HAZAI ÉS KÜLFÖLDI ISKOLÁZÁS
HAZAI ÉS KÜLFÖLDI ISKOLÁZÁS
A papi és szerzetesi utánpótlást képző, magasabb szintű külföldi tanulásra előkészítő káptalani, konventi, kolduló rendi iskolákról már szóltunk, ezek azonban kizárólag a magukat egyházi szolgálatra elkötelezetteket fogadták be. Szélesebb körű hazai iskolázásnak elvileg minden plébánia mellett lennie kellett, valójában azonban csak lassan terjedt a nagyobb városokból a kisebbekre, majd a falvakba. A 14. században Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban, Besztercén működött plébánosi felügyelet mellett városi iskola, s nem is alacsony színvonalon, hiszen Szebennek már a 14. század végén említik parochiális könyvtárát, mely egyben az iskola könyvtára is volt. 1442-ben 138 kötetet számlált. Papi magánkönyvtárakról is tudunk, amelyek szintén segíthették a tanítást. Falusi iskolát már 1332-ben említenek Zsukon, „scholasticus” tanítót a 15. század közepén hat erdélyi magyar faluból ismerünk, nyilván szász is sok volt. De hiába voltak akár egyetemjárásra is előkészítő iskolák Erdélyben mindaddig, amíg csak a távoli Itália és Franciaország egyetemein lehetett továbbtanulni. Erre csak a főnemeseknek és a leggazdagabb patríciusoknak futotta. A helyzet akkor változott meg alapvetően, amikor a 14. század derekán létrejöttek a kelet-közép-európai egyetemek Bécsben, Krakkóban, Prágában, Pécsen. Ezeken már elérhető távolságban és megfizethető költséggel tanulhattak az erdélyi középrétegek, városi és mezővárosi céhes polgárok, valamint a birtokos nemesek fiai.
380Pécs középkori egyeteméről a források megsemmisülése miatt keveset tudunk. Tanulóinak névsora nem maradván fenn, azt sem mondhatjuk meg, hogy hány erdélyi tanult ott. Jól vagyunk viszont tájékozva Bécs és Krakkó erdélyi hallgatóiról, s ha töredékesen is, a prágai erdélyi diákokról. E három közeli egyetemre járt a középkori erdélyi peregrinusoknak több mint 90%-a. Bécsbe 1368-ban, Prágába 1369-ben iratkozott be az első. Krakkót eleinte nem látogatták, csak az ösztöndíjakat adóknak a huszitizmustól való félelme miatt 1409-ben egyszer s mindenkorra félbeszakadó prágai tanulás pótlására indult meg az egyre növekvő áradat Krakkó felé, ahol 1405-től 1442-ig kisebb kihagyásokkal, azután pedig Mohácsig minden évben találunk erdélyi diákot. Hasonló töretlen folyamatosság mutatkozik kezdettől végig a bécsi egyetem látogatottságában. Távolabbi egyetemekre ritkábban jutottak el erdélyiek. Itália egyetemei közül leginkább a bolognaira és a padovaira, az előbbire 1464-től, az utóbbira 1468-tól kezdve néhányan szinte évente; jóval kevesebben, de ugyancsak Hunyadi Mátyás reneszánsz orientációja következtében Róma, Nápoly, Ferrara, Perugia, Firenze és Siena egyetemeire. A németországi egyetemek Mohács előtt még korántsem vonzották annyira a magyarországiakat, mint majd a reformáció korában. Korszakunkban Lipcsében, Heidelbergben, Ingolstadtban és Kölnben találunk összesen kéttucatnyi erdélyi hallgatót.
A középkor folyamán, pontosabban 1520-ig 2026 erdélyi diák külföldi peregrinációjáról van tudomásunk, közülük 200 kivételével származási helyüket is ismerjük. Százon felül tanultak Szebenből (285), Brassóból (267), Kolozsvárról (122), de ide számíthatjuk 95 diákjával Segesvárt is. Nyilván ezek voltak az erdélyi „nagyvárosok”, s talán a bizonytalanul adatolt Beszterce is közéjük tartozott. 26–50 diákot küldött külföldre Medgyes, Szászsebes, Berethalom, Nagydisznód, Torda, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Szentágota és Dés. Csupa szász és vegyes szász–magyar lakosságú városkáról van szó. 10 és 25 közti számban ismerünk peregrinusokat Kereszténysziget, Szelindek, Beszterce (?), Muzsna, Prázsmár, Földvár, Kőhalom, Hermány, Segesd, Vidombák, Régen, Alvinc és Marosvásárhely túlnyomóan szász, csak a legutóbbi esetében tiszta magyar (székely) helységekből. 60 további erdélyi település 2–10, 34 pedig 1–1 külföldjáró diákkal szerepel a névsorban. Az utóbbiak közt már nemcsak városkák, hanem falvak is szerepelnek.
Területileg legsűrűbben az Olt–Nagy-Küküllő közti Szászföldön és a Barcaságon találjuk a diákok származási helyét, csak kevéssé ritkábban Beszterce és a hozzá csatlakozó földesúri szász falvak vidékén. Nyilvánvaló, hogy a külföldi egyetemeket látogató erdélyiek többsége szász volt. Ennek kétféle oka is lehet. Bécs, Prága, Krakkó német nyelvű polgársága vonzó környezetet biztosított a szász diákoknak, míg a magyaroknak nyelvi nehézségekkel kellett küzdeniök. Ez persze nem vonatkozik a szóban forgó egyetemek egységesen latin tannyelvére. Ennél is fontosabb volt azonban a szász egyházközségek kedvező jogi helyzete. A szebeni és brassói dekanátus 37 381plébániája főesperesi hatáskörben maga intézte gazdasági ügyeit, és maga végezte a jövedelmező egyházi bíráskodást, ezek az erdélyi püspök alól is ki voltak véve, s közvetlenül az esztergomi érsek alá tartoztak. Ezeken kívül, az erdélyi püspök joghatósága alatt, de főesperesi jogkörrel bírtak a szabad városok, valamint 250 szászföldi plébánia papjai is. Kézenfekvő, hogy ezek a szabad papválasztási joggal bíró helységek egyrészt maguk küldhettek ösztöndíjasokat külföldi egyetemekre, hogy az egyházi bíráskodást ellátni képes művelt plébánosaik legyenek, másrészt a plébánosnak megválasztott papok jelentős javadalma magában is elegendő volt arra, hogy saját költségen utólag megszerezzék az egyetemi végzettséget. Ilyen előnye a magyar (és ezen belül) székely városkáknak és falvaknak nem volt, az erdélyi püspök kemény keze és adóprése alatt sem önálló papválasztás, sem egyetemjárást lehetővé tevő papi jövedelem nem adódott.
A magyar és székely egyetemlátogatók területileg igen vegyesen oszlanak meg. Legtöbben a Kis-Szamos völgyéből, Kolozsvár mellett Kalotaszegről és a Mezőség Szamos-jobb parti falvaiból, valamint a Maros mentén Alsórépától Marosillyéig sorakozó folyó menti helységekből, viszonylag nagy számban Csulától Alpestesig a Sztrigy völgyéből jöttek. Székelyek inkább csak Aranyos- és Marosszékből mentek külföldre tanulni, a keleti székek csak néhány helységgel szerepelnek (Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós, Nyujtód, Vargyas, Uzon), s olyan városkák hiányoznak a névsorból, mint Sepsiszentgyörgy, Udvarhely, Csíkszereda. A reformáció korában is még sokat említett székely „műveletlenség” tehát a középkori iskolázási előfeltételek hiányában gyökerezik.
Társadalmilag a városok és városkák iparos népessége van erősen képviselve, mint azt a sok Szabó, Kovács, Varga, Szűcs, Ötvös, Takács, Mészáros és ritkábban más foglalkozásnévből származó családnév (latin, német, magyar formában) bizonyítja. A kezdettől fogva szereplő arisztokratákhoz és főpapokhoz meg a városiakhoz a 15. század második felében felzárkózik az erdélyi magyar nemesség is, köztük olyan fényes pályát befutókkal, mint Kecseti Agmánd Péter, 1445-ben királyi kancellár, vele egy időben Mérai Tamás és unokaöccse, Barnabás gyulafehérvári kanonokok, a századfordulón pedig Frátai Szentes Máté ugyancsak gyulafehérvári kanonok. A vallásváltoztatás révén magyarosodó román eredetű nemességből is nem egy került külföldi egyetemre, így a Kolozs megyében birtokot szerző osztrói román család tagja, Haczaki Márton humanista váradi segédpüspök vagy az egyébként főleg katonai pályán előretörő Csulaiak közül az egyik.
Szellemi érdeklődésük és pályaválasztásuk tekintetében az erdélyi peregrinusok közül legtöbben jogi tanulmányokhoz vonzódtak, ami a hiteles helyek hivatalnoki, valamint a kiváltságos plébániák papi állásainak betöltéséhez szükséges jogi tudás igényéből magyarázható. A kereken 2000 erdélyi diákból közel félezren szereztek baccalaureusi és magisteri fokozatot, jóval kevesebben 382doktorátust. Ez utóbbiak közül négyen filozófiai, öten orvosi, öten teológiai, 57-en pedig jogi doktorok voltak, ami ugyancsak a jogi tudás nagyrabecsülésére mutat. Ez az utóbbi mozzanat különös súllyal bizonyítja, hogy az erdélyi egyházi és az abból fokozatosan kiváló világi értelmiség a szászok nagyarányú részvétele ellenére is az általános magyarországi művelődési ideálokhoz igazodott.
