A VIZIGÓTOK ÉS A MAROSSZENTANNA-KULTÚRA
A VIZIGÓTOK ÉS A MAROSSZENTANNA-KULTÚRA
A marosszentannai temető korszakalkotó jelentőségű az európai népvándorlás kori régészetben. Itt sikerült először a késő római–kora középkori európai történelemben oly nagy szerepet játszó gót nép egyik temetőjét feltárni s a mai igényeket is kielégítő módon közzétenni (1903-1912). Nem csoda hát, ha a vizigótokkal foglalkozó nemzetközi régészeti és történeti irodalomban fél évszázadon át Marosszentanna, Maros-Szentanna, Maros-Szent-Anna volt a gót kultúra szinonimája.
A terving gótok erdélyi benyomulásának útvonalát nehéz meghatározni, mivel temetőik és telepeik nem a foglalás tanúbizonyságai, hanem az utána 114kialakult helyzeté: a megtelepedésé. Az ismert hadi események miatt az állandó megtelepedésnek a 3. század utolsó évtizede előtt aligha lehet komoly régészeti nyoma. A gót sírokba a 3–4. század folyamán nem vagy csak elvétve került egykorú római pénz (ami a hitvilágukkal, nem pedig gazdasági helyzetükkel kapcsolatos), ezért nehéz keltezni őket. Moldovai nagy temetőikből és munteniai korai temetőikből megállapítható, hogy a foglalás korszakában másvilághitük éppen átalakulóban volt s – minden bizonnyal a Fekete-tenger északi partvidékén uralmuk alá került antik falusi és városi lakosság, valamint a birodalomból behurcolt sok ezernyi fogoly hatására – jelentős „mediterrán” eszmei hatások érték őket. A 3. század elején halottait még elhamvasztó gót nép körében a század második felében egyre inkább tért hódít a halottak eltemetése. A hódítás idején legalább 50%-os halotthamvasztás a 4. században egyre csökken, a század folyamán helyenként el is tűnhet. Ezzel párhuzamosan új, gót viszonylatban keresztény hatást tükröző szokás kezd feltűnni, a keletelés: a halottak nyugat–keleti irányú eltemetése.
A temetkezési rituálénál egységesebb az az anyagi kultúra, amely valamennyi temetőben és telepen megfigyelhető. Az eredeti gót örökség a viseleti elemekben (fésű- és fibulaviselet a nőknél, csatos övvel összefogott nadrág, az övön tarsoly a férfiaknál) és néhány edényformában él tovább. Anyagi kultúrájuk más elemeit (fibulák, gyöngyök) előbb a pontusi görög–szarmata kultúra alakította át, majd a Gutthiudába való letelepedés után a Duna déli partjáról érkező római áruk és hatások formálják tovább. A vizigót edényművesség egyik gyakori készítménye pl. a dunai provinciák egykorú római cserépfazekainak a másolata. Temetkezéseik – különösen Munteniában – tele vannak az al-dunai provinciákból származó üvegpoharakkal és -csészékkel, csücskös szájú kancsókkal, mázas és máz nélküli amforakorsókkal. A vizigót fazekasság „remekei” többnyire római bronz és üvegkancsók vagy poharak agyagba átvitt utánzatai, aminthogy a vizigót női viseletre annyira jellemző félkörös vagy púpos fogójú csontfésűk sem egyebek a 3., majd 4. századi római fésűdivat utánzásánál. A római hatás a birodalom késő antik provinciális kultúrájának folyamatos átvételében nyilvánul meg. Bizonyítéka: az Al-Duna felől a Kárpátok felé haladva csökken a római import a temetőkben és a telepeken. Erdélyben a legtöbb a nagy szorosok belső oldalán a Háromszéki-medencében található, legkevesebb pedig az egykori Dacia belsejében.
Erdélyben két gót települési tömb alakult ki. A nagyobb, de mindenesetre jobban ismert Dacia szívében, az egykori limes-vonalon belül fekszik, a Kis-Szamos és középső Maros-völgy, valamint a Küküllők közti mintegy 50 km sugarú körben. „Elméletileg” a legkorábbinak néhány hamvasztásos sírnak kellene itt lennie (Maroslaka/Péterlaka-Csortos, Maroscsapó, Marosgezse, Sóvárad, Maroslekence, Medgyes, Sepsiszentgyörgy-Eprestető urnasírjai), ez azonban legfeljebb Maroslakán van így. Maroscsapón pl. I. és II. Constantinus érmei a 4. század első felére keltezik az urnasírokat, Maroslekencén a 115gótok jellemző ékszere, egy félkorong fejű ezüstfibula volt a hamvasztásos sírban, ez az ékszer aligha jelenik meg a 4. század középső harmadánál előbb. A lekencei sírlelet „urnája”, a Mithrász-kultusz kígyódíszes fülű fazeka valamikor a 2. vagy 3. században készült, tehát csak „talált” edényként kerülhetett a 4. századi gót temetkezésbe – éppen úgy, ahogyan Pannonia 6–7. századi langobárd és avar temetőiben is gyakoriak a földről felszedett s újból felhasznált 2–4. századi római edények, bronzok, fibulák. Sóváradon az egykori római castrum területén egy elpusztult római katonai épület romjai közé voltak beásva a 4. századi Marosszentanna típusú hamvasztásos sírok, a castrum belseje ekkorra már teljesen lepusztult. Erdélyből tehát egyelőre még kevés gót hamvasztásos sírt ismerünk, ám ez aligha jelentheti azt, hogy ilyenek nem is voltak. Marosszentannán például a temető annyira lekopott területen került elő, hogy az urnasíroknak az ásatás idejére már el kellett pusztulniuk. Egykori létezésükről az 56. csontvázzal együtt szétdúlt égett bronz ékszerek tanúskodnak.
Az egykori Dacia és a gótok viszonya tekintetében a sóváradi sírokhoz hasonló jelentőségű a magyarpalatkai temető. (Magyar-)Palatka-Tag dűlőben a mély gót sírokat egy már teljesen lepusztult római épület (egykori villa rustica) alapfalait is átvágva ásták földbe. A gazdag sírmellékletek (félkoronglemezes ezüstfibula, gót és 4. századi római edények, púpos hátú fésűk) és a temetkezés rítusa Marosszentanna temetőjének második korszakával egyezik meg. Gót földön unikumnak számító, nagyméretű, poncolt díszítésű bronzcsüngőjéhez Intercisa 1723. sírjában került elő a 4. század második feléből római párhuzam. Aligha lehet tehát a csüngőt a daciai helyi „római kereszténység” alkotásaként számba venni.
