AZ ÖSSZEOMLÁS
AZ ÖSSZEOMLÁS
Régészeti nyomait éppen Erdélyből, elsősorban Délkelet-Erdélyből ismerjük. A Kárpátokban a Bodza folyó menti Krásznán (= Krasznaüveghuta) 1887-ben 15 vagy 16 aranyrudat találtak, összesen mintegy 6 kg súlyban. A sirmiumi pénzverdéből kikerült rudakon állami bélyegzések sorozata van, köztük két rúdon három császár ábrázolása – egy gyermek és két felnőtt – és az együttes uralkodásukra utaló DDD NNN jelzés a 367–375 közötti (I. Valentinianus – Valens – Gratianus) korszakot jelenti, tehát a Dunán való áttelepüléssel kezdődő, Athanarik menekülésével végződő 376–380. évi nagy „összeomlással” mindenképpen egykorú. Egyben bizonyítéka is. A krásznai kincset alighanem a gót kincstárból „menekítette” valaki valamilyen irányban a Bodza-szoroson át, majd sebtében elásta, s nem volt többé módja elővenni. Hasonló kincs része az 1880-ban Szászföldváron talál 5 db sirmiumi, thesszalonikéi és naissusi veretű aranyrúd, az egyetlen meglévőn ismét három császár pecsétjével (ha igaz: II. Valentinianus–Gratianus–I. Theodosius), amelynek azonban még így sem kell későbbinek lenni 379–380-nál.
A Gyergyó-Tekerőpatak-Kápolnaoldal ezüst ékszerkincsében (amelyről fentebb már szó esett) „becsomagolva” 40 db ezüstpénz és egy verdefényes Gratianus (367–383) aranysolidus is volt, e legkésőbbi pénz ismét megfelel az összeomlás időpontjának. Egyúttal ragyogó ante quem keltező jelentősége van a kincsben talált – a vizigót társadalom kapcsán már méltatott – ékszertípusok korára nézve. Maroscsapón egy kisember rejtette el 15 pénzből álló vagyonkáját, a legkésőbbi I. Valentinianus (364–375) négy érméje. Valamivel tehetősebb volt az a másik kisember, aki Zernyest közelében a Törcsvári-szorosban (tehát ismét menekülés közben az egyik hegyszorosban!) 130a talán egész életén át gyűjtött 75 db pénzt ásta el. A legkésőbbiek I. Valentinianus, Gratianus és állítólag II. Valentinianus veretei, ám mindezek együtt jól elférnek a 376–380 közti időszakban. Már inkább egy család hosszú időn át összekuporgatott vagyona volt a Szamosújváron elásott 83 bronzpénz, közülük 56 db I. Valentinianus, Valens és Gratianus 375-ig terjedő verete, a dátum ezúttal pontosan jelzi, hogy a katasztrófa az észak-erdélyi gótoknál ugyanúgy s ugyanakkor következett be, mint máshol. Dél-Erdélyben I. Valentinianus- és Valens-érmekkel teli elrejtett erszényről tudunk a várhelyi római amfiteátrumból.
A kincsek közt legfontosabb a tekerőpataki. Az eddig ismert mintegy 60 vizigót temető egyikében sem fordul elő ugyanis a kincsben szereplőknél későbbi típusú fibula, csat, csüngő stb. Ami egyetemes katasztrófa jele: a vizigót temetők használata (függetlenül attól az ismeretlentől, hogy használóik közül mennyien mentek el s mennyien szóródtak szét a Dunától északra fekvő országokban) 376 és 381 között megszűnik. – Az Al-Duna vidékén új korszak kezdődik, a hunok uralma.
*
A vizigótok elpusztították a római Dacia erődjeit, városait és falvait. Ami még ennél is rosszabb, százéves uralmuk alatt azt is hagyták elpusztulni, ami netán megmaradt a hadi események után. Külön hangsúlyozandó az aranybányák teljes pusztulása, az aranybánya-vidékek az egész korai középkoron át lakatlan vadonnak számítanak. A gótok a római életformával ugyanúgy nem tudtak mit kezdeni, mint az alamannok, akik velük egyidőben foglalták el a Rajna–Neckar–Duna közti Agri Decumatest és Nyugat-Raetiát. Ez a rajnai és dunai gazdag provinciák közé beékelődő föld nem kisebb, mint a rómaiaktól ténylegesen megszállt erdélyi Dacia. Ám már negyedszázaddal korábban, a Flaviusok idejében elfoglalták a rómaiak. Határát, a raetiai limest a Római Birodalom „kínai fala” védelmezte a germán támadásoktól, a fal mögött a tartományban olyan erődláncolat épült ki, amelyhez hasonló alig volt több a birodalomban. Az alamann foglalás után az elhagyott erődöket és belső településeket az erdő borítja el, ókori nevüket nem őrizték meg a csupán szántóföldet és legelőt kereső germánok. A korábbi „római” lakosság csekély maradványa beolvadt a hódítókba. – Ez az egykorú párhuzam alighanem bevilágít a római Dacia sorsába is.
