ÍRÁS ÉS ÍRÁSTUDÓK
ÍRÁS ÉS ÍRÁSTUDÓK
Az erdélyi környezet nem igényelte az eredeti irodalmi alkotásokat, hiszen itt nem volt egyetem, s az egyoldalú jogi tájékozódás miatt eleven teologizálás sem. Ha valamelyik erdélyi származású klerikus írói becsvágyat táplált, azt külföldön, vagy legalábbis Erdélyen kívül élte ki, mint a már említett Apród János küküllei főesperes a királyi udvarban szerkesztett krónikájában, vagy közel két évszázaddal később, 1523-ban Nagyszombati Márton kolozsmonostori apát bécsi tartózkodása alatt írott törökellenes röpiratában. A legkorábbi erdélyi szerzők a hiteles helyek okleveles gyakorlatához kapcsolódva folytattak irodalmi munkásságot külföldön is. Így a 14. században Itáliába vetődött Erdélyi János (Johannes de Septem Castris sive Transilvanus) ferencestől egy 377kánonjogi értekezést őriznek Rómában, míg a Krakkóban 1381 körül tanult Petrus de Dacia naptárszerkesztőként vált külföldön közismertté. Ugyancsak külföldön, Firenzében szerzett magának hírnevet a kolozsvári származású dominikánus, Nicolaus de Mirabilibus, aki Lorenzo Medici előtt vitatkozott egy ferencessel az eredendő bűnről, majd 1489-ben hazajött, és a rend budai főiskoláján tanított, annak statútumait is összeállította, végül pedig magyarországi rendfőnök lett. Ez a néhány példa is mutatja, hogy az erdélyi egyházi értelmiség együtt haladt a katolikus keresztény kultúrával, élt hazájában annak vívmányaival, sőt hazáján kívül gyarapította is.
Ha eredeti művek nem keletkeztek is nagy számban erdélyi klerikusok tollán, írni azért sokan tudtak Erdélyben. Egészen biztosan írtak már igen korán kódexeket Kolozsmonostoron és a gyulafehérvári káptalan scriptoriumában még Karoling eredetű betűtípussal, de a Párizsban tanult papok és szerzetesek a 12. század vége felé a gótikus írásmód átmeneti formáit is kezdeményezték. Az okleveles gyakorlat, melynek hazai kezdeményezőit éppen az erdélyi püspökök sorában említettük, párizsi mintájú gótikus írással kezdődött Erdélyben is, melyet a 13. század folyamán az itáliai formák váltottak fel. A 14. század közepétől kezdve azután az erdélyi diákok százait befogadó közép-európai egyetemek, a prágai, bécsi és krakkói saját gótikus kurzívájukat terjesztették el, melyet az erdélyi iskolák is átvettek. (Pécs egyetemének erdélyi látogatottságáról s az írásbeliség terjedésére gyakorolt hatásáról nem tudunk.) A humanista írást a 15. század közepétől kezdve az Itáliában tanult főpapok szűk köre használta, és csak a reformáció tette általánossá.
Eleinte pergamenre írtak, a 14. század óta javuló minőségű hazai gyártmányúra, mely a 15. század elején elérte a nemzetközi színvonalat, de akkorra már csak az ünnepélyes oklevelek és liturgikus könyvek anyagául szolgált, mert a mindennapos használatból kiszorította a papiros. Erdélyben egy nemzedékkel később kezdtek papírra írni, mint a külső Magyarországon, az első vajdai papíroklevél 1345-ből, az első kolozsmonostori 1348-ból, az első gyulafehérvári káptalani 1350-ből maradt fenn. 1400-ig még vegyesen használtak pergament és papírt, mert az utóbbit Erdélyben 1545-ig nem gyártották, hanem külföldről hozták be. Az írásbeliséget elsősorban a hiteles helyek terjesztették, de az írástudás hovatovább a papok és szerzetesek túlnyomó többségére kiterjedt. 1300 körül megkövetelték tőlük, hogy legalább olvassanak, 1389-ben már azt is, hogy írni tudjanak latinul. Az írástudó klerikusok száma ekkorra úgy megnövekedett, hogy az 1397. évi országgyűlés megtiltotta külföldieknek erdélyi egyházi javadalmakra való kinevezését, 1498-ban pedig már a belső versengés is oly nagy lett, hogy egynél több javadalmat senkinek sem akartak engedni.
Az egyházi értelmiség megszaporodása munkanélküliséget okozott az egyházon belül, de forrása lett a laikus írásbeliségnek, mert az egyházi 378javadalomhoz nem jutó klerikusok, a „scolasticusok” az országos, megyei és városi hivatalok szolgálatába állították írástudásukat, eleinte mint alkalmi íródeákok, később mint állandó hivatalnokok. Természetesen az erdélyi vajda kancelláriáján helyezkedtek el a legkiválóbbak. Mivel a vajdák többnyire külső magyarországi nagyurak voltak, a tényleges igazgatási és bíráskodási feladatokat az alvajda látta el, aki mellett állandóan 3-4 írnok működött. A vajdai kancellária szervezete viszonylag későn, Lépes Loránd alvajda (a parasztfelkelésben oly nagy szerepet játszó püspök testvére) idején, 1415 és 1437 közt állandósult, vezetője a protonotárius lett, akit idővel nem is annyira a vajda, mint a tartomány tisztviselőjének kezdtek tekinteni (1442-től: partium Transsylvanarum prothonotarius). Ítélőmesteri joga azonban nem volt, a vajdák ítélőmestereket még sokáig a királyi udvarból kaptak. Csak Báthori István (1479–1493) és Szentgyörgyi Péter (1499–1510) vajdasága alatt, mivel ők egyben országbírók is voltak, egyesült egy személyben a vajdai és országbírói ítélőmesterség, eleinte gyakorlatban, azután elvileg is. Olyan nevezetes személyek, mint Thuróczi János, a krónikaíró vagy Magyi Pál, egyben alvajda, valamint Werbőczy István viselték ezt a kettős hivatalt, ez utóbbi azután is, hogy Szapolyai János csak vajda volt, és nem egyben országbíró is. A kancelláriai nótáriusok élén a titkár (secretarius) állott, legalább 1503 óta. Szapolyai oldalán tűnt fel ebben az állásban az első nemesi származású hivatásos hivatalnok is, Szucsáki János, aki nem birtokszerzés és arra való visszavonulás céljával lépett értelmiségi pályára, hanem azon meg is akart maradni. Előbb vajdai, azután kolozsmonostori konventi jegyző volt, s onnan tért vissza vajdai szolgálatba mint a vajdai kancelláriát ténylegesen vezető titkár. 1493-tól vajdai jegyzőként kezdte hasonló pályáját Kecseti László, valamint Barcsai Pál vajdai titkár is. Ez utóbbi azután 1519-től az országbírói hivataltól elvált külön vajdai ítélőmesterségre lépett elő, s ezzel létrejött a vajdai kancellária saját hierarchiája, mégpedig – mint az a felsorolt nevekből is kiderül – az iskolázott erdélyi nemesség soraiból.
Ennek a növekvő számú társadalmi rétegnek nevezetes tagja volt Rődi Cseh István, aki nem lépett hivatalba, hanem birtokán gazdálkodott, de írástudását megyéje szolgálatába állította. 1508-ban egy megyei menlevelet fogalmazott magyarul, egy évvel előbb pedig – első erdélyi magyar nyelvemlékként – végrendeletet írt anyanyelvén. Családjában hagyomány volt a műveltség, hiszen 1440-ben egy kanonok tagja volt, s ezt a hagyományt akarta folytatni azzal, hogy idősebb fiát kielégítve, mindenét tanulni vágyó kisebbik fiára hagyta: „valami lábas barmom leszen házam táján… [és] az többit, mint ezüst marhámat, mindenemet hagyom az Péternek, hogy taníthassák és az eskolát el ne hagyassák vele.”*
JAKÓ ZSIGMOND, Írás, könyv, értelmiség. Bukarest 1976. 71.
379Az egyházi és világi értelmiség tehát a 16. század elején már nemcsak latinul, hanem magyarul és természetesen németül is írásba tudta foglalni mondanivalóját. A fejlődés igen gyors volt. Hunyadi János még írástudatlan volt, halála után száz évvel gyakorlatilag már minden erdélyi nemes férfi tudott írni-olvasni. A városi műveltség párhuzamosan fejlődött a nemesivel, sőt valamivel meg is előzte azt. A nagyobb városokban a hiteles helyeket pótló közjegyzők működtek a 14. század közepétől kezdve; mintegy száznak a nevét is ismerjük. Sok külföldi is volt köztük, akik a fejlett német birodalmi városi okleveles gyakorlatot honosították meg Erdélyben. Latinul és mindig pergamenre írtak. A 15. században a patríciusok, de részben a céhes polgárok is iskolázottak voltak, s a 16. század elejére a városokban a plebejusréteg és a nők kivételével gyakorlatilag nem volt már analfabéta. A falvak természetesen lassabban követték földesuraikat és a városokat még a szász vidékeken is. 1521-ben a Beszterce vidéki szász falvak bírói és esküdtjei azzal az indoklással kértek számvevőt a városból, hogy „a számolásban és az írásban tanulatlanok”. A 14. század végétől kezdve vándordiákok segítették ki a falvakat írásbeliségben, különösen ott, ahol nem volt plébános és mellette „skolasztikus” tanító. Az írás-olvasás még évszázadokig nem hódította meg a falvak népét.
