TOPONÍMIA ÉS IDŐREND
246TOPONÍMIA ÉS IDŐREND
A fenti megállapítások alapján a földrajzi nevek etimológiájának, tipológiájának és kronológiájának gondos egybevetésével meg lehet kísérelni az Erdélyben élt különböző népek helyneveinek időbeli egymásra rétegződését kielemezni.
A földrajzi nevek elemzésének azonban vannak bizonyos szabályai, amelyek szigorúan betartandók, különben tudománytalan fantazmagóriákba lehet tévedni. A helynév nyelvi eredete, etimológiája csak a természeti viszonyokat jellemző közszavak esetében lehet döntő jelentőségű, akkor is csak a nyelvtörténeti összefüggések biztos ismeretében. Így pl. igaz, hogy a magyar „bükk” fanév a szláv „bik”-ből származik, de „bükk” formában vagy éppen „bükkös” származékában magyar helynévnek tekintendő, mindenesetre olyan magyar helynévnek, amelyet már egy szláv nyelvi hatáson átment magyar népesség adott. Különösen óvatosan kell bánni a helységnevek alapelemét képező személynevekkel, hiszen minden nép a legkülönbözőbb korokból és nyelvekből kölcsönöz személyneveket, s a bibliai eredetű Izsák személynévből éppúgy nem bibliai korban nem bibliai nép alkotta a középkor óta ismeretes magyar Izsák falunevet, mint ahogyan nem német helynévadási szokás szerint keletkezett a német Albrecht névből a magyar Alparét falunév, vagy nem szlávok adták a szláv személynévből származó, de magyar módra egyes szám nominatívusban álló Drág helységnevet. Ahol egyes népek helynévadása tipológiailag jól elkülöníthető, ott az elemzésben a tipológiai szempontnak mindig meg kell előznie az etimológiait. Végül mind az etimológiai, mind a tipológiai szempont fölé helyezendő a kronológiai. A magyar Csesztve helységnév (Alsó-Fehér megyében) a szláv Čestivoj személynévből származik, de magyar helységnévadás szerint; a helység román neve Cisteiu, tehát a magyar helynévre megy vissza, mert a szláv Čestivoj megfelelője a románban Cestivoiu lenne, illetőleg helynévként Cestivoiul vagy Cestivoii, mint ahogyan a fogarasföldi Berivoii hasonlóan szláv személynévből román helységnévadási szabály szerint keletkezett. Csesztve esetében az etimológiai és a tipológiai ismérvekhez azt a kronológiai következtetést lehet kapcsolni, hogy a magyarok átvettek és saját helységnévadásukban alkalmaztak egy szláv személynevet, előbb volt tehát egy szláv–magyar nyelvi érintkezés, amely azonban csak előzménye, de nem egyidejű kísérője a magyar helységnévadásnak. A helységnévnek magyar formában való átvétele a románoknak a helynév kialakulása utáni odaérkezését bizonyítja.
Külön problémát és különleges tanulságot rejtenek a kettős helynevek, azok ti., amelyek két vagy több különböző nép nyelvében azonos, esetleg eltérő jelentéssel keletkeznek, mint pl. a Szeben megyei Veresmart–Roşia–Rotberg vagy Fenyőfalva–Brad–Gieresau párhuzamos magyar, román és német neve. Azt lehetne gondolni, és sokan gondolták is, hogy ilyen esetekben 247valamelyik nép a másiknak a nyelvéből a magáéba fordította le a helységnevet. Valójában az szokott történni, hogy később érkező népek nem fordítják le, hanem egyszerűen átveszik, legfeljebb hangtanilag saját nyelvükhöz alakítják a korábban ott élő népek által adott helyneveket, míg a fent idézettekhez hasonló, több nyelvű párhuzamos, ill. kettős helynévadás akkor keletkezik, ha a település kialakulásakor a közvetlen környéken ugyanabban az időben több nép él együtt, s mindegyik a maga nyelvén ad nevet a szóban forgó helységnek, néha párhuzamosan ugyanazon mozzanat, így az első példában a vörös talaj alapján, néha kettős névadással más és más vonatkozást emelve ki, mint a második példában a magyarok és a románok a jellegzetes növényzetet, a németek pedig a tulajdonost (a német név jelentése: Gellért berke). Az ilyen párhuzamos vagy kettős helynévadás esetén a névadó etnikumok egyidejű jelenlétét kell feltételezni.
A fenti toponímiai elvek alkalmazásával már korábban megtörtént Erdély földrajzi neveinek elemzése. Ennek alapján a nagyobb folyók történeti és mai neveit, továbbá az 1400-ig kiadott oklevelekben előforduló helységek egykorú és mai neveit (a 13. század végéig 285, a 14. század első feléből további 602, a 14. század második feléből újabb 1120, összesen 2007 helységnevet) felhasználhatjuk arra, hogy a neveket adó etnikumok földrajzi és történeti kapcsolatait, főként időbeli egymásra rétegződésüket a régészeti adatokkal egybevetve megállapítsuk. Éppen mert az írott források hiányát, ill. ellentmondásait kell így áthidalni, azokból csak a teljesen vitathatatlan kronológiai tájékozódási pontokat kölcsönözzük.
Az egyik ilyen általánosan elfogadott tény, hogy 892-ben a bolgároknak lehetőségük volt sót szállítani a morvákhoz, s ez a só csak Erdélyből származhatott, tehát Erdélynek legalább egy része egyes sóbányákkal bolgár kézen volt. Nyilván ezzel kapcsolhatók össze a fentebb elemzett maroskarnai és csombordi temetők, valamint a dél-erdélyi bolgár szórványemlékek, úgyhogy e tájon joggal várhatjuk bulgár–szláv helynevek előfordulását.
A másik kronológiai támpont a 895. évi Kárpát-medencei magyar honfoglalás. Az Erdélyi-medence belsejében a folyóvölgyekben sokfelé feltárt pogány rítusú magyar temetkezési forma legfeljebb egy-két évtizeddel nyúlhat be a 11. századba, mert ekkor már mindenütt felváltja a keresztény rítus. A 10. századi magyar temetkezések körül magyar személynevekből minden jelző és rag nélkül képzett helyneveket kereshetünk. Bár szórványosan már korábban is települhettek németek Erdélybe, s ez esetben Németi helynevek jelölik őket, tömeges beköltözésüket Erdély déli részébe a 12. század közepére teszi egy 1224. évi oklevél. Ezen a területen ez időben kezdődhetett német helynévadás.
1222-ben szerepelnek először oklevélben erdélyi románok, éspedig a Fogaras vidéki „Oláhföldön” (terra Blacorum). Legalább ez időben román helynevek is keletkezhettek, de hogy mely időtől kezdve, az kérdéses. A Déli-Kárpátokból az Al-Dunához akár évszázadokkal előbb is hajthatták telelésre 248nyájaikat román pásztorok. Mivel a bulgár–szláv és a magyar helynevek lehetőségét a hiteles kronológiai adatok és a régészeti leletek egyaránt valószínűsítik már a 9., ill. a 10. századra, a német helynevek tömeges megjelenését viszont a 12. század közepénél korábbra nem tehetjük, a román helynevek keletkezésének idejét a szláv, magyar és német helynevekkel való egybevetésük révén kell tudakolni.
Egy nagyobb terület ősi lakosságának nyelvét leginkább a jelentősebb folyók neveiből lehet megismerni. Erdély folyónevei közül jelenlegi tudomásunk szerint a három legnagyobbnak, a Szamosnak, a Marosnak és az Oltnak a neve nyúlik vissza az ókorra. A Szamosra az egyetlen római kori adat Samu[s] alakot mutat, legrégebbi magyar változata Zomus (1231). A Marost már Hérodotosznál megtaláljuk Μαρις alakban, később Morisos, Marisus, Marisia alakok is előfordulnak, magyar forrásban (Szent Gellért Deliberatióiban, 1044k.) Moris vagy (Anonymusnál, a 13. század elején) Morus az első ismert alakja. Az Olt Ptolemaiosznál Αλουτας, a Peutinger-táblákon Alutus, Jordanesnél Aluta, 1211-ben Alt, 1233-ban Olt. Valamelyes valószínűséggel még két folyónevet ide lehet vonni. Az egyik az Abrud, melyet először 1271-ben említenek, nem is mint folyót, hanem mint „terra Obruth”-ot. Ez egyes nyelvészek szerint egy kikövetkeztetett dák *obrud =’arany’ szóra menne vissza. A másik az Ompoly, melynek neve összefüggésben állhat egy római feliratban említett Ampei[um] városéval; a középkorban 1299-ben tűnik fel Ompey és Ompay néven. Mind az öt folyónév ókori és középkori változatai közt a fő különbség az időközben végbement a > o, ill. (az Abrud esetében) o > a hangváltozásban áll. Ha az erdélyi románság nyelvében közvetlenül az ókori forma élt volna tovább, akkor a román hangfejlődés törvényei szerint *Sameş, *Mareş, *Alut, *Aurud és *Împei alakokat kellene elvárnunk, ezzel szemben a mai román nevek Someş, Mureş, Olt, Abrud és Ompoi vagy Ampoi. Ez utóbbi formák nem származhatnak közvetlenül az ókori nevekből, hanem csak később, a románokkal együtt élt erdélyi népek közvetítésével keletkezhettek, éspedig az első három vagy közvetlenül a feltételezhető *Somuš, *Moriš, *Olt szláv formákból (a szláv nyelvekben ugyanis az a > o hangváltozás általános), vagy közvetve a szlávból átvett ugyanezen magyar formákból. Egészen bizonyosan magyar közvetítésre mutat Abrud, mely Obruthból a jellegzetes magyar o > a (a Szamos és a Maros esetében is bekövetkezett) hangváltozással a 14. században jött létre, s így került a románba. Ugyanez történt az Ompoly esetében is (itt meg az ej > oj, vö. olej > olaj hangváltozás a jellegzetesen magyar). Ez utóbbinak viszont másik román formája, az Ampoi a magyar Ompolyból a törvényszerű erdélyi német o > a hangváltozás (vö. Omlás > Hamlesch) során kialakult német Ampojra megy vissza.
Ahogyan az ókori eredetű nevek a mai román névalakokban szláv, magyar vagy német közvetítést mutatnak, ugyanez állapítható meg a többi olyan erdélyi folyó nevéről is, amelyek nemcsak egy-két, hanem több községet 249érintenek, tehát nevük feltételezhetően folyamatosan fennmaradt a szélesebb környék lakóinak emlékezetében. Az alábbiakban a három nagy erdélyi folyó vízrendszerét nyomon kísérve soroljuk fel a középkortól mindmáig a helyi a) magyar, b) román és – ha van – c) német lakosság által használt vízneveket, álló kisbetűkkel a magyar vagy b) és c) által magyarból átvett, kurzív kisbetűkkel a szláv a), b) és c) által közvetlenül a szlávból átvett, végül nagybetűvel a német vagy közvetlenül a németből átvett alakokat. Két kérdőjel közé foglaltuk a jelenleg megfejthetetlen eredetű neveket.
A Szamos vízrendszerében a Kis-Szamos jobb oldali mellékfolyói a forrásvidéktől a Nagy-Szamosba ömlésig Fenes–Feneşul, Füzes–Fizeş, bal oldali mellékvizei Kapus–Căpuş, Nádas–Nădaş, Fejérd–Feurd, Borsa–Borşa, Lóna–Luna, Lozsád–Lojardul, Ménes–Valea Chicedului. A 9 mellékvíz közül 7 magyar eredetű, 2 származék valamely szláv nyelvből (*Lovina, ill. *Luža), de még e kettő is a magyarból került a román nyelvbe, a Ménes középkori nevét pedig a román nyelvhasználat nem őrizte meg, hanem az újabb kori magyar „Kecsedi patak” változatot vette át. A Nagy-Szamos vízrendszerének mellékvizei a jobb oldalon Rebra–Rebra, Szalva–Salva, Széples–Ţibleş, Ilosva–Ilişua, a bal oldalon Leses–Leşeş, Ilva-Ilva, Sajó–Şieu–Schogen, –?Budak–Budac–Budak?, Beszterce–Bistriţa–Bistritz, Tiha–Tiha, Lekence–Lechinţa–Lechnitz, Mélyes–Patac. Ezen a hegyvidéken már gyakoribb a szláv víznév, sőt az olyan is, amelyet a románok egyenesen a velük együtt élő szlávoktól kölcsönöztek vagy (a helynév nyelvi alakjából ítélve) kölcsönözhettek, bár itt is éltek magyar vagy magyar közvetítésű víznevekkel. Az egyesült Kis- és Nagy-Szamos jobb oldali mellékvizei (Erdély nyugati határáig) Berekszó–Bîrsău, Lápos–Lăpuş, Szőcs–Suciul, Debrek–Dobric, bal oldali mellékvizei Deberke–Deberche, Hagymás–Hăşmaş, Almás–Almaş. A táj víznevei tehát két szláv név kivételével magyarok, egyik szláv név a románba magyar közvetítéssel került, s csak a másik esetleg közvetlenül. Mindennél fontosabb azonban, hogy az egész Szamos mentén egyetlen jelentősebb folyóvíznek a neve sem román eredetű; nagy többségben a magyarból, egyetlen esetben a németből van minden román víznév átvéve, s a szláv eredetűeknél is egyenlő eséllyel áll fenn a közvetlen vagy a magyarok által közvetített átvétel lehetősége.
A Maros jobb oldali mellékvizei a folyó délnek kanyarodásáig a Szamosvölgyiekkel egy típusba tartoznak, mint ahogyan az általuk öntözött táj is ugyanúgy az erdélyi Mezőség része. A Lucs–Luci, Komlód–Comlod, Ludas–Ludoş és Aranyos–Arieş a hegység szláv, a síkság magyar lakosaira utal. Más világ kezdődik az Aranyos völgyében, melynek mellékvizei ?Abrud–Abrud? (l. fentebb), Torockó–Trăscău, Jára–Iara, Hesdát–Heşdate, Tur–Tur nevükkel szláv–magyar együttesbe utóbb bekapcsolódó román lakosságra vallanak, s ugyanezt mutatják a Marosnak lejjebb következő jobb oldali mellékvizei: Gyógy–Geoagiu (1), Ompoly–Ompoi és 250AMPOI (l. előbb), Gyógy–Geoagiu (2), valamint a bal oldaliak is: ?Görgény–Gurghiu? (azonos nevű patakot említenek 1211-ben a magyar lakta Dunántúlon), Nyárád–Niraju, két Székás–Secaş, Sebes–Sebeş, Bisztra–Bistra, Dobra–Dobra, Sztrigy–Streiu–Strehl, Farkad–Farcadin, Cserna–Cerna, Dobra–Dobra, kivéve a legjelentősebbet, a kettős (Nagy- és Kis-) Küküllőt, amelynek magyar neve valamely török nyelvből van átvéve, s ugyanazt jelenti, mint a románok által megőrzött szláv neve: Tîrnava =’tüskés, kökényes’. Ezen a területen (s mint látni fogjuk, ettől délre) a magyarok együtt élő török és szláv nyelvű népességet találtak. A Maros középső folyása mentén tehát egyes esetekben bizonyosan, több esetben valószínűleg, a románok egy ideig szlávokkal érintkeztek, tőlük, valamint magyaroktól és (egyetlen esetben) németektől vettek át vízneveket. Hogy a románok a szlávok, magyarok és németek után érkeztek ide, azt világosan mutatja a román eredetű víznevek teljes hiánya. A kettős Szamos vidékétől a Maros völgyét az különbözteti meg, hogy amott esetleg, itt viszont egészen biztosan magyar közvetítés nélkül is került át a román nyelvbe szláv víznév, tehát minden jel szerint korábban kezdődött és huzamosabb ideig tartott szlávok és románok együttélése délen, mint északon.
Mind a Szamos, mind a Maros vízvidékétől erősen különböző etnikai viszonyokra vallanak az Olt mellékvizeinek nevei. Feltűnően sok köztük az ismeretlen (bizonyosan nem szláv, magyar, német vagy román) eredetű, amelyeknek egyikét-másikát több-kevesebb valószínűséggel valamely török nyelvből eredeztetik (Barót, Tömös, Barca, Tatrang, Brassó, Zajzon), emellett sűrűn váltakoznak szláv, magyar, német eredetű, valamint mindhárom nyelvből párhuzamosan képzett víznevek. A jobb oldalon Árapatak–Arpatac, ?Barót–Baraolt?, Kormos–Cormoş, Vargyas–Varghiş, Homoród–Homorod–Hamruden, Kozd (< Kövesd 1206)–COSDU–Kosbach, Hortobágy–HÎRTIBAV és Hîrtibaciu–Harbach, CIBIN–ŢIBIU–Zibin, Feketevíz–Cernavoda–SCHWARZWASSER, Sebes–Sebeş–Schewis, Cód–Sad–Zoodt, a bal oldalon Feketeügy–Fechetig, Kászon–Caşin, Kovászna–Covasna, ?Tatrang–Tîrlung?, ?Zajzon–Zizin?, ?Tömös–Timiş?, ?Brassó–Braşov?, VIDOMBÁK–GHIMBAV–WEIDENBACH, ?Barca–Bîrsa–Burze?, Hamaród–Hamarud–SCHELLENBACH, Sebes–Sebeş, Árpás–Arpaş, BESCHENBACH–BESINBÁK–BEŞINBAV, ?Porumbák–Porumbac? Az Olt vidékének ezek szerint legrégibb víznévadó lakossága szláv és azzal együtt valamely ismeretlen, talán török nyelvű nép volt, ugyanúgy, mint az észak felé szomszédos Küküllő-vidéken, s az utánuk érkező magyarok, németek és románok még közvetlenül is érintkeztek velük. Legkésőbbi jövevényeknek a románok tekinthetők, mivel saját nyelvükön egyetlen jelentős folyóvizet sem neveztek el, viszont magyaroktól és németektől egyaránt kölcsönöztek vízneveket.
251A víznevek elemzése tehát megerősíti a régészeti leleteknek azt a tanúságát, hogy a 10. század folyamán Erdélyben megtelepült magyarok mindenütt szlávokat, délkeleten, a Küküllők és az Olt vidékén pedig még egy török nyelvet beszélő néptöredéket is találtak.
