GÖRÖGKELETI ROMÁN PAPOK ÉS TEMPLOMOK
GÖRÖGKELETI ROMÁN PAPOK ÉS TEMPLOMOK
A gyulák bizánci kereszténységének Szent István után nem maradván nyoma a magyarok és az őslakos szlávok közt, a görögkeleti vallást a középkori Erdélyben a románok és a velük – éppen azonos egyházi hovatartozásuk miatt – előbb-utóbb összeolvadó orosz, később szerb bevándorlók követték. A román etnogenezis során etnikum és vallás oly szorosan összefonódtak, hogy a századunk közepéig még fennmaradt néhány Hunyad megyei kálvinista román egyházközség híveit a szomszédos görögkeleti románok „magyar törvény szerint” (de lege ungurească) élőknek, míg önmagukat „román törvény szerint” (de lege românească) élőknek nevezték. Pedig a „román törvény”, az oklevelek „ius valachicum”-ja eredetileg nem egyházi, hanem laikus törvény volt, mégpedig a legújabb román jogtörténeti kompendium szerint „egy felbomló közösséget szabályozó szokásjogi rendszer, amelyet egy idegen feudális állam, fokozatos megszilárdulásának szakaszában befogadott, elismervén alkalmazását egy őslakó vagy egy kiterjedtebb területen megtelepülő román népesség soraiban”. Galíciában, Lengyelországban, Sziléziában, Morvaországban, szlovák földön, Szerbiában és Horvátországban statútum jellegű volt, Magyarországon (s így Erdélyben is) „korai feudális jogi rendszerként… mint kitéphetetlen román szokás maradt meg… mint a helyi autonómia egy formája, kiváltságjelleg nélkül”. Eredetére nézve a transzhumáló pásztorkodással függ össze, mert „tulajdonképpen 395pásztori szokásjog, mely többnyire azonos a »vlah joggal« az idegen, szomszédos és közeli államokban, amelyekben román transzhumálás folyt”.* A forrásokból világosan csak azt az oldalát ismerjük, amelyik a befogadó hatóság követeléseit és engedményeit mutatja, éspedig minden románlakta országban egységesen a juhötvenedet (quinquagesima ovium a magyarországi oklevelekben), valamint a szállás vagy település vezetőjének (katunar, kenéz stb.) egész Közép- és Délkelet-Európában a telepítési vállalkozót megillető jogait (bíráskodás, malomtartás stb.).
Istoria dreptului românesc. Red. I. CETERCHI. I. Bucureşti 1980. 172, 183.
Több kenézséget összefogó igazgatási egységet Tesszálián kívül csak az erdélyi határvidékeken ismerünk. A részben Magyarországon, részben a Kárpátokon túl fekvő román határőrkerületeknek, Hátszeg-vidéknek, Fogaras-vidéknek, Máramarosnak királyi főtisztviselője egy-egy vajda volt. A hátszegi és fogarasi vajdák a 14. század derekán elszakadtak, és a Havasalföldi vajdaság, valamint az azzal egyesülő Szörényi bánság kereteiben külön államot alapítottak. Máramaros és Moldva vajdáját egy máramarosi vetélytársa, Bogdán elűzte, az elűzött vajda utódai, a Drágffyak mintegy kárpótlásul Máramaros vajdájának címét viselhették, míg a 14. század végén területük nemesi megyévé nem alakult. Az erdélyi és váradi katolikus püspökök is vajdákat neveztek ki román kenézeik fölé, ezek azonban nem a királytól, hanem egyházi földesuruktól függöttek. Ahol a vajdai tisztség megszűnt, ott a román kenézek fölötti bírói hatóság a király által magyar nemesek közül kinevezett várnagy elnöklete alatt összeülő kenézi szék lett, melynek legkorábban ismert összetétele (Hátszeg, 1360) 12 kenéz, 6 pap és 6 közromán (olacus populanus) volt. A Hunyad megyei hátszegi, dévai és jófői román kerületek kenézi székei még a 15. század közepén is „román jog” szerint ítélkeztek.
Bár nem ismerjük pontosan a kenéznek az általa vezetett település vagy települések fölötti jogait, fel kell tételeznünk, hogy ezek leglényegesebbje a magyar „falu füstjé”-nek megfelelő, azaz nem főbenjáró ügyekben való bíráskodás volt. Ezt a magyar kortársak jobbágyi függésnek tekintették, mivel az említett 1360. évi hátszegi kenézi széken együtt ül Bazarab Longus kenéz és a közrománok közül egy bizonyos Mihály, akit az oklevél az előbbi „iobagio”-jának mond. Ugyanígy a Temes megyei egerszegi uradalomban 1389-ben két kenézt említnek „cum jobagionibus suis”, bár mindkét kenéz magyar földesúr jobbágya. A kenéz talán a bírságokon kívül egyéb szolgáltatásokat is igényelhetett az alatta valóktól, akik azonban a szó tulajdonképpeni értelmében nem voltak jobbágyai, hiszen a kenézi széken vele együtt lehettek bírótársak. Földesúri jogot a közrománok felett – mint láttuk – csak a nemesített kenézek nyertek, s a nemes kenézek a magyar megyei szervezethez csatlakozván, a kenézi szék is megszűnt. Ezután a kenéz, ha nem lett nemes, a 396jobbágysorsú magyar falusi bíróval volt egyenrangú. A „román jog” tehát, ellentétben a fentebb idézett véleménnyel, eredetileg privilégium volt, egy területi autonómiának jogrendje, akárcsak a székelyeké vagy a szászoké, s csak a megnemesített kenézeknek a „nemesi” nemzethez való csatlakozása akadályozta meg, hogy román „nemzet” jöjjön létre.
A Hátszeg vidéki kenézi széknek fentebbi ismertetéséből viszont az is kiderül, hogy a „román jogba” a görögkeleti egyház is intézményesen beleépült, mégpedig a papoknak megszabott arányú képviseletével a kenézi széken. Sőt, számos adatból tudjuk, hogy a román papok a kenézi családokból kerültek ki, s kenézi birtokjogokat élveztek. A Hunyad megyei mai Keresztényalmás 1362-ben már létezett, és Musad fia László „comes” birtoka volt, aki ekkor kapta kenézi jogon telepítésre Zalasdot. Fia, János 1387-ben birtokosa és egyben papja Almásnak. A magyarországi román népterület másik, északi végvidékén, Máramarosban 1364-ben a Gyulafalvi megnemesített kenézcsalád egyik tagja, Miriszlav ugyancsak pap volt. A Hunyad megyei példák még sorolhatók. Az 1360-ban először említett Pestenye papja nyilván kenézcsaládból származhatott, mert a 15. században is a helyi nemes kenézekből kerültek ki az itteni papok, sőt a család egyik ágának 1479-től Pap lett a vezetékneve. 1411-ben a Borbátvizi kenézcsalád 35 élő férfi tagja osztozik a családi birtokokon, közülük elsőnek említik Dobrota papot, aki egyben Hátszeg vidéki esperes is volt. Testvérének, Kosztának 1494-ben egyszerre 3 nemes fia is pap volt, egyikük a nagybácsi, Dobrota nevét viselte. 1444-ben a (Nalác)vádi hét birtokos kenéztestvér egyike „plébános”, tehát temploma is volt a falunak. Ha még az 1472-ben említett Dalsánpataki Pap Sztojkát, valamint az 1515-ben szereplő Nadabori Miklóst, Lukács román pap fiát idesoroljuk, másfél évszázadon át követhettük a népes birtokos kenézcsaládoknak azt a szokását, hogy egy vagy több fiút papnak neveltettek, míg a többi katonáskodott. Így próbáltak a gyorsan osztódó ősi birtokhoz egyházi jövedelmet vagy királyi adományból újat szerezni.
A birtokos kenézek nemcsak papot adtak a népnek, hanem templomokat is építettek, melyeknek ők voltak a kegyurai. Ilyen kenézi templomoknak kell tekinteni az 1360. évi Hátszeg vidéki kenézi szék név szerint felsorolt papi bírótársainak (ecclesiarum sacerdotes olachales) osztrói, klopotivai, pestenyei, demsusi és tustyai „román templomait”. Az osztrói pap, Péter, egyúttal Hátszeg vidéki esperes (archidiaconus) is volt. Az említett öt templom közül kettő ma is eredeti formájában áll, a demsusi bizánci koncepciójú centrális, de helyi, részben római faragott kövekből álló, kezdetleges építmény, középre helyezett tornya az erdélyi román stílusú katolikus templomokéra hasonlít, ezért 13. századinak tarthatjuk. Az osztrói szintén kőből épült, de már az általános erdélyi gótika stílusában, tehát 14. századi. A többi három akár román, akár gót, esetleg bizánci stílusú is lehetett, de eredeti formájukban nem maradtak fenn. Feltételezhetően ezek is kőtemplomok voltak, mint a román 397stílusáról a 13. századra keltezhető zeykfalvi, sztrigyszentgyörgyi és kolcvármalomvízi is.
A Hátszeg vidéki kenézi templomok tehát már a 13. században igényes, részben bizánci, főként azonban erdélyi magyar mintákat követő kőépítmények voltak, ami a kenézek viszonylag kedvező anyagi helyzetére mutat. A kenézi templomépítés a 14. és 15. században is folyt, mindaddig, amíg a megnemesített kenézek át nem tértek katolikusnak, néha talán templomukat is átadva. Semmi esetre sem tartozik azonban az ilyen templomok közé a némelyek által vlah-román eredetűnek tartott Őraljaboldogfalva magyar mezővároska 13. századi temploma, melynek katolikus papja az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékben is szerepel. Lehet viszont régi, akár 13. századi is Borbátvize valószínűleg szintén kőből épített, de eredeti formájában ma már nem álló görögkeleti temploma, melynek kenéz papját, egyben Hátszeg vidéki esperest 1411-ből már említettük. Ha még ide számítjuk a Nicodim apát, Havasalföld első monostorainak alapítója által 1400 körül létesített Hunyad megyei priszlopi monostor bizáncias, háromkaréjos alaprajzú templomát, valamint csak a papjaikról szóló adatokból ismert nalácvádi és dalsánpataki templomokat, mindent elmondottunk, amit Hátszeg vidék középkori román templomairól tudunk, holott számuk bizonyára jóval nagyobb volt az ismertnél.
Kellett lennie görögkeleti templomoknak a dévai és jófői román kerületekben is, de az ide számítható keresztényalmásin és a szintén papjáról ismert rakovicain kívül többről nem maradt fenn adat. Hunyadvár 1409-ben a Hunyadi család magánbirtoka lett. Vajdahunyad román temploma 1458 után épült, mégpedig egyenlő szárú kereszt alakban, bizáncias stílusban. Alighanem szintén kőtemploma volt ma Nadrap puszta néven ismert, egy idevaló nemesített kenézcsalád nevében fennmaradt Nadabor hunyadvári tartozéknak, melynek kenézcsaládból származó papjáról fentebb esett szó. Az erdélyi és a váradi püspököknek a magyar egyházi nemesekkel egyenrangúnak tekintett román vajdái is kőtemplomokat építettek Lupsán, Zalatnán, Kristyoron, Ribicén (mind gótikus, a 14–15. század fordulójáról). Legkorábbi engedélyt 1349-ben adott pap beállítására a váradi püspök venteri vajdájának. Talán kőtemploma lehetett a váradi püspök Belényes-vidéki vajdasága 1503-ban említett segesfalvi esperesének, s talán már 1526 előtt fennállottak az 1538-ban, illetve 1555-ben alája tartozó sebesi, kiskohi, kocsubai és polyánai papok templomai is, de ezek fatemplomok is lehettek, mint Hunyad és Alsó-Fehér megyéktől északra minden ismert középkori görögkeleti falusi templom. A váradi püspöknek az Erdélyi-középhegység nyugati oldalán fekvő román falvai már Erdélyen kívül estek, mint ahogyan a Szörényi bánságnak a Déli-Kárpátok nyugati oldalán alakult román kerületei is, melyeknek román papjairól és templomairól keveset tudunk (a glimbokai papot 1493-ban említik), de jóval korábban kellett ezen a területen is görögkeleti lakosságnak élnie, mint már 398láttuk, és még – más vonatkozásban – látni fogjuk. Ugyancsak Erdélyen kívül, Máramarosban már 1364-ből említettünk adatot román papról, s az 1389 előtt alapított körtvélyesi monostor templomán kívül a korán megnemesített kenézeknek és vajdájuknak bizonyára kőtemplomai is voltak, de okleveles bizonyítékunk csak a rozáliai, visóoroszi és havasmezei fatemplomokról van 1516-ból.
Erdélybe visszatérve, meglepően szegényesnek kell tartanunk a szászföldi és Fogaras-vidéki középkori román templomokról fennmaradt értesüléseinket, holott románok ittlétéről már a 13. század elejétől kezdve folyamatosan tudunk. A Szeben-vidéki Omlás és Fogaras uradalmai a 14. század második felében s időnként a 15. században is havasalföldi vajdák hűbérbirtokai voltak, ezért fel kell tételeznünk, hogy legalább ők kezdeményeztek görögkeleti templomépítést, de ennek nem maradt nyoma, amint a szász székekben sem, hacsak a (nagy)szebeni számadáskönyvekben 1400 körül, a szászvárosi székben levő Alsóvárosvízen pedig egy 1494. évi oklevélben említett román papnak nem tulajdonítunk templomot is. Talán azért nem ismerünk egyetlen középkorinak kimutatható román templomot sem ezen a vidéken, mivel romlékony fatemplomok lehettek. A Fogaras-vidéki Szkorej 14. század véginek állított görögkeleti monostoráról szóló adatok nem megbízhatóak.
Középkori román kőtemplomokat, a monostoriakat kivéve, ezek szerint a Hátszeg vidékieken, továbbá a lupsain, zalatnain, ribicein, kristyórin kívül biztosan nem ismerünk, s egyedül ezekben (éspedig Demsuson, Sztrigyszentgyörgyön, Zeykfalván, Ribicén és Kristyoron) találunk 15. század eleji bizáncias falképeket, melyek részben nyugatias lovagi öltözetben az alapító kenézeket (cirill betűs felirattal), részben szenteket, Kristyóron a magyar királyi család szentjeit (István, Imre, László) is ábrázolják. Egyelőre rejtély marad, hogy a Szörényi bánságban, Fogaras-vidéken és Máramarosban épültek-e egyáltalán a középkorban görögkeleti falusi kőtemplomok, vagy csak azóta elpusztult fatemplomokkal kell számolnunk.
Többnyire kápolnáknak (capella olachorum) nevezett román fatemplomokról viszont bőségesen maradt középkori adat, éspedig magyar földesurak birtokain, zömmel a Nagy-Szamos mentén és a Mezőségnek a Kis-Szamos és a Maros közé eső déli részén. Egyetlen kivételt ismerünk, a Hunyad megyei Guraszáda görögkeleti körtemplomát, melyet az Ákos nembeli Illyei család építtetett a 13. század végén, miután III. Andrástól – mint fentebb láttuk – 1292-ben engedélyt nyert, hogy Illye, Fenes és Szád (magyar nevű!) birtokaira románokat telepítsen. Ez a korai földesúri kőtemplom egyébként a 13. századi román kenézi kőtemplomok körzetébe esik, s valószínűleg azok szolgáltak mintájául. Ugyanebben az uradalomban említik 1468-ban Papfalvát; nevéből következtetve temploma lehetett, de aligha kőből. A magyar földesurak a birtokaikra települt románoknak engedélyeztek ugyan templomot és papot, de 399kenézeik csak falusi bírák és nem kiváltságos birtokosok lévén, a román telepeseknek nem telt másra, csak fatemplomra.
Okleveles említésük a viszonylag kései román települési mozgalomnak megfelelően csak a 14. század legvégén kezdődik. Nem egy esetben megtudjuk, hogy fából épültek, de általában a „kápolna” megnevezés is faépítményekre mutat. A legkorábbi ismertről, az oláhfrátairól tudjuk, hogy 1391-ben történt megemlítése előtt nem sokkal történt a falu megtelepítése, éspedig szomszéd birtokosok által jogtalanul, akik Magyarfráta határában „nagy oláh falut telepítettek”. A további, oklevelesen ismertek ugyancsak először a Mezőségen tűnnek fel: Rőd (1398), Oláhpeterd (1415, itt egy út menti „oláh” kereszt is állott), Bogács (1430), Dank (1435, az egyedüli a Kis-Szamostól balra), Gerebenes (1447, a román „plébános” házával), Faragó (1451), s talán 1526 előttiek Pakocsa, Keménytelke, Lekence, Ikland, Mezőkapus (1539) fatemplomai. Dél felé ritkulnak: a Hunyad megyei Nagyalmás (1418) még a Maros jobb partján, de Erkes (1462) és a Kis-Küküllő megyei Szélkút (1500) román fatemplomaikkal az egyedüliek a Maros bal partján. Egy-egy uradalomban tömörülnek a szilágyságiak: Erked, Görcsön, Kucsó, Bosháza, Győrtelek (1450, ugyanott magyar katolikus kőtemplomok Kusalyon, Diósadon, Széplakon) és Kerésztelek (1470), valamint a Nagy-Szamos felső folyásánál Major, Oláhszentgyörgy, Naszód (1450). Nyilván román fatemplom is sokkal több volt, mint amennyiről középkori oklevelekből értesülünk, de az új és legújabb korban felbukkanókról már azért sem tételezhetjük fel, hogy középkoriak, mert sok közülük későbbi évszámmal van keltezve, s még ha ezek a késői keltezések csak újjáépítésre vonatkoznak is, semmiféle támaszponttal nem rendelkezünk arra nézve, hogy eredeti középkori formájukban épültek-e újjá. Meg kell tehát elégednünk annak megállapításával, hogy az erdélyi román népművészet a 14. századdal kezdődőleg sajátos, de számunkra meg nem ismerhető stílusú fatemplomokat alkotott már a középkorban.
A földesúri hatalom alá került románok templomának a mindenkori földesúr volt a kegyura, s a katolikus földesúr éppúgy a maga tulajdonának tekintette a román, mint a katolikus templomot. Ahogy a földesurak építették kegyúri karzattal a katolikus templomokat, úgy ugyanők adtak engedélyt román görögkeleti templom vagy kápolna építésére is, mint pl. 1456-ban Hunyadi László, 1458-ban pedig Hunyadi Mátyás Vajdahunyadon. Valószínűleg a földesúr beleegyezése kellett a román pap beállításához is, mindenesetre a vajdahunyadi uradalom román papjai fölé 1516-ban a földesúr, Frangepán Beatrix nevezte ki Szokács Péter személyében az esperest. Ezek után érthető, hogy a birtokosztozások és -eladások során a katolikus és görögkeleti templomokat csakúgy a birtokok értékébe számították be, akár a malmokat. Így osztoztak meg pl. Kémeri Miklós és Jakcs László 1450-ben Naszód-vidéki és szilágysági birtokaikon, mindenütt beleértve és megjelölve a 400katolikus templomot és a görögkeleti román kápolnákat. 1462-ben pedig Barcsai Tamás erkesi birtokából eladott „egy telket… bizonyos román papét [presbiteri volahalis] az ő valamiféle kápolnájával együtt”.*
Idézi ENTZ GÉZA, Mittelalterliche rumänische Holzkirchen in Siebenbürgen. In: Omagiu lui George Oprescu. Bucureşti 1961. 164.
