezték. Az utóbbiakat általában dák 89temetkezéseknek tartják, noha ez a rítus máshol a római lakossághoz köthető. Ritkábbak azok a sírok, ahol a halottat az eltemetés helyén hamvasztották el a máglyán: ez a szokás általában a halomsírok esetében figyelhető meg. A különféle rítusok egy-egy temetőben együtt is megtalálhatók. A csontvázas temetkezések a 2. század végétől a városi temetőkben terjedtek el (Apulum, Napoca).
A temetők etnikai értékelésénél figyelembe kell venni a 2. század végén bekövetkezett két szabad dák népcsoport betelepítését a tartományba. Dacia egyes temetőiben olyan, granulációs technikával díszített ezüst ékszerek kerültek elő, amelyek leginkább a tartomány keleti határain kívül élő dák kultúrájú karpokhoz kapcsolhatók. Ilyenek a mezőszopori temetőben is előkerültek. Ezért vitatott, hogy a síroknak legalábbis egy része ennek a 2. század végén betelepített karp vagy szabad dák népcsoportnak a hagyatéka-e, nem pedig az őslakos dákoké.
3. ábra. Dák jellegű kerámia a mezőszopori temetőből
90A tartomány dák eredetű maradék lakosságának az emlékanyaga egysíkú. Történetük és kultúrájuk a telep- és temetőjelenségek mellett csupán az ásatásokon előkerült fazekastermékeik segítségével vizsgálható. Minden más leletcsoport: feliratok, kőfaragványok, viseleti ábrázolások, ékszerek hiányoznak. Anyagi kultúrájuknak szinte kizárólag erre az egy leletcsoportra szorítkozó része jelzi életkörülményeiket, amelyek egyszerűsége talán a hódítás előtti dák társadalom alsó rétege helyzetének a következménye volt. A korábbi dák kerámiából csak néhány jellegzetes típus maradt fenn a provinciális időszakra. Ezeket a kézzel formált technika jellemzi. A korongolt dák edény ritka. A fazekak testét olykor ujjbenyomás vagy sodort zsinórt utánzó rátét és változataik díszítik (3. ábra). A másik jellegzetes edénytípus az ún. dák csésze: alacsony, vastag falú, szája felé szélesedő egy- vagy ritkán kétfülű bögre. Mindössze ennyiből áll kerámiakészletük, amely a telepeken és a temetőkben egyaránt előfordul. A kézzel formált kerámia olykor a katonai táborokban is előkerül. Értékelésüket megnehezíti, hogy lelőkörülményeik általában ismeretlenek. Hogy a kerámia római provinciális készítményekkel együtt, zárt rétegből került elő, nem bizonyíték arra, hogy a táborokban helyben sorozott – tehát dák eredetű – katonák éltek. Egyrészt a római foglalás után a dák jellegű kerámia nem a felhasználóra, hanem a gyártóra jellemző. Előfordulása a katonai táborokban – amennyiben valóban egyidősek a táborral – tehát azt jelzi, hogy ezeket az edényeket nemcsak az őslakosság használta, hanem néhol a telepesek és a katonák körében is elterjedt. Erre azért is gondolni kell, mert nincs bizonyítva, hogy a dákokat a helyben állomásozó segédcsapatokba sorozták volna. Ezt a lehetőséget sem a katonai diplomák, sem a katonák által emelt feliratok személynevei nem támogatják. Másrészt a kézzel formált kerámiát a betelepedett kelta-illír lakosság szintén felhasználhatta: a korongolt kerámia mellett eredeti lakóhelyükön ők is használtak durva, kézzel formált edényeket. Új hazájukban ezt az egyszerű kerámiát a helyi fazekasok munkáival pótolták. Ezért a dák jellegű edényművesség a sokféle lakosú tartományban nem etnikumjelző.
A provinciális dák agyagművességnek a romanizáció szempontjából van fontos tanúsága. A pannoniai fazekasok kézzel formált edényei nem jutnak túl a 2. századon, hanem eltűnnek, és a 3. századra egységes, korongolt provinciális kerámia alakul ki. Ez Daciában nem következett be: az őslakosok és a telepesek edényművességének a kölcsönhatása alig-alig látszik. A dák őslakosság létezését a provinciális időszakban kizárólag a dák kerámiaformák néhány típusának továbbélése mutatja. Az agyagipar változatlansága éppen az őslakosság romanizálatlanságát bizonyítja. A hosszú, összetett és a régészeti leletek segítségével minden tartományban részleteiben jól nyomon követhető romanizációs folyamat Daciában nem igazolható. A megfigyelések sora éppen azt mutatja, hogy a dák szórványnépesség nem romanizálódhatott, mert különben a régészeti leletekben ennek nyoma maradt 91volna (feliratállítás, személynevek fennmaradása, viselet fennmaradása és átalakulása).
4. ábra. Provinciális római kerámia a mezőszopori temetőből
A romanizáció hosszú folyamat, amely a meghódított, provinciává alakított területeken ment végbe. Eredményeként az őslakosság befogadta, átvette a római szokásokat, a római kultúrának egyik-másik, majd egyre több elemét. Előbb megváltozott anyagi kultúrájuk: a római technika, a formák befolyásolták és módosították. Az őslakók egy részének az életkörülményei is megváltoztak. A rómaivá válás többé-kevésbé önkéntes folyamat volt, amelynek kereteit a közigazgatási szervezet, a civitasok biztosították, és az urbanizáció, a katonai szolgálat elősegítette. A törzsi csoportok lassanként felbomlottak, és a hosszú katonai szolgálat, a részvétel a városi életben, a kereskedelemben, a gazdasági életben egyre nagyobb társadalmi átalakulással járt. A birodalmi nyelvek elsajátítását a 25 évig tartó katonai szolgálat segítette. Ez a folyamat, amely generációkon keresztül tartott, előbb kétnyelvűséghez, majd teljes nyelvcseréhez vezetett. A folyamat a birodalom tartományaiban általában 400 évig tartott, vagy ennyi idő alatt még be sem fejeződött. A romanizációt tehát jól meghatározható külső intézkedések 92kísérték és segítették, s a fokozatos beilleszkedés és asszimiláció a tartomány régészeti leleteiben nyomon követhető. Mindennek Daciában semmi nyoma.
Daciában a betelepített lakosság kétnyelvűsége eleve nem kedvezett az őslakos dák maradványnépesség nyelvi átalakulásának. Hogyan ismerkedhettek volna meg a latin nyelvvel azoknak a táboroknak a környékén élők, ahol szíriai, kisázsiai vagy éppen trák legénység állomásozott? Nem létezett az őslakosság számára máshol életre hívott civitas-szervezet sem, amely az átalakulást elindíthatta volna. Hiánya annyira feltűnő, hogy nem lehetetlen: oka nemcsak a népesség jelentéktelen száma volt, hanem az is, hogy a hódítók a maradék lakosság rómaivá válását nem szorgalmazták. Hiányzott a törzsi vezető réteg, akikkel a rómaiak – más tartományokhoz hasonlóan – felvehették volna a kapcsolatot. Az urbanizáció lassan haladt előre, és csupán a tartomány egyik felére terjedt ki. A városok nem az őslakos közösségekből, hanem a katonai táborok melletti vicusokból keletkeztek. Egyedül az apulumi legióstábor polgári települése emelkedett városi rangra. Az őslakosok azonban a városi életben itt sem vettek részt, holott az volt a romanizációjukhoz vezető lehetséges út. Lehetne ezt azzal magyarázni, hogy a dákok állattenyésztéssel foglalkoztak, és a hegyekben éltek: így azonban eleve kizárták magukat a romanizációból. Nincsen adat arra, hogy Daciában néhány évtizeddel a hódítás után megkezdődött volna az őslakosság sorozása a helyi csapatokba, amint más tartományokban történt. A dákok hitvilága nem jelentkezik a vallási emlékeken. Egyetlen dák istennév sem ismert a tartományból, és egyetlen római isten daciai kultuszáról sem bizonyítható, hogy az interpretatio Romana eredményeként helyi istenség rejtőzne a római istennév mögött. A római kultúrára, a mindennapos életre olyannyira jellemző feliratállítás a dákok részéről teljesen hiányzik.
A tartomány 165 évig állt fenn. Ez olyan rövid idő, hogy az asszimilációt lehetetlenné tette. Pannoniában – más tartományokhoz hasonlóan – a római uralom első 160 éve alatt a lakosság anyagi kultúrájának romanizálása sem történt meg. A használati tárgyak, a viselet csak a markomann háborúk krízise után változott meg, s az ezt követő 200 év folyamán mindenhol be sem fejeződött. Daciában a markomann háborúk pusztításait újabb keleti betelepítés, a Severus-kor rövid, egy emberöltőnyi jólétét pedig ugyanannyi ideig tartó háborúk követték, majd a provinciát feladták.
A daciai feliratok nagyszámú Aelius és Aurelius nevű lakosa mögött sem lehet dákokat keresni. Ezek nevüket attól a császártól kapták, akitől polgárjogukat. Az új polgárok utóneve utal a származásukra: ezeknek a császár-gentilitiumot viselő személyeknek az utónevéből azonban nem lehet dák eredetre következtetni.
A római hódítás után a tartományban maradt dák szórványok romanizációját tehát semmi sem bizonyítja. A római technika, kultúra hatása még a kerámiaművességben sem hagyott nyomot, noha ez lett volna a romanizáció 93legalacsonyabb foka. A mezőgazdasági munkát végző dákok esetében a technika átalakulására, átvételére nem volt szükség, mert újat nem nyújthatott: a szerszámok már évszázadokkal korábban kialakultak, és egységesek voltak. A romanizáció legmagasabb fokát jelentő nyelvcsere, a latin anyanyelvként való átvétele tehát Daciában nemcsak bizonyíthatatlan, hanem a történeti és társadalmi fejlődés nem is tette lehetővé.
