AZ EGYKORI LAKOSSÁG
AZ EGYKORI LAKOSSÁG
Az erdélyi Dacia tartományi lakosságát 270 után többé nem említi írásos forrás. Az egykori római városok, telepek, erődök neve kivétel nélkül elenyészett, egyetlen nyelv vagy kora középkori forrás sem örökítette át őket a középkorra. Ami megmaradt, ismeretlen nyelvi eredetű őskori örökség: néhány nagy folyó, a Temes, Maros, Körös, Szamos és Olt neve. A prerómai korszak öröksége az Ampelus-Ompoly és a Tierna-Cserna folyónév is.
Az északnyugati-északi- és kelet-daciai limes erődjeiben az eddigi adatok szerint Philippus Arabs vagy Decius érmei zárják a rendszeres – zsoldfizetésre utaló – pénzforgalmat, a tartomány Maros menti nyugati kijáratát őrző Micia castrumában (Vecel) pedig Valerianus pénzei (260). A PROV[INCIA] DACIA feliratú daciai érmeket 246-tól 11 éven át verték, 256/57-ig ebből a verdéből származó pénzekkel fizették a katonákat. A tartomány belsejében azonban még 268 körül is jó néhányan akadtak, akik abban a reményben ásták el pénzüket, hogy nyugalmasabb időben módjuk lesz elővenni (Apulum, 1902. és 1963. évi pénzkincs, a galacsi éremkincs Krassó-Szörényben). Tévedtek – s ez a tévedés alighanem az életükbe került.
Az erdélyi római castrumok temetőiben eddig alig folyt rendszeres ásatás, a temetők használatának végső időpontja tehát nem ismert. Annyi viszont már eddig is megállapítható, hogy a gótok a számukra érdektelen határerődítményekkel nem tudtak mit kezdeni, a gót megszállásra-megtelepedésre utaló nyomok többnyire hiányoznak belőlük. A tartomány belsejéből ismerünk ugyan 3. századi római vagy római–dák bennszülött hamvasztásos rítusú temetőket, de nincs bennük olyan tárgy, amelyet 270-nél későbbre lehetne keltezni. A legkésőbbi egy Radnóton talált urnasír Severina Augusta érmével – 269–271-nél ennek sem kell sokkal későbbinek lennie.
A városi temetők közül Potaissa (Torda) eddig feltárt részei III. Gordianus koráig terjednek, a legio-castrum elpusztult principiája (parancsnoksági 112épülete) helyén az 5. században már keleti barbárok temetkeztek. Napoca (Kolozsvár, Petőfi u. stb.) temetőiben már a 3. században gyakoriak a keleti, hellenisztikus eredetű „késő római” szarkofágok, kőlapokból összeállított sírládák és a tegula (tetőtégla) koporsók – az utóbbiak melléklet nélküliek. Egy részük 270 utáni is lehet. A legjelentősebb Apulum (Gyulafehérvár), ahol három különböző temetőben tártak fel föld-, tégla- és kősírokat, szokványos 2–3. századi „birodalmi” jellegű temetkezéseket, amelyek időben nem terjednek túl a 270-es éveken. Az a tetrarchia idején kialakuló új „temetőkultúra”, amely Scythia Minortól (Dobrudzsa) egészen Britanniáig szinte egységes a rajnai és dunai limes mentén, Erdélyben s egyáltalán a Duna „barbár” oldalán sehol nem jelentkezik. Lényege: a többségében keletelt (nyugat-keleti vagy kelet-nyugati irányítású) temetkezés, különféle kényszerszolgálatokat jelző állami jelvények (hagymagombos fibulák, övek) a férfiaknál, és sajátos „provinciális” gazdagságot tükröző ékszerviselet a nőknél.
A hagymagombos fibulák viselését a késő római államhatalom jelvényként írta elő és adományozta – saját alattvalóinak. Erdélyben az egyetlen, hiteles ásatásból származó 4. századi „klasszikus” hagymagombos fibula a Küküllőbe folyó Székős patak partján, Obrázsán került elő egy Crispus-érem alapján 317 utánra keltezhető falusi telepről. Ebben az időben néhány ilyen fibula a környező barbár népekhez is eljutott, ismerjük gepida, szarmata, vandál, quad telepről és sírból, zsákmánynál alig tekinthetők egyébnek. Amit Obrázsán az igazol, hogy a római korszak 2–3. századi falusi temetőjében nincs „4. századi” (értsd: a tetrarchia kezdete utáni) késő római temetkezés.
Erdély városai közül egyedül Apulumban utal néhány női ékszer és egy-két érem (Nagy Konstantin és Constantinopolis) igazi késő római viseletre. E tárgyak a legatusi palota ásatása során állítólag temetkezésből kerültek elő. Mivel mind az ékszerek, mind pedig viselési módjuk (több karperec egyszerre) jellegzetesen Duna-túloldali provinciális, aligha lehet másról szó, mint néhány, a gótoktól elhurcolt asszony temetkezéséről.
Az egyetlen falusi temető – s ezt éppen a feldolgozás hangsúlyozta –, amelynek használata belenyúlik a 4. századba, Baráthely 1. sz. temetője. A hamvasztásos sírok egyértelműen római provinciálisak – a legkésőbbi ilyen típusú sírok Pannoniában Probus- (276–282) éremmel keltezve a 290-es évek végéig fordulnak elő. A mintegy 350 síros temető időrendje felettébb bizonytalan. Sírjainak zöme észak-déli irányítású, de helyenként egymásra ásták őket, a temető kezdetei tehát talán a római korba nyúlnak vissza. Utóbb meglehetősen durván rátemetkezett e korai temetőre egy halottait nyugat–keleti irányban fektető, szintén hamvasztásosan temetkező csoport. Ha a temetőben talált három meghatározható érem egyáltalán sírból származik, akkor a korábbi temető használata 353 körül végződött (II. Constantius-érme), a későbbié pedig 338 után kezdődött (II. Constantius caesar) és Valens 373. évi veretével záródott. A temető népe hallatlanul szegény 113volt –- néhány vas- és bronzfibulán kívül nincs más tárgy a sírokban. A temető területén elszórtan néhány házat és gödröt találtak, ezekből a gótokra jellemző tárgyak: púpos hátú csontfésűk, csatok, fibulák; elrejtett-elásott mezőgazdasági eszközök: ásópapucs, sarlók, kocsivasalás kerültek elő. A sírokban (?), házakban (?), felszínen (?) talált cserepek többsége a gót Marosszentanna-kultúra készítménye, mások a Duna déli oldaláról származó 4. századi provinciális munkák, amelyek a Marosszentanna–Csernyahov-kultúra szinte valamennyi telepén és temetőjében előfordulnak. A helyi lakosság 4. századi anyagi kultúráját nem képviseli értékelhető lelet. Ha egyáltalán belenyúlt az itt temetkező lakosság élete a 4. század második felébe, akkor egy zárt, pogány hagyományaihoz szívósan ragaszkodó (halotthamvasztás, sok állatcsont, áldozati húsételmaradvány a sírokban) eldugott falusi közösségről van szó.
A Kisinyov környékéről – tehát vizigót területről – most közzétett dancseni temető alaposan megváltoztatta a baráthelyi 1. temető megítélését. Dancseniben a Csernyahov–Marosszentanna-kultúra 338 3–4. századi temetkezéséből 244 hamvasztásos volt, többségük ovális alakú, lépcsős oldalú nagyméretű sírgödrökbe szórt hamvakkal és kevés, a máglyán elhamvadt, megsérült sírmelléklettel. Mind a rítus, mind a sajátos – Erdélyből máshonnan nem vagy alig ismert – mellékletek meglepően rokonok, vagyis Baráthelyen egy közép-moldáviai eredetű karp vagy gót népcsoporttal lehet számolni.
A két évszázados erdélyi régészeti kutatás eddig nem tudott egyértelmű bizonyítékot szolgáltatni a daciai „római” lakosság számításba vehető továbbélésére. A daciai birodalmi típusú római leletek – származzanak bennszülöttektől vagy telepesektől – 107 és 270 közé keltezhetők, s nyilván keltezik azokat a telepeket és temetőket, amelyekből előkerültek. A tetrarchia korától kezdve kialakuló „késő római” kultúrának eddig sehol nincs hiteles, zárt, helyi lakosságra utaló nyoma Erdélyben. Néhány városi temetőben ugyan még a tartomány kiürítése után is temetkeztek egy ideig, egyes városok romjain számolni lehet a barbároktól behurcolt foglyoktól képviselt élettel is, ez a pislákoló láng azonban a gót uralom visszfénye.
