KERESZTÉNYSÉG ÉS GERMÁN HITVILÁG
KERESZTÉNYSÉG ÉS GERMÁN HITVILÁG
Az újabb történetírás éppoly szigorúan ítéli meg a gótok 376 előtti kereszténységét, mint azok a rómaiak, akiknek kuriózumnak számító, bizarr öltözetű pogány papjaik és papnőik, barbár vallási jelképekkel éktelenkedő nemzetségi szentélyeik, szekereken szállított otromba bálványaik és a szarvasoktól vont szent kocsi ragadta meg a figyelmét. A térítési kísérleteket elszigetelt akcióknak vélik, amelyek elsősorban a gótoktól behurcolt római foglyok, a gótok által leigázott egykori római lakosság s legfeljebb a legalsó gót népréteg körében érhettek el némi – átmeneti – sikert. Még szigorúbb a régészet, amely a gót temetkezésekből a kereszténység olyan tárgyi bizonyítékait kívánná meg, amilyenek 376 előtt a birodalom határ menti tartományaiban is fehér hollónak számítanak.
A marosszentannai, tîrgşori, spanţovi, izvoruli, mogoşani, bîrladi temetőkben azonban olyan jelenségek figyelhetők meg, amelyek nem magyarázhatók a társadalom egyre bonyolultabb rétegeződésével. A 4. század folyamán megritkul, sok sírból teljesen eltűnik a pogány étel- és italmelléklet, s ezzel egyidőben csupán viseleti tárgyakat tartalmazó, keletelt temetkezések jelennek meg. Az elhunytak kezét nemegyszer összeteszik-összekulcsolják a test előtt. Olyan szokás ez, ami a Duna menti késő római temetőkben ugyanebben az időben kezd elterjedni. E jelenségek mögött részben általános orientális-keresztény, részben az – előttünk ismeretlen – ariánus temetési rituálé látszik tükröződni.
127Athanarik 369–372 között saját hatalmi körzetében általános keresztényüldözéssel igyekszik elhárítani a felelősséget és a figyelmet a „hatalmasok” katonai vezetésének csődjéről, a 367-ben és 369-ben a rómaiaktól elszenvedett vereségekről. Katonai kíséretének tagjai, akikhez a vele szövetséges más vezetők harci kísérete is csatlakozik, felkutatják, megkínozzák, megölik a kezükbe került keresztényeket, rájuk gyújtják a templomokat. Vagyonukat elkobozzák. Néhány, hadifoglyokból és gót ágrólszakadtakból álló keresztény gyülekezet miatt aligha lett volna érdemes akkora, több évig tartó mozgalmat kezdeményezni, amely gót nevű gót mártírok sorozatát szolgáltatta mind a katolikus, mind pedig a gót ariánus egyháznak. A mártírok (martwre) itt is, mint mindenütt máshol, többnyire a gyülekezetek papjaiból, vezetőiből, hangadóiból kerültek ki – százalékban alig kifejezhető minoritás a korai kereszténységben.
332 után, Nagy Konstantin hatalmas győzelme s azt követő békediktátum következményeként, az egyik térítő misszió a másikat érte Gothiában. Volt közöttük katolikus (Eütikész), szektás (Audius) és ariánus (Vulfila). Legnagyobb hatása nyilván a gót nyelven térítő ariánus missziónak volt – világraszóló teljesítménye Vulfila vizigót nyelvű bibliafordítása. Püspökök (aipiskaupus) tűnnek fel (Vulfila, Silvanus, Godda – utóbbinak neve is papot = gudja jelent –, valamint név szerint nem ismertek). A hithirdető szónokok (merjands) prédikációja (gahauseins) meghozta a gyümölcsét. Szerzetesközösségek, templomos gyülekezetek (aikklesjo) keletkeztek, „istenházát” (gudhus; guth = ’isten’, hus = ’ház’) építettek, amelyhez a tömjénfüst (thoimiama) is hozzátartozott. A gyülekezetet a diakónus (diakaunus) és a presbiterium (praizbwtairei) vezette. A keresztény papságra (gudjinassus) többféle gót elnevezés alakult ki. Talán presbitert vagy idős (rangidős) papot jelentett a papa(n), az egyszerűbb papokat „szentembernek” (weiha) vagy „isten emberének” (gudja) hívták. Nyilván sokfelé templomokat (aikklesjo) is építettek, ha az Athanarik-féle üldözés idején az egyikben a papokat, egy másikban a híveket lehetett benne égetni, bár arról is tudunk, hogy kezdetben sátrakat használtak istentisztelet céljára.
A térítések korántsem voltak eredménytelenek, hiszen már az első, 347/48. évi üldözéskor Krisztus számos szolgája és szolgálóleánya vált dicső mártírrá („multorum servorum et ancillarum Cristi gloriosum martyrium” – Auxentius 75,27) s maga Vulfila is nagyszámú hívő néppel („cum grandi populi confessorum” – Auxentius 75,29) volt kénytelen menekülni. Leszármazottaik még a 6. században is közösségeket alkottak Moesiában. – Bár az Athanarik-féle üldözés a gótokat megosztó belpolitikai feszültség következtében sokkal elkeseredettebb volt, korántsem terjedt ki az egész Gothiára. 378 nyarán az ariánus Fritigern például egy keresztény presbitert („Christiani ritus presbyter”. Ammianus Marcellinus 31. 12,8) küld követségbe Valens császárhoz.
128Mindezek ismeretében nehezen érthető az a makacs „hit”, amellyel a kutatás egészen a közelmúltig elutasította azt a lehetőséget, hogy a Gutthiudában már a 4. században is szép számmal élhettek különböző keresztény felekezetek gót hívei. Még a hitnél is nagyobb, egyenesen „csodának” számító tétel, hogy a gótok csak a Római Birodalom területén, a 382. évi foederati szerződés eredményeként váltak volna kereszténnyé. –- S éppen ariánus kereszténnyé! – Az időpont, amikor ez a lesújtó tény (ti. hogy a gótok ariánusok) a római egyház számára nyilvánvalóvá vált, valóban a 390-es évek. A gyökerek, mégpedig erős – mártírvérrel öntözött – gyökerek azonban a 4. század első feléig nyúlnak vissza. – Ugyanerre az eredményre jutott a legújabb, tárgyilagos összefoglalás, amely szerint a 376-ban „a birodalomba benyomuló gótok túlnyomó többsége ariánus keresztény volt”.
Azok a templomi felszerelési tárgyak: bronz kézmosótál, bronzkancsó és votív feliratos bronz Krisztus-monogram – amelyeket Medgyestől délre, Berethalmon (Biertan-Birthälm), egy dombok között fekvő eldugott völgyben még 1775-ben találtak, nyilván egy közeli templom felszerelési tárgyai voltak. A donarium formájából következtetve az Athanarik-féle üldözés idején rejtették el őket – az üldözés tehát Erdélyre is kiterjedt. A tabula ansatába foglalt EGO ZENOVIVS VOTVM POSVI felirat ugyanott készült, ahol a Chrismon (Krisztus-monogram), Sirmiumban vagy Aquileiában, az eredeti illyricumi megrendelő számára. Daciai vonatkozása semmivel nincs több, mint a vele együtt elásott bronzedényeknek. A keresztény istentisztelet elengedhetetlen kelléke volt a Krisztus-szimbólum s néhány szertartási edény, ezeket a templomokban őrizték. Esetünkben alighanem egy missziós pap kicsinyke templomában – nyilván ő hozta magával a felszerelést. A keresztény igehirdetés mindenkinek szólt. A 4. században sem lehetett, s ma sem lehet meghatározott nyelvű vagy eredetű népesség privilégiumaként számon tartani.
)
Nemcsak a sírokból, hanem a Passio S. Sabae-ból is tudjuk, milyen nagy szerepet játszott az ősi gót vallásban a gót keresztények szemében „szentségtelen” (usweihs) húsétel (mammo) vagy húsáldozat (hunsl). A véres áldozat (blotan) bemutatása alkalmából nyert megszentelt húsétel (tibr) rituális elfogyasztása külön ünnep (dulths) volt, amelynek nyilván megvoltak a maga íratlan szabályai, a közösséget egybefűző szakrális jelentősége. A pogány (haithna) halotti tor (gabaur) ételeinek elmaradása a sírokból tehát alapvető szemléleti változást tükröz. A temetéskor (usfilh, gafilh) felhangzó pogány halotti énekek mellett (amelyeket végleg csak a toledói zsinatok tiltanak be a 6. században) nyilván egyre gyakrabban felhangzottak a keresztény zsoltárok (psalmon) is. A keresztény egyházakban, templomokban tisztelt szent szimbólumok ellentéte a pogány szentélyek, illetve szent ligetek (alhs) és templomok (galiuge stada) idoluma, görögül a xoanon. E pogány bálványistent (galiug, galiogaguth) alkalmanként szent kocsin hordozták körül. A pogányságnak (haithnano) nemcsak áldozati helyei (hunslastaths) voltak, 129hanem papjai és főpapjai (ufargudja) is. Thor-Donar napja (csütörtök) munkaszünet volt a pogány gótoknál, tiszteletére a sírokban talált balta és buzogány alakú bronz-, ezüst- és csontamulettek utalnak. Bármikor is került légyen földbe, a gótok „Istene” (Gutan-Wotan) tiszteletére utal a pietroasai kincs arany nyakperecének gót nyelvű rúnafelirata, maga az írás (gameleins) pedig a gót pogány papság titkos (runa = ’titok’) szent tudományára. A vizigótok ősi vallására utaló egyéb emlékeket a régészeti leletekből nem ismerünk.
A keleti vallások és a kereszténység térhódításával terjedt el a test valóságos feltámadásába vetett hit (a gótban két kifejezés is van rá: urrists és usstass) – melynek a 3–4. századtól kezdve „kötelező” kísérő jelensége a holttest elföldelése. A test elhamvasztása (megtisztítása) az árnyakkal benépesülő régi alvilághitek vetülete. A hamvasztásos temetők, származzanak gótoktól vagy rómaiaktól, a régi hit híveinek szívós fennmaradására utalnak (pl. Baráthely 1. temetője).
