ERDÉLYI ROMANIKA
ERDÉLYI ROMANIKA
A külső magyarországi mintaképekhez való igazodás jellemzi a középkori erdélyi művészi tevékenységet is. Noha Erdély, török kori viszonylagos megkíméltsége miatt, a történelmi Magyarországnak középkori műemlékekben leggazdagabb tájai közé tartozik, külön erdélyi művészeti jellegzetességekről csak annyiban beszélhetünk, hogy a Magyar Királyságon belül ható és alkotó stílusáramlatok közül egyesek inkább, mások kevésbé gyökereztek be Erdélybe, néha meg összefonódva helyi sajátosságokat öltöttek, melyek a különböző társadalmi és etnikai tagozódásnak megfelelően más és más művészeti jellegűvé tették a megyei magyar, szász és román, a székelyföldi és a szászföldi tájakat. Külön színezetet adnak Erdélynek a török veszély miatt erődített szász és székely templomok, egyébként azonban az erdélyi építőművészetre nagyfokú konzervativizmus jellemző. Áll ez nemcsak abban a tekintetben, hogy a stílusáramlatok itt hosszabb ideig maradtak elevenek, és lassabban váltották egymást, mint nyugati szülőföldjükön vagy akár a külső Magyarországon, hanem abban is, hogy a reformáció átalakítás nélkül őrizte meg a középkori templomokat, melyeknek száma és formai változatossága a plébániák és a szerzetesrendek párhuzamos építkezései folytán nagyobb volt, mint amennyit, illetve amilyent a protestáns istentiszteleti gyakorlat igényelt.
Így és ezért lett Erdély a magyarországi középkori építészetnek valóságos múzeuma, igaz, provinciális átlagszinten, mivel ritka a reprezentatív alkotás. Viszonylag nagy területen egyetlen püspökség csak székhelyén igényelt nagyszabású építkezést. A kolduló rendek megjelenése előtti szerzeteseknek – mint láttuk – kevés rendháza volt Erdélyben, s a két királyi monostornak, a meszesinek és a kolozsmonostorinak eredeti formáját nem ismerjük. A világi nagybirtok a külső magyarországinál gyöngébb és szétszórtabb lévén, szerényebb építkezéssel kellett megelégednie. Míg Dunántúlon 28, az Alföldön 32, a Felvidéken 15 nemzetségi monostort ismerünk, addig Erdélyben mindössze négyről tudunk.
Mindennek ellenére Erdély büszkélkedhetik a jelenlegi formájában legkorábbi magyarországi püspöki székesegyházzal, a gyulafehérvárival. Ez sem az eredeti, mert az – a régészeti feltárásokból ítélve – Szent István székesfehérvári háromhajós bazilikájához hasonlított, s mellette egy 10–11. századra keltezhető körtemplom (keresztelőkápolna?) állott. A régi épületeket lerombolva, a mostanit a 12. század végén kezdték építeni a királyi udvarból 383terjedő késő román franciás stílusban háromhajós bazilikának, kereszthajóval, széles köríves szentéllyel, a családi monostorokéra emlékeztető főhomlokzatán két toronnyal. A korábbi épületnek néhány 11. századi beépült faragvány őrzi emlékét. A tatárjárás kori károsodások helyrehozatalát Jákhoz kapcsolódó kőfaragók végezték, sokszögben záródó szentélye korai gót stílusban 1270 után épült. 1277-ben újabb súlyos károsodás érte a székesegyházat, vizaknai Gyán vezetésével egy szász csapat felgyújtotta. A helyreállítás során 1287-től Jean de Saint Dié dolgozott rajta, s 1291-ben már a leégett tetőszerkezetet pótolhatták erdélyi szász ácsok. Gótikus és reneszánsz kápolnákkal, faragványokkal kiegészítve nemcsak képviselte, hanem terjesztette is Erdélyben a magyarországi építészeti és szobrászati stílusfejlődés legmagasabb színvonalú új meg új eredményeit. Hatása magyar és szász templomokon egyaránt felfedezhető.
Az erdélyi püspökség határain belül, Kraszna megyében épült 1150 körül Ákoson, szigorú román stílusban a falunévadó nemzetség háromhajós, félkörszentélyes, kéttornyú monostori temploma. Valamivel szerényebb párját a 13. század legelején építette Harinán valószínűleg az egyik legkorábbi kívülről jött nagybirtokos, Kácsik Simon családi monostori templomnak, mely azonban ezt a célt nem sokáig szolgálhatta, mert alapítója belekeveredett a Gertrúd királynő megöléséhez vezető összeesküvésbe, és birtokai másokra szálltak. Harina az erdélyi püspöké lett. Az almási monostor 1238-ban a Borsa nemzetség kezén kerül először okleveles említésre, de román stílű toronyablakának maradványából következtetve akár 12. századi is lehetett, s talán eredetileg a Borsa nemzetségé volt. Később, de még a tatárjárás előtt vette át a nemzetségi monostorépítés divatját egy másik ősfoglaló erdélyi nemzetség. A Mikola nemzetség egyik ágáról nevezett Gyerőmonostor templomának földesúri karzata, két tornya, érdekes szobordísze van, de egyhajós, amilyenek a korai erdélyi magyar és székely templomok voltak.
Okleveles adatok hiányában nem tudjuk, hogy püspöki és monostori templomokon kívül mikor kezdődött az egyházi kőépítkezés Erdélyben. A királyi megyeszékhelyeknek feltehetően volt kőtemploma már a 11. században is, de éppen a legrégebbieknek, a dobokainak, a kolozsinak, a tordainak nem maradt sem írott, sem régészeti nyoma. Ha feltételezzük, hogy a Malomfalvánál kiásott vár esetleg Uzd megye központja volt, akkor az ott feltárt templomból következtethetően egyhajós, félköríves diadalívvel elválasztott, félkör alakú szentélyű templomokra kell gondolnunk. Igényesebb építmény volt az 1200 körül épült küküllővári, mely a gyerőmonostorihoz hasonló egyhajós, félkör alakú szentélyű, kéttornyos templomnak épült, román stílusú ablakai külső magyarországi (egregyi, csarodai) mintákhoz igazodtak. A tatárjárás után azonban háromhajóssá építették át, s a toronypárat egyetlen hatalmas, a nyugati homlokzatba beugró, azt majdnem átfogó toronnyá vonták össze. Hasonló átalakításon ment át Segesvár „hegyi temploma” is. 384Fehér megye széttagolódása során, talán már a tatárjárás előtt létrejött Segesvár „comitatus”, melynek várát 1280-ban említik először (castrum Sex), 1298-ban pedig már Schespurch német nevén, de még 1339-ben is fennáll „comitatus Segusvar”. Székhelyét a király valószínűleg a kézdi székelyek Aranyosszékbe költözésekor adta át német telepeseknek, de ezek csak 1367-ben kapták meg a szabad királyi városi rangot s azzal együtt a környékbeli szász falvak feletti bíráskodást. Így jött létre a segesvári szász szék, sorrendben az utolsó szász autonóm kerület. Mindez jól tükröződik a „hegyi templom” történetében. Helyén eredetileg egy jellegzetesen magyar (székely) egyhajós félkörszentélyes templom állott, mely ma is altemploma a ráépült háromhajós, nyugati homlokzatán széles tornyú bazilikának, illetve az abból a 14. század folyamán átépített gótikus csarnoktemplomnak. Küküllővár temploma is háromhajós bazilikális, alighanem szászoknak tulajdonítható. Küküllő megyéből azonban nem lett szász szék, megmaradt megyeszékhelynek, a megye szász lakossága pedig jobbágysorba került, mint a magyar parasztok.
)
)
1 Szarvaskend
2 Szentbenedek 3 Szásznyires 4 Magyarborzás 5 Magyarszentpál |
6 Magyarsárd
7 Magyarkiskapus 8 Magyarnagykapus 9 Marosszentgyörgy 10 Marosszentanna |
11 Maroskoppánd
12 Csombor 13 Kisprázsmár 14 Kereszténysziget 15 Szászújfalu |
16 Dolmány
17 Szenterzsébet 18 Kistorony 19 Nagyszeben 20 Szászorbó |
Küküllővár és Segesvár templomainak háromhajóssá alakítása tehát a szász népességnek a tatárjárás utáni észak felé terjeszkedésével függ össze, s ezzel azt is megmondottuk, hogy a gyulafehérvári székesegyház és a monostori templomok kivételével a háromhajós templomok szászok által szászoknak épültek. Ezt igazolja egyébként az összefüggő szász népterületen kívül eső, magyar lakosság közé ékelt német települések, Boroskrakkó, Tövis és Déva háromhajós temploma is. Ezek Dél-Erdélyben a háromhajós plébániatemplomok legnyugatibb és Küküllővárral, Segesvárral együtt legészakibb előfordulásai. Kelet felé a sort Homoróddaróc és Földvár háromhajós templomai zárják, ezektől északra és keletre már csak egyhajós templomok következnek. A román stílusú egyhajós plébániatemplomokat tehát, melyek egyébként szerkezetileg és külsejükben teljesen azonosak a külső Magyarország tatárjárás előtti templomaival, a magyar, illetve székely népességnek tulajdoníthatjuk. Építési koruk kezdete nyilván a szászok század közepi betelepülése elé esik, de a régészeti és művészettörténeti kutatás jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy az egyhajós erdélyi falusi plébániatemplomok bármelyikét a 12. század végénél korábbra keltezhesse. Ennek egyik oka, hogy a régészeti kutatások csak ritkán terjedtek ki a Szent László rendelkezése óta a templomok mellé telepített temetőkre. De ha 11–12. századi temetőket feltártak is, azoknak időrendi kapcsolata a templomokkal főleg azért nem állapítható meg kétséget kizáróan, mivel az utóbbiak tekintélyes része a tatárjáráskor elpusztult, s újjáépítésük – legalábbis egy ideig – a réginek változtatás nélküli helyreállítására korlátozódott. Amíg további kutatások a 12–13. század fordulójánál korábbi keltezéseket nem tesznek lehetővé, meg kell elégednünk azzal a feltételezéssel, hogy a kőtemplomokat – vagy legalábbis azok egy részét – fa- vagy paticstemplomok előzték meg, melyeknek nem maradt a régészet jelenlegi eszközeivel feltárható nyoma.
385Mindenesetre van néhány időrendi tájékozódási lehetőségünk. A legjelentősebb ezek közül az egyhajós plébániatemplomok szentélyeinek alakja, a koraiak félkörösek, a későbbiek négyszögűek, váltási idejük körülbelül a tatárjárással esik egybe. Bizonyos keltezési nehézségek abból adódnak, hogy nem egy bizonyítható esetben (pl. Domokos és Kide esetében), s talán ásatással igazolható más esetekben is, az eredeti félkörös szentélyt négyzetessé építették át, ami a templom tatárjárás előtti keletkezésére utal, kivéve, ha biztos adatunk van arra (mint Magyarsárd és Egrestő esetében), hogy konzervativizmusból a tatárjárás után újonnan alapított templom félkörös szentéllyel épült. Egészében azonban elfogadhatónak látszik a félkörös szentélyű plébániatemplomok zömét a tatárjárás előttre keltezni, ami egyben az 1241 előtti magyar, illetve székely településterület – a helynevek alapján már a korábbiakban vázolt – határait is kijelöli. További keltezési lehetőséget adnak az elpusztult vagy gótikus stílusban átépített templomokból fennmaradt és azonosíthatóan román kori részletek (faragványok, főleg oszlopfők, kapuzatok, ablakkeretek). Ezek közül kiemelkedik Marosszentimre ma gótikus templomának a 12. század végére keltezhető román stílusú déli kapuzata, mely a kor nagyművészeti motívumai mellett a népművészet első ismertjegyeit képviselő rozettáival nemcsak korjelző, hanem a falusi templomépítés díszítő igényeiről is hírt ad. Ilyen korai díszítőelemek keltezik Baca lerombolt és Bonchida tatárjárás után erősen átépített templomát is.
A legkorábbi erdélyi magyar (és székely) falusi plébániatemplomok tehát viszonylag kis méretű, egyhajós, a hajótól félköríves diadalívvel elválasztott félkör apszisú építmények voltak, keskeny félköríves ablakokkal, melyek egyike az apszis közepéből nyílt. A nyugati homlokzaton belül néhol félköríves árkádokon nyugvó kegyúri karzat állt. A kegyúri karzat fölé épült – ha volt – a torony, mint pl. Tompaházán, de a tatárjárás előtt a templomok többnyire torony nélküliek voltak. A kegyúri karzat alatti bejárat kapuzatát faragványokkal díszítették, a templom belsejében az oszlopfők és gyámkövek kaptak valamelyes díszítést, s az igényesebb építtetők talán falképeket is készíttettek, amire a külső Magyarországon nem egy példát találunk, de Erdélyben a 13. századból templomi falképet nem ismerünk. Korai típusú félkör szentélyes egyhajós plébániatemplomok eredeti vagy részben átépített állapotban, néha töredékes maradványaikban a magyar népterület majdnem minden táján megtalálhatók, többségüket régészeti vagy okleveles bizonyítékok alapján a tatárjárás előttre lehet keltezni. Legészakibb előfordulásuk a Lápos-völgyi Domokos, a Nagy-Szamos mentén Baca és Csicsókeresztúr. A Kis-Szamos alsó szakaszán, a honfoglaló nemzetségek földjén Szentbenedek temploma őrzi mindmáig leginkább, Szásznyíres, Cege, Szarvaskend, Bonchida temploma több-kevesebb módosítással az eredeti formát, Alsózsuk templomának csak leírása maradt fenn. Kolozsvár és Kalotaszeg vidékén a Mikola nemzetség öt falujának (Szamosfalva, Magyarkiskapus, Derite, 386Kalotaszentkirály és Magyarókereke) van félkör apszisú temploma, ilyen még a környéken Kajántó és Magyarsárd temploma is. A Maros és az Aranyos völgyében megyei területen Marosfelfalu, Abafája, Mészkő, Tompaháza, Magyarpéterfalva, Marosszentimre és Bokaj képviselik a régi típust, a székely székekben pedig kettő kivételével mind: Marosszentkirály (egyedül tornyos!), Harcó, Marosszentanna, Marosszentgyörgy, Nyomát, Székelyvaja, Várhegy, Karácsonfalva, Homoródszentmárton, Bibarcfalva, Oklánd, Szentlélek, Felsőboldogfalva, Bögöz, Réty, Gidófalva, Árkos, Miklósvár, Gelence, Gyergyóalfalu, Csíksomlyó, Csíkrákos, Csíkszentdomokos és Csíkszentkirály. A négykaréjos, centrális templomnak, mely a külső Magyarországon is gyakori, Erdélyben nyugaton Algyógy, keleten Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós a képviselője.
Ezek a korai típusú templomok feltűnően a Kis- és Nagy-Szamos szögében, valamint a Maros mentén és a Székelyföldön sűrűsödnek, meglepő módon azonban ritkulnak a Szamos–Maros közén, a magyarság által leginkább megszállt Mezőségen, valamint a Nagy-Küküllő völgyében. Úgy látszik, a tatárjárás pusztításait leglassabban a Mezőség heverte ki, míg a Nagy-Küküllő völgyét a székelyek a tatárjárás után tömegesen hagyták el, hogy részben Aranyosszékbe, részben talán a keleti székekbe is költözzenek. A székelyek helyét szászok foglalták el, akik a 14. században gótikus templomokat építettek maguknak. Küküllővár és Segesvár fentebb tárgyalt építéstörténetéből remélhetjük, hogy a régészeti kutatás esetleg további egyhajós templomok maradványait tárhatja fel a volt székelylakta vidéken.
A tatárjárás után megindult újjáépítés már változás jegyében ment végbe: a félkör apszist négyszögű szentély váltotta fel. Néhol, mint Kidén és Domokoson, megtalálhatók az eredeti félkör apszis nyomai, s talán máshol is megtalálhatók lesznek. Az új divathoz való alkalmazkodás sok helyen eltakarhatta a templom korábbi eredetét, de kétségkívül számos teljesen új templom is épült. Ezeknek egyik jellegzetessége a négyszögű szentélyen kívül a földesúri karzatra ráépülő torony, mely a tatár veszély és a belső anarchia korában védelmi célt is szolgált. Ez időben Erdély-szerte lakótornyokat is építettek, elsősorban a király, de magánosok is; legjellegzetesebb példáik a sebesvári kerek és a radnai és kelneki négyszögű torony. Valószínűleg sokkal több volt belőlük, mint ami fennmaradt, mert 1291-ben III. András elrendelte, hogy „a templomokra vagy más helyeken ártalomra épült tornyokat vagy várakat mindenestől rombolják le”.* Ekkor már az újabb tatár támadásnál is nagyobb veszély volt a belháború, s ezt kívánta támaszpontjaitól megfosztani a király. Teljes sikert aligha ért el, de a rombolás magánkezdeményezésből is folyhatott, s nem egy templomtorony eshetett áldozatául.
Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen… I. 174.
387A tatárjárás után épült templomok másik jellegzetessége a korábbinál gazdagabb kőfaragásos díszítés. A magyar templomok területén két kőfaragó műhely tevékenységéről tudunk, mindkettő Kolozsvár környékén működött. Az egyik valószínűleg 1250 körül Kolozsmonostorhoz kapcsolódott, s az azóta megsemmisült magyarszentpáli és kolozsi templomok oszlopfőtöredékeiből, valamint egy Szamosfalváról származó keresztelőmedencéből következtethetően bencés késő román, közelebbről normann, valószínűleg Jákon, illetve a Gyulafehérvárt dolgozó jáki mestereken keresztül elsajátított mértani motívumokat alkalmazott. A másik műhely Kolozsvárt települt meg, és Monoszló nembeli Péter erdélyi püspök megrendelésére dolgozott 1270 és 1330 között a püspök által egyenes záródású szentéllyel építtetett vistai templom kapuzatán. Az utóbb átépített magyarnagykapusi templom kapuzatának díszítése, valamint a ma már nem álló türei és gyalui román stílusú templomok ékítménytöredékei is ugyanazoknak a kezeknek a művei. Az életszerű szőlőlevelek és -fürtök, virágok már a korai gótika motívumaival díszítették ezeket a román stílusú építményeket.
Az egyenes szentélyzáródású templomok a 13. század második felében ugyanazokon a vidékeken jelennek meg, mint a félköríves apszisúak, de északkelet felé a Sajó völgyére is átterjednek. Itt Sajóudvarhely, Sajószentandrás, Magyarborzás, Szászmáté; a Nagy-Szamos mellett Kozárvár; a Kis-Szamos mentén Alsó- és Felsőtök, Magyarderzse, Bádok (eredeti román stílusú toronnyal!), Kecsed (romokban), Ormány, Néma, Ördöngösfűzes, Szásznyíres, Botháza; Kolozsvár környékén Pata, Magyarfenes, Vista, Ketesd, Sárvár, Türe, Gyalu (e két utóbbi töredékekkel), Magyarkapus (kapuzatával); az Aranyos mentén az igényes gerendi mellett Alsójára, Várfalva, valamint a csak oklevelesen ismert Szarkad és Mezőörke, a Maros mentén Magyarrégen (rom), Maroskoppánd, Marosnagylak (kivételesen kéttornyú!), Marosújvár (rom), Enyedszentkirály, Alsóorbó, Borbánd; Hunyad megyében Őraljaboldogfalva, valamint nyugati toronnyal Zeykfalva és a szentélyre épült toronnyal Malomvíz-Kolcvár (mindkettő görögkeleti) templomai képviselik az új szentélytípust. Székelyföldön mindössze két ilyen templom épült, Nyárádszentmártonban és Ikafalván. A tatárjárás utáni templomépítés során az egyhajós magyar ízlés a Szászföld szélein Récsén, Rosszcsűrön, Szászfehéregyházán és Homoródon is hatott.
Ha tekintetbe vesszük, hogy az elvileg minden katolikus templomos helyet felsoroló 1333–1337. évi pápai tizedjegyzékben a fentebb megnevezett félkör apszisos, négykaréjos és négyszögű szentélyes 89 erdélyi magyar templomból mindössze 41 szerepel, valamint azt is, hogy az említett jegyzék sok olyan magyar katolikus templomot is felsorol, amely ma már nem létezik vagy teljesen átépült, s így térképünkön külön jellel van feltüntetve, s hogy sok falu templomának védőszentjéről volt elnevezve, amelyeknek többségében bizonyára volt 13. századi román stílusú templom, akkor ez utóbbiaknak 388számát legalább kétszer annyira, mintegy 200 körülire kell tennünk. A 12–13. századi román stílusú magyar falusi templomépítkezés méreteit még ennél is jelentősebbnek kell feltételeznünk, mivel számolni kell a tatárjárás pusztításai során végleg megsemmisült vagy csak a 14. században, gótikus stílusban újjáépült templomokkal is.
Ahogyan a magyar falusi templomépítést a földesurak, illetve a székely előkelők irányították, úgy Szászföldnek Szászvárostól Brassóig terjedő, 54 román stílusú templomot létrehozó építkezése is a vezető réteg, a gerébek kezdeményezésének tulajdonítható. A 12. század közepén bevándorló első német csoport aligha hozott szülőhazájából szervezett építőpáholyt. Ha voltak is (és bizonyára voltak) korai templomaik, azok olyan szerény építmények lehettek, hogy a 13. század elején már sem formailag, sem méretekben nem feleltek meg a megnövekedett igényeknek. Ilyenek nyoma ez idő szerint régészetileg nem mutatható ki, bár a nagyszebeni dékánátus 1192-es megszervezésekor több templomnak már állnia kellett.
Feltételezték, hogy a magasabb színvonalú szász templomépítéshez a német lovagok rövid barcasági tartózkodása adta meg az indítást. A rendnek azonban csak várépítkezéseiről van okleveles és régészeti ismeretünk. Bár csak favárak építésére volt engedélyük, kezdettől fogva kővárakat emeltek, ami egyik oka lett kiűzetésüknek. Öt váruk helyére és formájára csak régészeti feltárásokból lehet következtetni. A Tatár-havasnál, a későbbi Havasalföld Slon települése mellett állhatott az oklevelesen is említett Kreutzburg, romjai téglány alakú négy saroktornyos várra mutatnak. A mai Rucăr melletti hasonló alakú várrom egy kerek saroktornyának maradványait is feltárták. Nevéből és alakjából ítélve Marienburg (Földvár) lehetett a harmadik, Feketehalom pedig, ugyancsak formai hasonlóságából következtethetően, a negyedik rendi vár, az ötödik talán a háromszögű alaprajzú, később Brassoviának nevezett erődítmény volt a brassói Cenk hegyen. Ennek, valamint Földvárnak kápolnája is volt, az előbbié félkörös, az utóbbié egyenes záródású szentéllyel. Mivel a Barcaságon egyetlen falusi templom építését sem lehet a rendnek tulajdonítani (kivéve talán a prázsmári, eredetileg egyenlő szárú kereszt alaprajzút), feltehető, hogy a német lovagok megelégedtek várkápolnáikkal, s az alájuk tartozó településeken templomépítést már barcasági tartózkodásuk rövidsége miatt sem fejthettek ki.
A szász telepesek magukra voltak utalva templomaik építésében, s mintát máshol, mint a magyarországi példákban nem kereshettek. Legrégebbinek tekinthető kisdisznódi templomuk, melyet tulajdonosa, Gosselin vallon származású királyi káplán 1223-ban a kerci apátságnak adományozott, háromhajós, a főhajóhoz csatlakozó négyszögű előtérből nyíló félkör apszisú bazilika. A jelentős méretű és kivitelezésű templom nyugati homlokzatára a magyar nemzetségi monostori templomokhoz hasonlóan két (befejezetlenül maradt) torony volt tervezve. Köztük nagy tudású mesterre valló béletes 389kapuzat áll, kétfelől kettős vakárkáddal határolva. A kisdisznódi templomot, már nyugati kegyúri karzata alapján is, a szászok közt nem egyedülálló vallon gerébcsaládnak kell tulajdonítani, melynek leszármazottja, királyi udvari szolgálatba lépvén, ősi birtokáról lemondott. De nem ez a templom vált a Szászföld román stílusú templomépítésének mintájává. A már említett prázsmári, valamint a récsei, rosszcsűri, szászfehéregyházi és homoródi kivételével minden szászföldi román stílusú templom háromhajós bazilika, a lapos famennyezettel fedett középsőnél alacsonyabb dongaboltozatos oldalhajókkal. Külön, a toronytalan kisdisznóditól eltérő sajátságuk a nyugati homlokzatba beugró hatalmas, széles torony, melynek belső oldalán kegyúri karzat van kiképezve. A toronyból a templom belsejébe nyíló karzat a keleti német kolonizáció elterjedt építészeti megoldása, Magyarországon csak a Szászföldön vált általánossá. De még itt is előfordul, éspedig Szászorbón és Szerdahelyen, hogy magyarországi szokás szerint a kegyúri karzat nem a torony belső oldalából van kiképezve, hanem a torony a kegyúri karzat pilléreire épül. Mindenesetre a kegyúri karzat önmagában is utal a szász gerébeknek a templomépítésben vitt vezető szerepére: a köznéptől elkülönülve, a magasból vettek részt az istentiszteleten. A toronykarzat legjellegzetesebb képviselői Nagysink, Morgonda, Brulya, Nádpatak, Homoróddaróc, Kaca, Földvár, Kereszténysziget templomai. Egészen kivételes, és gerébjeinek a szászok közti előkelő rangját hangsúlyozza a vizaknai bazilikának a szentélyre épített tornya.
A szentély kialakításának formája a szászoknál is a magyarországi fejlődést követte. Míg a legkorábbi Szeben vidéki templomok (Nagy- és Kisdisznód, Sellemberk, Nagycsűr, Kereszténysziget) félkör apszisúak, addig keletebbre, a később települt nagysinki székben egyenes záródású szentélyek is vannak (Nádpatak, Brulya, Morgonda). A kisdisznódi mintát követik a díszes béletes nyugati kapuzatok Nagydisznódon, Boroskrakkón, Petresen, Kacán, Nagysinken, Feleken, Oltszakadáton és Holcmányon, a jákit Homoróddarócon, Szászsebesen, Keresztényfalván, Kisprázsmáron és Ugrán, a gyulafehérvárit legtisztábban Höltövényen, de gyulafehérvári hatások úgyszólván minden szász templomkapuzaton felfedezhetők. A kereszthajó a szász templomoknál ritka jelenség, egyedül a kistoronyi ilyen, ugyancsak Gyulafehérvár ihletésére, A Szászföld 13. századi román stílusú templomainak alaprajza és díszítése tehát az épületbe beugró karzatos torony kivételével magyarországi példákhoz igazodott.
