A GEPIDÁK A HUN URALOM ELŐTT
A GEPIDÁK A HUN URALOM ELŐTT
Dacia Porolissensis északnyugati határán a Szamos völgyében 168-ban jelenik meg az első betelepülő keleti germán törzs: a victovaloké. A velük rokon vandálokkal való összecsapás után mint Róma külső szövetségesei települnek 131meg az Alsó-Szamos–Felső-Tisza völgyében, ahonnan régészeti leleteiket is jól ismerjük. Egytől egyig hamvasztásos, fegyveres sírok. (Nem tévesztendők össze a Hasding-dinasztia vezette vandálok Tisza-kanyaron túli, Bodrog-, Hernád-, Sajó-, Tarna-völgyi rokon sírleleteivel!) A szabolcsi Tisza mentén kezdődnek (Tiszakanyár, Kékcse), majd a Kisvárda–Rakamaz–Nagyvarsány–Vásárosnamény-vonalon törés nélkül folytatódnak a Szamosközben – Aranyosmedgyes, Apa, Bujánháza–Bélakirályvár –, de 8 római mérföldön belül nem közelítik meg Dacia határát. Közös jellemzőik: a hamvakat tartalmazó sírgödröt beborító, vasfogantyús, elöl pajzsdudorral felszerelt pajzs, a sírban lándzsa és kopja, ritkábban kettébe hajtott kard, valamint a (rossz) lovas harcmodorról tanúskodó, szinte elmaradhatatlan bronz- vagy vassarkantyúk. Ez a régészeti csoport a 2. század végén jelentkezik s a 3. század végére nyomtalanul eltűnik.
Eltűnése mögött új, nagy keleti germán nép benyomulása rejtőzik. 269-ben a Római Birodalmat először és utoljára támadja együtt két rokon nyelvű keleti germán nép, a gótok és a gepidák, akiknek ez az első hiteles történelmi említésük. Eredetükről csak rosszindulatúan zavaros gót mondák tanúskodnak, az 1–3. században valahol a gótok közelében, a Visztula vidékén élhettek. Dacia megszállásában a gótok megelőzik őket, s ezért egy ideig beszorulnak az Északkeleti-Kárpátok (Kárpátalja, Tiszahát, Máramaros) és az Észak-Alföldet ekkor még szilárdan uralmuk alatt tartó szarmaták közé. Első név szerint ismert vezetőjük, Fastida rex, ki akarván szabadítani „zord hegyek és sűrű erdők közé bezárt” („inclusum se montium queritans asperitate silvarumque densitate constrictum” – Jordanes, Getica 98) népét, területek békés megosztását és átadását kéri Ostrogotha vizigót királytól. A háborús okhoz társuló valósabb háttér az lehetett, hogy Maximianus, Diocletianus társuralkodója nyerte meg Fastidát és a vezetése alatt egyesült gepidákat és vandálokat a vizigótok elleni támadásra. A 290 előtt lezajlott háború – amelynek színterével fentebb a gót történetben már megismerkedtünk – nagy csatájának ugyan még a gót történet szerint is csak az éj vetett véget – tehát lényegében eldöntetlen maradt –, arra mégis elegendő volt, hogy Fastida visszavonuljon „ad patriam”. Maximianusnak a Duna-vidéki germánokat összeugrasztó ügyes politikájáról nemcsak egy 291-ben írott ünnepi beszéd árulkodik, hanem az a két Maximianus-aranypénz is, amelyekkel a nemzedékeken át gyűjtött szilágysomlyói kincs éremsorozata elkezdődik. Ajándék Fastida számára.
Visszavonulásuk után a gepidák – egyéb lehetőség híján – kénytelenek voltak déli irányban, az Alföld felé terjeszkedni. A korábbi viktoval korszak sírjaitól lelőhelyekben, rítusban és mellékletekben különböző, „csontvázas” sírjaikat és temetőiket egyre jelentősebb számban ismerjük a szarmata nagysánc észak-északkeleti külső oldaláról. Sírjaikban – s ez kezdettől fogva megkülönbözteti őket (Erdélyben is!) gót nyelvrokonaiktól – gyakori 132sírmelléklet a fegyver (lándzsa, kard, vas pajzsdúdoros pajzs). Ugyanakkor bronz- és ezüstcsatjaik, púpos fogójú csontfésűik, ezüstlemez borítású és aláhajlott lábú fibuláik hasonlítanak a Marosszentanna-kultúra megfelelőire.
Ez a gepida lakosság (amely a 4. század közepe tájáig asszimilálja a rokon viktoválokat is) a 4. század középső harmadában a szarmata nagysánc, a Meszes és az Érchegység közti sávban előnyomul a Kraszna és Ér folyók völgyében, majd a Körösökön át eléri a Marost. Az új településterület kitűnő bizonyítékai északról dél felé haladva Lázári és Nagykolcs telepleletei, az utóbbi helyen korjelző 4. századi ezüstfibulával, Genyéte valószínűleg sírból származó ép edényei, köztük bepecsételt díszítésűek, Mezőfény és Domahida csontvázas sírjai, Érdengeleg-Érvölgy-sziget dél-északi irányítású csontváza tálakkal, csuprokkal, púpos hátú csontfésűvel, Ártánd-Nagyfarkasdomb és -Kisfarkasdomb temetői, Érkörtvélyes-Ligetdomb és a hajdú-bihari Csökmő fegyveres sírjai (vas pajzsdudorok, lándzsák), Biharról telepről vagy sírból származó háromszögletes fogójú 4. századi csontfésű, Nagyvárad-Szalkaterasz-Pece-part telepe és temetője – amelyet a hun korban is használnak –, Köröstarján-Csordásdomb temetője. Korukat Honorius (395–424) Székelyhidán talált solidusa jelzi. Továbbhaladva dél felé Rippáról valószínűleg sírból származó ép, pontkördíszes púpos hátú fésű, Muszka-Szászkúton beregsurányi jellegű, pecsételt mintás kerámiával jellemzett 4. századi telephez kapcsolódó római hagymagombos fibulákat tartalmazó sírok, Arad-Földvár és Szentanna telepleletei (púpos hátú fésű, szarmata hatású „marosszentannai” kerámia), végül sírból származó ép edények, többnyire kancsók Kisiratos-Kistóról, Borosjenő-Körös-partról és Zimándújfaluról.
A csupán régészeti forrásokból ismert korai gepida történetből nem következik, hogy a háttérből ne vettek volna részt a Kárpát-medence politikai eseményeiben. 332-ben pl. alighanem alaposan beavatkoztak az általános háborúskodásba, s vagy Arad vidékén a Maros mentén, vagy a Szamos-Kraszna irányából hátba támadták örök ellenségüket, a vizigótokat. Az I. szilágysomlyói kincs időben következő éremhármasának legszebb darabjait feltehetőleg II. Constantius caesar gótok feletti győzelme alkalmából verték (GAUDIUM ROMANORUM és GLORIA ROMANORUM), s küldték ajándékba egy Nagy Konstantin győzelmi aranymedalionnal (hátlapján két Victoria, közepén pajzs) együtt az örvendező szövetségeseknek. Nehéz volna elképzelni ugyanis, hogy a Valens gótok feletti győzelmét ünneplő, földre tiport gót teteme fölött átlovagló szent császárral és GLORIA ROMANORUM felirattal vert szokatlan nagyságú érme eredetijét (elveszett, csak egy germán utánzata maradt ránk) a legyőzött gótoknak küldték volna „figyelemből”. Nyilván ismét a szövetséges gepidák vezetői kapták 7 másik Valens-, valamint egy-egy Valentinianus- és Gratianus-medalion társaságában.
A 4. század hetvenes éveiben a gepidák áttörik a szarmata sáncot és benyomulnak a Körös–Tisza–Maros-négyszögbe. Ennek bizonysága 133többek között a Marostól északra a sajtényi sírlelet, jellegzetes besimított díszítésű korsóval, aláhajtott lábú bronzfibulával s egy olyan metszett üvegpohárral, amelynek párját Hódmezővásárhelyről ismerjük.
Mindezek ismeretében visszatérhetünk a jól értesült Ammianus Marcellinushoz. Azt olvassuk nála, hogy a „Caucalandá”-ba menekült Athanarik „elűzte onnan a szarmatákat”. A szarmaták azonban soha nem laktak Erdélyben vagy hegyek között, nem is tudtak volna ott megélni. Athanarik, látva, hogy Valens hivatalnokai visszautasították Vitherik greutung (osztrogót) király és kísérete (Alatheus és Saphrax) bebocsátási kérelmét, ismét önállóan igyekszik menekülni – talán Gratianus birodalomrésze irányába. A Kaukalandából a Maros mentén igyekezett kifelé, s Arad táján ütközhetett bele a folyó déli oldalán lakó szarmatákba, akiket sikerült szétugrasztania. Valamivel később itt érhette a váratlan csapás, a halálos ellenség, a gepidák túlerejű támadása (380 második fele). Nem maradt más választása, elveit feladva megalázkodni „a keletrómaiak” előtt, s az Al-Dunán át menekülni.
Annak eldöntésére, hogy a gepidák már korábban is Szilágysomlyó vidékére helyezték-e fejedelmi központjukat, vagy csak a 376. évi vizigót összeomlás után, a régészeti adatok még nem elégségesek. A világhírű kincstől eltekintve, rangos harcos sírját is ismerjük Szilágysomlyóról – talán lovassírt – a 4–5. század fordulójára keltezhető harci felszereléssel. 4. századi készítmény a Szilágysomlyótól nem messze északra, Szilágyújlakon talált pompás arany nyakperec, amely az osztropatakai vandál „műhely” késői alkotása. Ha sírból származik, rangos „fejedelmi” személyre utal, akinek udvarháza Szilágysomlyó körzetében lehetett. Ugyanerre lehet következtetni egy Zilah környékén előkerült, rokon műhelyben készült, filigrán- és granulatechnikával díszített arany félholdcsüngőből.
A gótok elvonulása után a gepidák a Szamos mentében valószínűleg kísérletet tettek az elhagyott Dacia meghódítására. E korai kísérletnek azonban eddig kevés településtörténetileg értékelhető adata van – köztük legjobb egy Budatelkéről származó, a szilágysomlyóival rokon pajzsdudor, karddal és cserépkorsóval együtt talált sírleletből, és egy hasonló, keletelt temetkezés Somkeréken karddal, lándzsával, edénnyel – Beszterce vidékéről.
A Kis-Küküllőhöz közel fekvő Völcön (Vele) előkerült gazdag női sírlelet ékkövekkel borított fibuláinak vagy hat pár gazdagabb rokona van a szilágysomlyói II. kincsben, egyenrangú testvérpárjai a rábapordányi leletben s a normandiai moulti sírban, kisebb, szegényebb rokonai a gepida gelénesi kincsben. A sírlelet unikum Erdélyben. Többi ékszere – piros kőberakással díszített sokszögű gombban végződő arany fülbevalópár, arany cipőcsat, borostyángyöngy – legalább két nemzedéken át használt „nemzetközi” típus. Származhatnak a hunok előtti gepidáktól vagy akár egy „hunná” vált germán előkelő asszony sírjából is.
134Hasonlóan bizonytalan a Naszódtól délre, Csépán falu közelében feltárt sírlelet megítélése. Halotti obulusa, II. Theodosius VOT XXX MVLT XXXX jelzésű, 429/30-ban vert solidusa a hun birodalom Duna-vidéki felemelkedésének időszakára keltezi a sírt, nem mond ennek ellent a lelet aranygyűrűje és kiszélesedő végű tömör aranykarperece sem.
A hun kor előtti gepida korszakot lezáró világhírű szilágysomlyói kincs csupán epizódszereplő történetünkben. Az 1797-ben edényben talált pompázatos aranylánc, 16 aranymedalion és más ékszerek szorosan összetartoznak az ugyanazon telken 1889-ben előkerült római császári onyxfibulával, germán arany eskügyűrűvel, 3 aranycsészével, 3 pár szépséges arany és 7 pár arany-ezüst rekeszdíszes-ékköves fibulával. A kincs először talált felében szereplő római arany medalionok keltezik az első és a második leletrész korábbi, színaranyból készült ékszereit is. Keltezik, ám nem pontosan. A közel 80 év alatt összegyűlt érmek korábbi, 330 körül vert példányaival közel egykorú ékszerek alig vannak a kincsben, más részük a 360-as évek végéről származó érmékhez igazodik, illetve jóval későbbi. Történeti és régészeti megfontolások – a tárgyak kopása, törése, javításai – alapján a kincs kiegészülése a legkésőbbi ékszerekkel és elrejtése akár 425 táján is bekövetkezhetett.
A gepida történet szempontjából a kincs itt csak annyiból fontos, hogy a hun kor előtti főhatalom képviselői nyilván a hun támadás hírére rejtették el páratlan értékeiket. Elővenni azonban már nem volt módjuk. Elpusztultak a küzdelemben, pontosan úgy, mint a Tiszaháton egy sokkal kisebb gepida úr, aki asszonya „szilágysomlyói” típusú, ám sokkal kisebb és egyszerűbb fibuláit ásta el sebtében a mai Gelénesen, vagy az a másik rangos gepida úr, aki Tótiban egy antik ezüstkorsót és egy aranyozott ezüstkannát rejtett el.
Akár Thorismud osztrogót király verte le s hódoltatta be a hunok megbízásából a gepidákat valamikor 405 táján, amint azt a gót hagyomány állítja, akár a Keleti-Kárpátokon át közvetlenül támadó, a forrásokban nem említett hunok vagy akár a 420-as években maga Ruga nagyfejedelem, a kincsek egy valamit elárulnak: a régi gepida fejedelmi családra és arisztokráciára nem volt szüksége az új hatalomnak. Legyőzésük, kiirtásuk után saját megbízottaikat helyezték a gepidák fölé. S ha kezdetben talán rosszul választottak is, később helyrehozták. Attila idejében a gepidák élén már a gepida történelem legnagyobb alakja, Ardarik állott.
