ERDÉLY AVAR MEGSZÁLLÁSA
ERDÉLY AVAR MEGSZÁLLÁSA
Az avarok legkorábbi szállásainak és katonai őrhelyeinek ma már olyan régészeti bizonyítéka van, amely párját ritkítja az európai népvándorlás korában. Több mint két évtizede Belső-Ázsiában (Tuva ASZK és Mongólia) sikerült kimutatni egy 6–7. századi avar–korai türk temetkezési szokást. A katonáskodó lovas harcosokat és fegyveres nemzetségi vezetőket – lehetőleg távol a nemzetségi és családtagok temetkezési helyétől – teljes viseletben és fegyverzetben eltemetik. Lovukat a temetés után (esetleges hosszabb idő múltán) nem messze a sírtól feltorolják, majd a halotti tor – máglyára vetett – maradványait a felszerszámozott lóbőrrel együtt kis mélységben elföldelik. Ez a temetkezési szokás a Kárpát-medencét megszálló avarok első nemzedékénél még általánosan megtalálható, 600 után azonban már nem fordul elő, egyelőre nem tudni, miért. Az ázsiai összefüggés másik döntő eleme, hogy a korai avar máglyagödrökből ugyanolyan hosszú fülű (téglalap alakú) vagy hurkos fülű, kerek talpú – puha talpú csizmához alakított – kengyelek és csikózablák kerülnek elő, mint Belső-Ázsiában. A legkorábbi avar (s egyben európai!) vaskengyeleket az avarok készen hozták magukkal. Amiről nemcsak a formák tökéletes megegyezése tanúskodik, hanem a legkorábbi kengyelek nikkeltartalmú – a Kárpát-medencében ismeretlen – vasanyaga is. Ezek a máglyás sírok, illetve a rájuk utaló égett felületű vaskengyelek (jelenleg mintegy 35-40 lelőhely) a Dévényi-kaputól a Küküllő partjáig – úgy tűnik, csalhatatlanul – jelzik az avarság legkorábbi települési rendjét. A legkeletibb őrállomás a Barcaságból kivezető szorosokig terjedt, I. Chosrau perzsa király (531–579) aranypénze csak az avarokkal juthatott Brassó környékére.
Az 567/568. évi történelmi események ismeretében magától értetődő, hogy a Maros–Küküllők völgye kezdettől fogva az avar megszállás, majd a korai avar megtelepülés egyik ütőere. Kis-Küküllő menti végpontját Dicsőszentmártonban egy égett kengyelpár jelzi.
165A Maros Aradtól délre fekvő szakaszán Németszentpéter-Góliáton talált hosszú fülű kengyelpár még deformálódott is a máglya tüzében, a hozzá tartozó, égési réteggel bevont csikózabla és az avarok acélos páncéltörő kopjája (ezzel döfték le feltorolás előtt a lovat, a lósírokban is a ló mellett található a kopja) a hasonló leletek másik biztos ismertetője. Az egykori Gepidia két legfontosabb ütőere, a Maros és a Tisza völgye tehát kezdettől fogva az avarok tényleges uralma alá és megszállási övezetébe került. Összeköttetésüket birodalmuk keleti területeivel egyelőre változatlanul az Olt–Sebes folyók menti útvonal biztosította, mint erre a Nagyszeben és Sebes környékén talált II. Iustinus-solidus és -nagybronz (jelzésük alapján 570 körüli veretek), egy egykori Maros-Torda megyei lelőhelyű Mauricius-solidus (átfúrt ékszer), valamint a Kőhalom és Olthévíz között talált Mauricius-(582–602) solidus obulus utalnak. A korai avar birodalomba eljutott bizánci aranyak túlnyomó többsége sírból származik (tulajdonképpen valamennyi hiteles példány) – így lehetett ez a fenti esetekben is.
Az Erdélyi-medence gyér korai avar megszállására utaló kevés adat nem csupán a kutatások hiányosságának a tükre. Az a folyamat, amely a 3–4. században megindult, majd a 6. században a gepida uralom idején lelassult, az avar uralom első hat évtizedében éri el végkifejletét: Daciából Erdőelve, Silvania, illetve Transsilvania lesz. Ez a településtörténeti mélypont, amelyhez képest a 8–9. század viszonyai már új, a középkor irányába mutató fejlődés csíráit hordozzák magukban.
