1. AZ „ERDEI EMBEREK”. A GÓTOK ERDÉLYBEN
1. AZ „ERDEI EMBEREK”. A GÓTOK ERDÉLYBEN
Traianus Daciája elveszett, mielőtt feladták volna. Elveszett, mert a Barbaricumba messze előreugró bástyát 248-tól kezdve a gótok és szövetségeseik támadásai elvágják a birodalom testétől. Elpusztult, számunkra szinte megfoghatatlanul, mivel azok az események, amelyek pusztulásához vezettek, a Dunától délre, a mai Balkán félszigeten zajlottak le.
Mint erről egy korábbi fejezetben már szó volt: „előjátékként” a gótok és szövetségeseik 235 táján elérik a Fekete-tengert, és elpusztítják a Bug és Dnyeszter torkolatában fekvő görög–római telepeket, köztük – már akkor! – a falakkal körülvett erős Dérakleiát. 238-ban áttörik az al-dunai római védelmi vonalat, s feldúlják Histrus (Hisztria) várost Scythia Minorban, a mai Dobrudzsában.
A katasztrófát 248-ban a gót, karp, taifal szövetségesek Moesia elleni támadása indítja el. Egy évvel később gótok pusztítják az Al-Duna déli partját, elérik Iatrust (Arcsar) és Novae-t (Szvistov), sőt, a Szofronievóban 1970-ben talált 250. évi pénzkincs tanúsága szerint a délről az Al-Dunába ömlő Augusta (ma: Ogoszta) folyó völgyét a mai Északnyugat-Bulgáriában, s ezzel veszélyeztetni kezdik a Duna feletti Dacia összekötő útjait. S ha Decius császár ezen a fronton meg is állítja őket (250), azt már nem tudja megakadályozni, hogy a délre kanyarodó ellenség Philippopolist (Plovdiv), az első igazán jelentős nagyvárost meg ne ostromolja s be ne vegye. Lakóit lemészárolják, fogságba hurcolják. A következő évben Moesia védelme összeomlik. Az Abrittusnál vívott nagy csatában, a gótok elleni küzdelemben először esik el római császár, Traianus Decius. Az elesettek között volt fia, Herennius Etruscus caesar is (251. május vagy június).
A győzelem nyomán Thesszalonikéig tör előre az ellenség, a Thermopülai-szorost védik, Athént erődítik ellenük (254). 257/58-ig uralmuk alá kerül a Fekete-tenger partján fekvő két sok száz éves görög város: Olbia és Türasz. E városok ipara ettől kezdve a gótoknak gyárt fegyvert, hajóik a gótok hajóhadává válnak. Már 258-ban gót–herul flotta pusztítja a Fekete- és Márvány-tenger partvidékének városait. Pár évvel később az Égei-tenger partvidékére kerül sor. Lángba borul szent Ilion, Epheszosz az ókor csodájával, az Artemiszionnal. Két évvel később (264) Galatia és Kappadocia van soron, gót tengeri rablók elérik Ciprust és Krétát. Óriási a gótok zsákmánya, foglyok ezreit hurcolják magukkal. Köztük voltak Vulfila püspök – a gótok későbbi „apostola” – anyai ősei is.
109Dacia sorsát a 268–269. évi újabb balkáni betörés pecsételi meg. Bár a Görögországig hatoló, Athént, Korinthoszt, Spártát feldúló, majd zsákmánnyal megrakodva észak felé vonuló gótokon Naissusnál (Niš) II. Claudius „Gothicus” császár hatalmas győzelmet arat (269), ez már arra sem elegendő, hogy a Duna-vonalat biztosítani tudja – 270-ben újabb gót bandák támadnak Dobrudzsára. Erre az időre Dacia Superiorból már kivonták a római csapatokat, röviddel később a városok önvédelme is összeomlik. Aurelianus császár számára már elsősorban a Dacia Inferiorban – a kor szóhasználata szerint Dacia Transdanuvianában – rekedt csapatok és lakosság kimentése maradt hátra, vagyis a Kelet-Temesköz és a Havasalföld kiürítése. A Kárpátoktól északra fekvő területek visszafoglalására aligha gondolhatott.
Hogy az erdélyi Dacia külső majd belső védelmi rendszerét hogyan roppantották össze karp, gót, taifal, gepida és vandál támadások, annak részletei nem világosak, de az eseménysor legkésőbb III. Gordianus (238–244) uralkodása végén vagy után elkezdődött, amikor a tartomány lakosai nagy pénzvagyonokat ástak el, többek között Potaissa-Tordán, Cegén, Domáldon, Lozsádon. Röviddel később Mezőbándtól a krassó-szörényi Kemenceszékig terjedő újabb pánikról értesülünk olyan elásott kincsekből, amelyekben a legkésőbbi pénzek II. Philippus (247–249) veretei. Az egyre gyérülő pénzforgalom I. Philippus Arabs (244–249) és Decius (249–251) uralkodása idején még érzékelhető, utána már csak akadozik. Dacia elfoglalása a városok és a néhány még lakott erődítmény (pl. a sóváradi) bevételével 268–271 között befejeződött. Erdély és a román alföld Gutthiuda, vagy ahogy a korabeli rómaiak nevezték: Gothia/Gotia, „a gótok országa” lesz. 270 után az Olt és a Duna közt fekvő Havasalföldet a gótok szövetségesei, a taifalok foglalják el.
Erdély megszállásával a korábban tömböt alkotó gót törzsek két részre szakadnak. A Dnyesztertől keletre egészen a Krím félszigetig települnek meg az osztrogótok (osztro = gót: austro = ’fényes, ragyogó, tündöklő’), a Dnyesztertől nyugatra a vizigótok (gót: vezu-vizu = ’jó, derék, vitéz’ – e két elnevezés később tévesen, de a településtörténeti tényekkel nem összeegyeztethetetlenül keleti – Ost- – és nyugati – West- – gótok néven honosodott meg). 271 és 376 között azonban maguk a gótok települési viszonyaik alapján másként különböztették meg egymást. A keleten lakók neve ebben az időben grutungi vagy greutungi = ’síkságiak, síkságlakók’, az Erdély és a Délkeleti-Kárpátok külső övezetében élő gótok neve pedig tervingi = ’erdeiek, erdőlakók’. Ezt a nevet csak Erdély és a Kárpátok övezetének elfoglalása és betelepítése után kaphatták – egykorú forrásban először 291-ben tűnik fel („Tervingi, pars alia Gothorum, adiuncta manu Taifalorum adversum Vandalos Gepidesque concurrant” – Panegyrici Latini III (XI) 17). Ekkor vagy valamivel korábban 110a tervingek és taifalok közös erővel verik vissza a római Dacia felett osztozkodni kívánó gepidák és vandálok támadását.
A háború a római Dacia területén, valahol a Szamos völgyében zajlott le. A Fastida vezette gepida-vandál szövetségesek ugyanis egy város közelében („ad oppidum Galtis”) ütköznek meg az Ostrogotha vezette terving-taifal szövetséggel. A Gutthiudában nincs falunál, illetve erődtelepnél nagyobb gót településre utaló régészeti vagy történeti adat, itt tehát egy hajdani római városról van szó. Az „Auha” (gót: ahwa = ’víz, folyó’) folyó mentén fekvő város („ad oppidum Galtis, iuxta quod currit fluvius Auha” – Jordanes, Getica 99) minden azonosítási kísérlete csődöt mondott, nagyobb része a tudománytalan spekulációk közé tartozik. A jelenleg rendelkezésre álló (s már aligha szaporodó) írásos források ismeretében nem is lesz meghatározható, mivel az eredeti forrás (Ablabius „Origo Gothica”) gót nyelvű gót hagyományból meríti az adatot.
A vizigót–római történet eseményei 328-ig a ripa gotica = ’Gótpart’, az Al-Duna mentében zajlanak, ami nem jelenti azt, hogy Erdélyben, főleg a Maros völgyében ne rendezkedtek volna be a gótok. Mégpedig olyannyira, hogy Ariarik király uralkodása idején a Maros mentén Erdélyből előnyomulva kísérletet tettek arra, hogy a temesközi síkságról elűzzék a szarmatákat. A szarmaták Nagy Konstantinhoz fordultak segítségért, aki fia, a caesar, a későbbi II. Constantius vezetésével nagy római sereget küld segítségükre. Ez a római sereg Sarmatiában 332. február 18-án óriási győzelmet arat a gótok felett. Harcosaik ezrével estek fogságba, a gót királyok súlyos, megalázó békére kényszerültek. Ekkoriban pusztulhatott el „a szarmaták cselétől” Vidigoia, „a legvitézebb gót”, pusztulása színterét s talán sírját is sokáig fenntartotta az emlékezet. 449-ben a Temesközön át Attila „székvárosába”, „ordu”-jába igyekvő Priszkosznak még mutogatták kísérői a helyet.
A gótok azonban továbbra sem mondtak le a Maros-völgy erdélyi bejáratának ellenőrzéséről. Amikor 335 körül Visumar vandál király kivándorló serege kívánt ott letelepedni, Ovida fia, Geberik vezetésével erdélyi gót sereg űzi el őket.
Valens császár támadásai a tervingi ellen az Al-Duna mentéről indultak ki, s azért jártak kevés sikerrel, mert Athanarik iudex nemcsak seregével, hanem népeivel is visszavonult. Részben a Duna-delta környéki mocsarakba, részben a „Serrorum montes”-be, vagyis a Déli-Kárpátokba s nyilván Dél-Erdélybe (364 és 369).
A terving gótok hatalmát 376 nyarán, közvetlenül a greutungi legyőzése után a hunok omlasztották össze. Megkerülték Athanarik előhadát (Munderik seregét), és éjszaka átúsztatva a Dnyeszteren, hajnalban csaptak le az áthatolhatatlannak hitt folyó átjáróját őrző gót táborra – e ragyogó „nomád” taktikát századokkal később a magyarok Pozsonynál, a mongolok Muhinál fogják megismételni. Az eredmény: a világtörténelemben addig soha 111fel nem jegyzett pánik. A vizigót törzsek 376 őszén Alavivus és Fritigern vezetésével a Dunán át római területre menekülnek, Athanarik és katonai kísérete pedig vesztett csaták után a hegyek közé hátrál. Nem tudjuk, hogy a gótok az egész általuk ismert Kárpát-hegyvidéket nevezték-e Kaukalandának (gót: ’a hegyek országa’), avagy csupán egy részét („Caucalandensis locus”), de mindkét esetben Erdélyről van szó.
380/81 késő őszén egy írott forrásokból nem ismert ellenséges támadás – amely mögött, mint alább kitűnik, erőteljes gepida lökés gyanítható – menekülésre kényszeríti Athanarikot és kíséretét. „Fogadalma” ellenére, amelyre 369-ben még oly büszke volt, az Al-Dunán át római területre menekül, s 381 január 11-én – pár nappal halála előtt – Konstantinápolyba érkezik. Ezzel ért véget Erdély első „posztrómai” korszaka s az „erdei” gótok erdélyi uralma.
AZ EGYKORI LAKOSSÁG
A VIZIGÓTOK ÉS A MAROSSZENTANNA-KULTÚRA
A MAROSSZENTANNAI TEMETŐ
ERDÉLYI GÓT TELEPEK ÉS TEMETŐK
A VIZIGÓT PARASZTGAZDASÁG
A VIZIGÓT TÁRSADALOMRÓL
KERESZTÉNYSÉG ÉS GERMÁN HITVILÁG
AZ ÖSSZEOMLÁS
A GEPIDÁK A HUN URALOM ELŐTT
