MONASZTIKUS ÉS KOLDULÓ RENDEK
373MONASZTIKUS ÉS KOLDULÓ RENDEK
Noha Erdély legnagyobb kincséből, a sóból Magyarország nagy bencés kolostorai a Dunántúlon éppúgy, mint a Felvidéken bőkezű királyi adományozás révén kezdettől fogva részesültek, helyette nemigen küldöttek szerzeteseket Erdélybe. Az egyházi élet szerzetesi formája s a belőle fakadó kulturális tevékenység Erdélyben jóval kevesebb szerepet játszott, mint általában Magyarországon. A 12 királyi alapítású bencés kolostor közül egyedül Kolozsmonostor esett Erdélybe, egyetlen hercegi eredetű volt, a meszesi, a premontreiek csak a nagyszebeni és brassói apácakolostorokkal, a ciszterciek pedig mindössze egyetlen kolostorral, a kercivel képviseltették magukat. Nem terjedt el a családi monostorok divatja sem, az egyetlen biztosan ismert, Gyerőmonostor rendháza a 13. század második felében már rom. Talán családi monostor volt még Harina, s ha Erdélyt tágabban számítjuk, akkor Ákos és Almás is. Látni fogjuk, hogy a szerzetességnek nemcsak monasztikus formája, hanem a kolduló rendek intézménye is meglehetősen nehezen, későn, töredékesen vert gyökeret Erdélyben. A szászoknál ki sem alakult a monasztikus forma, hiszen betelepülésük idején ez már Európa-szerte hanyatlóban volt, s közvetlen szomszédságukban a kerci kolostort annyira nem tartották magukénak, hogy mikor később épületeit és birtokait királyi adományként megkapták, kolostorként nem is tartották fenn.
A monasztikus forma legjelentősebb képviselője Kolozsmonostor volt, melynek hiteles helyi működéséről már megemlékeztünk. IV. Béla egyik oklevelében I. Bélát mondja alapítónak, Szent Lászlót jótevőnek, Erzsébet királyné viszont 1341-ben Szent Lászlót alapítóként emlegeti. A nemrég folyt ásatások során egy körtemplom maradványának is tekinthető ívdarab került elő I. Béla kori pénzekkel, valamint román stílű figurális kőfaragványokkal. Eredeti birtokainak a Kolozsvár közvetlen szomszédságában fekvő 7 falut tekinthetjük, melyek nagy részéről 13. századi okleveles adatok is maradtak fenn. További hét faluja feküdt Dél-Erdélyben, ezek azonban a főuri adományozók rokonságával folytatott sűrű pörösködés tárgyai voltak. Az erdélyi nagybirtokos arisztokrácia alsó szintjén álló családokkal egyenrangúnak számító földesúr volt tehát a kolozsmonostori apát, de a Gyalut megszerző erdélyi püspökben nála jóval hatalmasabb ellenfélre talált, noha nem tartozott annak fennhatósága alá. Nemcsak állandó, valószínűleg kikényszerített birtokcserélgetés folyt a két fél között, hanem gyakran nyílt viszály is tört ki. 1220-ban Vilmos erdélyi püspök elfoglalta és leromboltatta a kolostort, a fehérvári kanonokokkal elfogatta az apátot és szerzeteseit, s birtokjogaikat biztosító okleveleiket megsemmisítette. A kolostor újraépült, s hiteles helyi tevékenysége mellett a hagyományos bencés liturgiát ápolta buzgón, mint 1427-ből fennmaradt s 54 kötetet feltüntető könyvleltára tanúsítja. A könyvtárból feltűnően hiányoznak a skolasztikus teológia 374alkotásai, majdnem kizárólag szertartáskönyvek szerepelnek a jegyzékben. A kolostort a vajdához és az alvajdához igen jó kapcsolatok fűzték, hiteles helyi megbízatásainak túlnyomó többségét tőlük kapta, és csak kivételesen Erdélyen kívüli főhatóságoktól. A konventi jegyzők nagyobbrészt az erdélyi nemesség iskolázott tagjai közül kerültek ki, s nemegyszer hiteles helyi hivatalnokoskodásuk előtt vagy után az alvajda jegyzői voltak. A hiteles helyi feladatok idővel annyira előtérbe nyomultak, hogy 1460 után apát helyett világi kormányzó vette át az irányítást. 1518-ban Tolnai Máté bencés reformmozgalmába Kolozsmonostor is bekapcsolódott, de aligha tartósan, mert helyben tartózkodó apátjáról Mohácsig nem tudunk. A gazdag és népes konvent tehát főleg jogi ügyleteknél való segédkezéssel és azoknak oklevélbe foglalásával mozdította elő az erdélyi művelődést.
Szinte semmit sem mondhatunk ebben a vonatkozásban a másik erdélyi bencés kolostorról, a meszesiről. 1120 körül alapította Álmos herceg a meszesi „kapu” erdélyi bejáratánál, később különböző királyi adományokban részesült, melyeket 1281-ben Erzsébet királyné megerősített. Apátjáról 1288-ban még hallunk, de ettől kezdve a kolostornak nyoma vész, s ma még romjai sem ismeretesek. Éppen csak romjai ismeretesek az 1200 körül Imre király által alapított kerci cisztercita apátságnak, melynek vallási életéről és művelődési viszonyairól érdemleges adatok nem maradtak fenn.
Sokkal nagyobb jelentősége volt az általános művelődés szempontjából a három prédikáló rend, a dominikánus, az ágostonos és a ferences betelepülésének. Mindhárom jellegzetesen városi rend volt, városlakókhoz szóltak, és keletkezésük is a városi eretnekségek elleni harccal függött össze. Magyarországon a kunok keresztény hitre térítése az ő művük (a 13. században a dominikánusoké, a 14. században a ferenceseké) volt, de bevetették őket a pápák és a királyok a balkáni bogumilok, sőt a hazai és balkáni görögkeletiek megtérítésére is. A huszita mozgalommal kapcsolatban már volt róluk szó mint az uralkodó osztály ideológiai segítőiről, s a románok viszonylatában még szólunk róluk. Elsődleges és a magyar és szász művelődés szempontjából legfontosabb tevékenységük az anyanyelvű prédikáció volt. Sajnos ennek írott emlékei nincsenek, Erdélyen kívül is csak latin nyelvű prédikációikat ismerjük, de nem lehet kétséges, hogy a Mária-kultusz mellett, melynek leginkább képzőművészeti lecsapódásai maradtak fenn Erdélyben, itt is terjesztették a prédikációk exemplumanyagául szolgáló nemzetközi, európai motívumok mellett a muzulmán és indiai eredetű darabokat is magába foglaló mesekincset, mely az erdélyi népek meséiben is lecsapódott, és a népköltészet szerves része lett. Különösen a ferencesek ápolták a magyar szentek kultuszát, ami viszont a székelyföldi templomok gyakori Szent László-képsorozataiban s a részben népi Szent László-legendákban élte túl a középkort.
Elsőként a dominikánusok jelentek meg Erdélyben, két rendházuk, a szebeni és a besztercei a tatárjárás előtt keletkezett, de minden jel szerint a 13. 375századra tehető a segesvári, szászsebesi, brassói, gyulafehérvári és alvinci rendházak alapítása is, melyeket 1298 és 1323 közt említnek először. Két késői kolostoruk, a kolozsvári (1397) és az udvarhelyi (1524) közül az előbbi vált jelentős művelődési központtá, szép gótikus könyvtárterme ma is fennáll. Erdélyi dominikánus főiskola, studium generale csak korszakunk legvégén, 1525-ben létesült Szebenben, s a város korai reformációja miatt rövid életű volt, de megmaradt könyvtára. A szintén jelentős brassói dominikánus könyvtár viszont a 17. században elégett, s csak száznál több könyv címét tartalmazó jegyzékéből formálhatunk magunknak képet az erdélyi dominikánusok szellemi életéről, melynek központjában a skolasztikus teológia állt, és gyakorlatát elsősorban a prédikáció töltötte ki. Lényegében ugyanezt mondhatjuk el a ferencesekről és az ágostonosokról is, azzal a különbséggel, hogy egyrészt kevésbé tapadtak a nagyvárosokhoz, és mezővárosokban is szívesen megtelepültek, másrészt több jutott belőlük magyar helységeknek, mint a főként szászokhoz szóló dominikánusokból.
A ferencesek minden jel szerint a tatárjárás után települtek be Erdélybe, legkorábban besztercei kolostorukat említik 1268-ban, de nem sokkal később létesülhettek az 1300 és 1316 közt említett szászvárosi, szebeni és marosvásárhelyi rendházak sem. Erdélyi iskolájuk Szászvároson volt már a 14. században. A ferences rendházalapítás második hulláma a 15. század első felére esik, ekkor keletkeztek a marosfelfalusi, fehéregyházi, csíksomlyói és tövisi rendházak, a két utóbbi a ferencesek nagy barátjának, Hunyadi Jánosnak a támogatásával. Hunyadi volt az előmozdítója az aszketikusabb és mozgékonyabb, ún. obszerváns ferencesek, a korábban Dél-Magyarországon működő „cseri barátok” Erdélybe településének is, akik Hátszegen már 1428 előtt kolostort alapítottak, majd 1448-ban a régi „konventuális” ferencesektől elkülönülő saját rendtartományt szerveztek maguknak. Megkapták a 15. században létesült, fent említett négy kolostort, egy továbbit építtetett nekik Hunyadi Vajdahunyadon, Mátyás király 1486-ban Kolozsvárt, s a 16. század elején szász területen, Medgyesen és Brassóban is megvetették a lábukat, sőt Moldvában Bákó (Bacău) és Havasalföldön Tergovistye (Tîrgovişte) városok katolikus lakosságának gondozását is vállalták. Az obszerváns ferencesek egy része 1514-ben a felkelő parasztok mellé állt, Dézsi András erdélyi tartományfőnök is részt vett a keresztesek toborzásában. Az ágostonosoknak Gyulafehérvárt, Désen és Tordán volt rendházuk.
Különleges figyelmet érdemelnek a dominikánus és ferences apácák, valamint a beginaházak. Ilyenek már a 14. században voltak (Szászváros 1334), de főleg a 15. század végén szaporodtak el, úgyhogy számuk vetekedett a férfikolostorokéval. Dominikánus apácák voltak Brassóban, Besztercén, Kolozsvárt, Segesváron, Szebenben, beginák Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen, Kolozsvárt, Tövisen, Besztercén, Csíksomlyón, Fehéregyházán, Marosfelfaluban és Medgyesen. De nemcsak nagy számuk miatt kell 376rájuk felfigyelni, hanem az anyanyelvű kultúrában vitt, többnyire passzív, de fontos szerepük miatt. Az apácákat és beginákat ugyanis nem tanították latinra, úgyhogy az ájtatossági iratokat anyanyelvükre kellett lefordítani, amit szerzetesek végeztek, de a szövegek másolásában néha az apácák is részt vettek. Erdélyben is ismerünk szövegmásoló apácákat s még inkább apácáknak írt magyar nyelvű kódexeket. Ezek mind a 16. század elején készültek. Egyik a marosvásárhelyi beginák számára írott ún. Teleki-kódex, melyben szentek legendáit és elmélkedéseket magyarítottak ferences barátok „harmadszerzetbeli húgok” számára, s amelyet részben maguk a beginák másoltak le. Hasonló tartalmú és keletkezésű az ugyancsak marosvásárhelyi Lázár-kódex, egy bizonyos Katalin „szesztra” okulására. A Székelyudvarhelyi kódexet a Krakkóban tanult Nyújtódi András ferences írta 1526-ban egy tövisi „szesztra”, Judit nevű „húga iránt való atyafiságos szeretetnek miatta”. A kódex a bibliai Judit könyvének magyar fordítását tartalmazza.
Annál többre kell becsülnünk ezeket a késői alkotásokat, mivel korábban még a latin nyelvű egyházi irodalom művelésében sem tudjuk, hogy jeleskedtek volna erdélyi szerzetesek. Különösen a monasztikusok nem, hiszen az 1350-ig Magyarországon keletkezett és helyhez köthető 42 irodalmi emlék közül egyik sem erdélyi eredetű. Igaz, a 14. század közepétől kezdve megszaporodnak az erdélyi kolostorokban a könyvek, sőt a világi papság, főleg a püspökök, kanonokok és főesperesek birtokába is sok könyv került, úgyhogy a Mohács előttről Erdélyben fennmaradt könyvek száma 400-on felül van, de ezek közül nem mindegyik íródott Erdélyben, s főleg nagyon kevés az eredeti erdélyi szellemi termék. Kálmáncsehi Domokos püspök gyönyörű kódexe éppúgy itáliai remekmű, mint amilyen részben lehetett Várday Ferenc humanista püspöknek a Mohács előtti évtizedben mintegy száz kötetből álló könyvtára. Kevés az olyan, biztosan Erdélyhez köthető könyv, mint amilyen pl. egy marosvásárhelyi ferences barát által 1522-ben másolt zsolozsmáskönyv.
