1. AZ „ERDEI EMBEREK”. A GÓTOK ERDÉLYBEN
1. AZ „ERDEI EMBEREK”. A GÓTOK ERDÉLYBEN
A vizigótok és gepidák történetére ma is megbízhatók LUDWIG SCHMIDT, Die Ostgermanen (München 1941) c. klasszikus művének megfelelő fejezetei.
A vizigót régészethez alapvető: PÓSTA BÉLA, A marosszentannai sírmező. Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum-Egylet Vándorgyűlésére (Marosvásárhely 1906) és KOVÁCS ISTVÁN, A marosszentannai népvándorláskori temető (Dolg. ENM 3, 1912) és UŐ, A marosvásárhelyi ásatások (Dolg. ENM 6, 1915). – A marosszentannai temető elemzésében LÁSZLÓ GYULA Kolozsvárott készített – az eredeti leletanyagra támaszkodó – részletelemző térképeire (7 térkép) és leletkombinációs táblázataira (4 táblázat) támaszkodtam – ezekből szűrtem le a néhány itt közölt megfigyelést. Megnyugtató, sőt örvendetes, hogy I. IONIŢA, Das Gräberfeld von Independenţa (Saarbrücker Beiträge zur Altertumskunde. Band 10. Bonn 1971) lelet-, rítus-, melléklet- és viseletelemzései és -kombinációi lényegében azonos vagy azonos irányú eredményekre vezettek. Maroslekencéről túlságosan korai keltezéssel: E. BENINGER, Ein westgotisches Brandgrab von Maros-Lekencze (Mannus 30, 1938). – A LÁSZLÓ GYULÁtól és M. MACREÁtól feltárt magyarpalatkai temetőt I. HICA-CÎMPEANU közölte: Das Grabfeld aus dem 4. Jh. u. Z. von Pălatca (Dacia 20, 1976), a Kolozsvár belterületén feltárt sírokat pedig N. VLASSA (MCA 9, 1970). Fontos SZÉKELY ZOLTÁN munkássága, többek között: A tekerőpataki népvándorláskori lelet (Folia Archaeologica 5, 1945); A rugonfalvi népvándorláskori sírok (A Székelykeresztúri Múzeum Emlékkönyve 1971. Csíkszereda 1974) és a Marosszentanna-kultúra délkelet-erdélyi leleteit összefoglaló nagy dolgozata: Materiale ale culturii Sîntana de Mureş din Sud-Estul Transilvaniei (Aluta 1, 1969). A felsorolt leletek javát most újraközli K. HOREDT, Siebenbürgen in spätrömischer Zeit (Bukarest 1982).
A felsőpiáni aranyfibula hiteles közlései: Fr. KENNER, Fundchronik 1859–61 (Wien 1863. 120, 60–61. kép) és IPOLYI ARNOLD, Arch. Közl. 2, 1861, 231, No. 65. Valamennyi későbbi közlése a hamis „Rézbánya” (Bihar) lelőhellyel.
A vajdakamarási ezüst lemezfibulát és leletet említi ROSKA M., EM 47, 1942, 463. A leletek IV. 5363–5365 számon voltak leltározva a Kolozsvári Múzeumban. K. HOREDT valamennyi művében ismeretlen lelőhelyről származónak közölte.
Medgyes: I. PAUL–M. BLĂJAN, FVLK 18, 1975. Nr. 2.
Mezőakna: G. MARINESCU–ŞT. DANILA, File de Istorie 4, 1976.
Mezőerked: G. MARINESCU–C. GAIU, MCA a XV sesiune anuală (Bucureşti 1983).
Baráthely-Rozsos: M. BLAJĂN–G. TOGAN, SC 21, 1981.
Szászhermány: M. MARCU, Cumidava 4, 1970; 5, 1971. MCA 10, 1973.
Zilahi aranycsüngő: KRALOVÁNSZKY A., Arch. Ért. 86, 1959. 18. t. 25.
A munteniai vizigót temetőkhöz alapvető: Gh. DIACONU, Tîrgşor (Bucureşti 1965) és B. MITREA–C. PREDA, Necropole din secolul al IV-lea e. n. în Muntenia (Bucureşti 1966), valamint GH. DIACONU, Das Gräberfeld von Mogoşani (Dacia 13, 1969). Moldvából közölt Izvoare IV. temetője (R. VULPE, Izvoare, Bucureşti 1957), a többiekről – így a legújabban kiásott remek bîrladi temetőről – eddig csak előzetes jelentések adtak hírt. Településtörténetileg fontos viszont a több száz falunyom: N. ZAHARIA–M. PETRESCU-DÎMBOVIŢA–EM. ZAHARIA, Aşezări din Moldova (Bucureşti 1970). A Dnyeszteren innen fekvő legnagyobb Csernyahov–Marosszentanna-telepet és -temetőt (Budesty) szakszerűen közölte: E. A. RIKMAN, Pamjatnik epohi velikogo pereselennija narodov (Kisinyov 1967).
569Nem követhettem K. HOREDT tipológiai-kronológiai rendszerét („históriai” megalapozása: Lupta de la Galtis lîngă Auha, in: Omagiu lui Constantin Daicoviciu. Bucureşti 1960, első régészeti-településtörténeti kifejtése: SCIV 18, 1967 amelyet azóta többször megismételt más-más változatban). Lényege, hogy a vizigótok csak 376–425 között éltek volna Erdélyben. Véleményét már I. NESTOR „falsnak” minősítette: Zur Geschichte Siebenbürgens in IV. Jh. u. Z. (Dacia 19, 1975), mégpedig a sírleletek, kincsleletek (Tekerőpatak, Krászna, Földvár) és a történeti források reális összeegyeztetésével. Ugyanott NESTOR elfogadta, hogy az Ér, Kraszna, Szamos völgyében a 4. században gepidák éltek. Jelenleg a romániai kutatás nagyobb – ám korántsem teljes – részében a horedti tézisek uralkodnak.
A vizigót gazdaságra, társadalomra és vallási viszonyokra utaló gót szavakat magam állítottam össze a Vulfila-biblia szótárából. Munkám írásával egy időben jutottam hozzá H. WOLFRAM tanulmányaihoz: Die terwingische Stammesfassung und der Bibelgotische I–III (MIÖG 83, 1975 és 84, 1976), amely – örömömre – hasonló módszerrel elemzi Vulfila bibliafordítását, mint én. Eredményeink azonban csak részben fedik egymást.
Könyvében: H. WOLFRAM, Geschichte der Goten (München 1979) a vizigót történetet az itt írottakkal sok mindenben hasonló módon ábrázolja, különösen fontosak a gót kereszténységről itt szó szerint idézett tárgyilagos kutatási eredményei. Régészetileg sajnálatosan tájékozatlan, tudományon kívüli új elméleteket is felhasznál. Így történt meg, hogy színes és egyszínű térképmellékletei szerint az „erdőlakók” soha nem foglalnák el a római Daciát, nem is települnének meg területén (vö. Acta Arch. Hung. 33, 1981. 363 skk). A vizigót arianizmusra alapvető: H. E. GIESECKE: Die Ostgermanen und der Arianismus (Leipzig–Berlin 1939). E. A. THOMPSON. The Visigoths in the Time of Ulfila (Oxford 1966) c. szellemes kis könyve mind az arianizmus, mind pedig a vizigót társadalom ábrázolásában szuperkritikus – az utóbbit századokkal fejletlenebbnek ábrázolja, mint amilyen az egykorú források és régészeti leletek alapján a valóságban volt. Erős kritikával használtam régészeti tájékozatlansága, főleg pedig a gótok kereszténységével kapcsolatos prekoncepciói miatt is. D. CLAUDE, Geschichte der Westgoten (Urban-Bücher 128. 1972) csak röviden tárgyalja korszakunkat, T. S. BURNS, The Ostrogots. Kingship and Society (Wiesbaden 1980) c. könyve pedig számos jó adata és meglátása ellenére is kritikával használandó.
A berethalmi donarium első publikációja, amelyet kötetnyi elemzés követett: K. HOREDT, Eine lateinische Inschrift des 4. Jahrhundert aus Siebenbürgen (AISC 4, 1944). A lelőhelyről és a lelőkörülményekről UŐ, Die Fundstelle des Donariums von Biertan (Dacia 23, 1979).
Az erdélyi római lakosság Dacia kiürítése utáni sorsát kutató munkák közt ma első helyen áll Baráthely 1. temetőjének publikációja (L. BÂRZU, Continuitatea populaţiei autohtone în Transilvania în secolele IV–V. Cimitirul 1 de la Bratei. Bucureşti 1973). A munka tudományos célra – sajnos – nem használható, mivel a sírok és a telepépítmények leírása nem utal a táblákon közzétett leletekre. Így a könyv címében kifejtett végeredmény sem ellenőrizhető (vö. bírálatommal: Arch. Ért. 103, 1976; hasonlóan: K. HOREDT, Die spätrömischen Bestattungen aus Siebenbürgen. SC 21, 1981, 62). Baráthely 1. jellegű Csernyahov–Marosszentanna temető Moldáviából: I. A. RAFALOVICS, Dancseni. Mogilnyik csernyahovszkoj kulturi III–IV vv n. e. (Kisinyov 1986).
Amit K. HOREDT, Die städtischen Siedlungen Siebenbürgens in spätrömischer Zeit (Sargetia 14, 1979) címen a daciai római „városok” továbbélésével kapcsolatban összefoglalt, az nem egyéb régi feltevések csokorba kötött megismétlésénél. A sorok között kénytelen elismerni, hogy Erdély római „városi” településein máig nem sikerült a 3. századiaknál igazolhatóan későbbi építményt és hiteles, jól keltezhető, egyértelműen 4. századi késő római temetkezéseket feltárni. Legfeljebb fibulatípusok téves datálásával és a különféle erdélyi magángyűjteményekbe került pannoniai és moesiai leletekkel (főleg hagymagombos fibulákkal) lehet operálni, ezekkel azonban éppolyan bajos a daciai római városi élet továbbélését bizonyítani, mint a birodalomból származó néhány importtárggyal. Horedt módszerével ugyanis Pannoniában 570akár a magyar honfoglalásig zavartalan, zárt „római” életet lehetne igazolni – s ezt nyilván ő sem hiszi. Dolgozata folytatásában: Die spätrömischen Siedlungen in Siebenbürgen II. (Marisia 9, 1979) a Marosszentanna–Csernyahov-kultúra erdélyi lelőhelyeitől különválasztja a telepeket, és „Szent György-kultúra” néven a tovább élő római falusi lakossághoz köti őket – az új „kultúra” egykorú és párhuzamos lenne, legalábbis későbbi szakaszában, a temetőkből ismert Marosszentanna-kultúrával. Nem kell hozzá régésznek lenni, hogy bárki belássa, mennyire íróasztalnál született ötlet egy adott korszak és zárt terület falvait és temetőit külön-külön, két különböző népességhez és „kultúrához” kötni. Attól ugyanis, hogy a „Szent Annát” „Szent Györgyre” kereszteli át, még nem válik rómaivá.
Lényegében az imént ismertetett elméleti alapokon nyugszik a szerző valamennyi korábbi római, vandál, gót, gepida leletjegyzékét és „római” pénzforgalmi tézisét az erdélyi kutatásra együtt alkalmazó összefoglalása: K. HOREDT, Siebenbürgen in spätrömischer Zeit (Bukarest 1982), amely alapos válogatást ad korábban közölt leletekből is.
A pannoniai késő római temetőkre és a temetőkből tükröződő anyagi kultúrákra alapvető V. LÁNYI összefoglalása: Die spätantiken Gräberfelder von Pannonien (Acta Arch. Hung. 24, 1972). Ugyanerről birodalmi összefüggésben, a szellemi és társadalmi háttér kérdéseire is kitérve: E. B. VÁGÓ–I. BÓNA, Die Gräberfelder von Intercisa I. Der spätrömische Südostfriedhof (Bp. 1976) és újabban a dobrudzsai Mangalia homogén görög-római késő antik kultúrájú temetőjét publikáló C. PREDA, Callatis (Bucureşti 1980). – E késő római „temetőkultúra” nem jelentkezik Daciában és – néhány 410 tájáig fennálló római ellenerődöt nem számítva – az Al-Duna északi partján sem. „Históriai bizonyítékként” nem használhatók a különböző régi erdélyi és bánáti gyűjteményekbe a múlt század folyamán bekerült, lelőhely nélküli magyar dunántúli, ószerbiai, sőt itáliai (!pl. Ormos Zsigmond gyűjteményében) hagymagombos fibulák. Ezek éppúgy a műkereskedelemből jutottak Erdélybe, mint sok száz daciai római lelet a magyarországi múzeumokba.
A krásznai aranyrudakról: RESCH ADOLF, A krásznai aranykincs (Arch. Ért. 7, 1887); FR. KENNER, Numismatischer Zeitschrift 20, 1888. Történeti és kronológiai jelentőségéről: HAMPEL JÓZSEF, Arch. Ért. 8, 1888, 48–50; NAGY GÉZA (GÁRDONYI) Arch. Ért. 7, 1887, 444–445 és 34, 1914, 443.
A szászföldvári aranyrudakról: S. O. ILIESCU, Revista Muzeelor 2, 1965. A szamosújvári éremkincsről: E. CHIRILĂ–N. GUDEA, AMP 3, 1979.
A Potaissa principia-jába beásott keleti padmalyos sírról: M. BĂRBULESCU, Un mormînt din epoca migraţiilor în castrul de la Potaissa. Muzeul Naţional 6, 1982.
A különböző pénzleletekhez K. HOREDT fentebb már idézett összeállításain s legutóbbi munkáján (Die frühgeschichtliche Siedlungslandschaft Siebenbürgens, Aluta 14–15, 1983) kívül fontos: E. CHIRILĂ–A. SOCOLAN, Tezaure şi descoperiri monetare din colecţia Muzeului Judeţean Maramureş (Baja Mare 1971); J. WINKLER–A. HOPÎRTEAN, Moneda antică la Potaissa (Cluj 1973); C. M. PETOLESCU, Monede romane şi bizantine din colecţia Muzeului de Istorie Română (Muzeul Naţional 1, 1974); A. POPA–GH. FLEŞER, Monede bizantine în colecţia muzeului din Sebeş (Apulum 12, 1974); V. PAVEL, Moneda de aur romană imperială şi bizantine în colecţiile muzeului din Alba Iulia (Apulum 15, 1977); M. CHITEŞCU–M. MARCU–GH. POENARU BORDEA, Monedele antice de aur şi argint din colecţia Muzeului Judeţean Braşov (Braşov 1978); A. SĂŞIANU, Moneda antică în vestul şi nord-vestul României (Oradea 1980); E. CHIRILĂ–N. GUDEA–V. LAZĂR–A. ZRÍNYI, Münzhorte und Münzfunde aus dem Kreismuseum Mureş (Tîrgu Mureş 1980); a kisebb közlemények közül J. WINKLER, SCN 3, 1960. A korábbi nagy jegyzék: C. PREDA, Circulaţia monedelor bizantine în regiunea Carpato-Dunăreană (SCIV 23, 1972) erdélyi viszonylatban ma már kiegészítésre szorul, s nem is hibátlan. Így pl. a tőle s K. Horedttől ismételten tárgyalt, sőt értékelt „vadasi” (erdőszentgyörgyi) bizánci éremkincs (az Arch. Ért. 12, 1892. 188 jelentését tévesen értelmezve) tévedésen alapszik, Vadasdról nem került bizánci pénz a Magyar Nemzeti Múzeumba. A 10. századi bizánci 571pénzekhez fontos: L. KOVÁCS, Acta Arch. Hung. 35, 1983, az Árpád-kori pénzekhez: I. SABĂU, Circulaţia monetară în Transilvania secolelor XI–XIII. SCN 2, 1958 – a tőle s másoktól idézett (s az újabb elméletekben a „premagyar” keltezésekben nagy szerepet játszó) nagyzsámi Karoling-„pénzek” valójában egy újkori réz emlékérem (KOVÁCS LÁSZLÓ szíves közlése). Mindezeken túl még számos egyedi közlést is figyelembe vettem.
