6. ERDÉLY A MAGYAR HONFOGLALÁS ÉS ÁLLAMALAPÍTÁS KORÁBAN
6. ERDÉLY A MAGYAR HONFOGLALÁS ÉS ÁLLAMALAPÍTÁS KORÁBAN
Anonymus forrásértékéhez: GYÖRFFY GYÖRGY, Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége (ItK 1970/1). Legújabban fontos KRISTÓ GYULA Anonymus-elemzése a Magyarország története 1/2. kötetében (Bp. 1984). Alpárról és régészeti tanulságairól: BÓNA ISTVÁN–NOVÁKI GYULA, Alpár bronzkori és középkori vára (Cumania 7, 1982). A régészeket atyamesterük, Rómer Flóris már 1872-ben figyelmeztette: „szükséges az Anonymuson túl is mennünk és őstörténetet írni.”
A kalandozó hadjáratokról: G. FASOLI, Le incursioni ungare in Europa nel secolo X (Firenze 1945); SZ. DE VAJAY, Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäischen Geschichte (862–933) (Mainz 1968). Dátumokkal ellátott jó térképeket közöl a kalandozásokról M. SCHULZE, Untersuchungen zu den Ungarneinfällen nach Mittel-, West- und Südeuropa (899–955 n. Chr.). (Jbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums 31, 1984).
A moldvai honfoglaló magyar jellegű sírokról összefoglalóan: V. SPINEI, Moldova în secolele XI–XIV (Bucureşti 1982), UŐ, Realităţi etnice şi politice în Moldova Meridională în secolele X–XIII. Români şi turanici (Iaşi 1985). Frumuşica: V. I. GROSU, in: Arheologičeskie issledovanija v Moldavii (Kisinev 1981).
576A honfoglaló magyar régészeti leletek új, társadalmi osztályozásának kezdeményezése SZŐKE BÉLA érdeme: A honfoglalás és korai Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti Tanulmányok I. (Bp. 1962). Magam DIENES ISTVÁN továbbfejlesztett és kikristályosodott eredményeit követtem: A honfoglaló magyarok. „Hereditas” (Bp. 1972). – Uo. ő foglalkozik a gálospetri hajfonatdíszítő koronggal, s újraközölve értékeli a muszkai kengyelt és zablát.
Az egész ún. Bijelo Brdo-kultúrát német alapossággal újratárgyalja J. GIESLER, Untersuchungen zur Chronologie der Bijelo Brdo-Kultur. Ein Beitrag zur Archäologie des 10. und 11. Jahrhunderts im Karpatenbecken. (Praehistorische Zeitschrift 56, 1981). Giesler, sajnos, alig ismeri az erdélyi és kelet-, délkelet-alföldi leleteket, egy-két újabb kiegészítéstől eltekintve a régen feltárt temetőkkel és leleteikkel dolgozik (Gyulafehérvár, Detta, Vajdahunyad, Várfalva, Nagyvárad, Gyulavarsánd). Amit ismer, az mégis elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy szervesen beillessze őket a Kárpát-medence 10–11. századi kultúrájába. Az új kultúra – egyes ékszerfajták genezisétől és a művelődés egészének etnikus tartalmától függetlenül – a magyar honfoglalás után a magyar állammal együtt született meg és terjedt el az Árpádok monarchiájának határain belül, az Árpád-kori magyar királyság határain kívül gyakorlatilag nem létezik. – Felettébb szükséges ezt hangsúlyozni, mivel nagy alapossággal, széles körű nemzetközi áttekintéssel dolgozó külső szemlélő tárgyilagos véleménye, amellyel nem egy – századunk etnikus szemléletétől megfertőzött – magyar kutató sem tud egyetérteni. Magam régóta hangsúlyozom, hogy az ún. Bijelo Brdo-kultúra nem más, mint az Árpád-kori Magyarország etnikumok feletti sajátos művelődése, amelyből azonban éppen a magyarokat bajos volna kihagyni.
Az erdélyi és kelet-alföldi ún. „Bijelo Brdo I.” temetők vizsgálatában és keltezésében kiindulási alapként nem fogadható el a Szőke Béla, Kralovánszky Alán és Kiss Attila által használt, részben Giesler által is átvett, illetve átdolgozott kronológia. A konkrét keltező adatok híján vagy helyett hipotetikus hajkarika-tipológiára alapozott kronológiai rendszerek szerint a „köznépi” temetőket csak 960/970 táján nyitnák. A Kárpát-medence azonban a 10. század első két harmadában sem volt lakatlan, illetve lakosaira nem csupán magyar lovassírok és szláv helynevek utalnak. A nemzedékeken át használt „köznépi” temetők fele vagy közel fele (Halimba, Majs, Szabolcs, Ellend I–II. stb.) 10. századi, és ma a számos kisebb temető és temetőrész mellett már 500 síros, csak a 10. században használt temetőt is ismerünk (Rácalmás-Göböljárás). Legkésőbb az államalapításig volt folyamatos temetkezés Mözs, Dunaújváros-Öreghegy, Nádudvar, Szob-Kiserdő és -Vendelin temetőiben. Erdély esetében tehát nem elméletekkel, hanem konkrét kronológiai adatokkal igyekeztem dolgozni.
Kéziratom lezárása után látott napvilágot A. KISS, Studien zur Archäologie der Ungarn im 10. und 11. Jahrhundert (Die Bayern und ihre Nachbarn. Österreichische Akademie der Wissenschaften, Wien 1985) monográfia vaskosságú dolgozata, amelyet már csak nemzetközi nyilvánossága – előkelő megjelenési helye – miatt sem lehet megjegyzés nélkül hagyni. Fárasztó, gépies munkával, elhibázott módszerrel elért eredményei szerint a magyarság a feudális állam megszilárdulása előtt csupán az állattartásra alkalmas központi síkságokat szállta volna meg. Igaz, az elmélet keretében a kelet-alföldi (partiumi) 10. századi leleteket szervesen betagolta a honfoglaló magyarság települési tömbjébe, de az is „eredménye”, hogy Erdélyt és a Temesközt a 10. században nem, vagy csak felettébb gyéren szállnák meg a magyarok, akik csupán a 11. század folyamán vetnék meg e területeken a lábukat. Az elmélet tarthatatlansága kiviláglik abból, hogy hasonló következtetésre jutott Baranyával és Somogy túlnyomó részével kapcsolatban is. E régészetileg gyengén kutatott megyék „tanulságait” abszolutizálva, nem tűnt fel a szerzőnek, hogy a 10. század végén éppen e gyéren lakottnak vélt „gyepűk” ura, Koppány vonja kétségbe I. István jogosultságát a trónra.
Erdély esetében Kiss 1962-ig a magyar Leletkataszter adatait vette alapul, figyelmen kívül hagyva az azóta eltelt évtizedek sok száz helyesbítését. Térképein Sárbogárd-Tinód (vö. CZOBOR B., Arch. Ért. 11. 1877, 162; DIENES I., Arch. Ért. 93, 1966, 209–210, 8. j.) a kataszter tévedése 577nyomán ma is a bihari Tinód/Tinăud faluként szerepel, míg viszont az Újzimándhoz tartozó (az eredeti közleményben Aradként szerepeltetett!) Földvári-pusztát a kataszter hibája nyomán most is az Orosháza melletti Pusztaföldvárral azonosítja (holott hallgatólagosan helyesbítette már KRALOVÁNSZKY A., Arch. Ért. 86, 1959, 7, részletesen helyreigazította DIENES ISTVÁN, Orosháza története I (Orosháza 1964. 161). – Azt hiszem, e két, témánkhoz kapcsolódó példa is elegendő a munka mechanizmusának jellemzésére. A már a maga idejében is hiányos, téves, gyenge alapot Kiss 1975-ig újabb 30 erdélyi lelőhellyel egészíti ki. Új adatainak 60%-a azonban különféle lelőhelyjegyzékek automatikus átvétele, a tényleges leletekről a szerző csak 12 esetben tud közelebbit. Ezek fele erdélyi, fele kelet-alföldi. Az adatgyűjtésében kevéssé kritikus, és szegényes, módszerében és szemléletében elavult dolgozat aligha mérvadó az itt vizsgált terület 10–11. századi településtörténetének megítélésében.
Erdély honfoglalás kori leleteit – BODROGI JÁNOS, Alsófehérvármegyei honfoglaláskori sírleletek (Az Erdélyi Múzeum Egyesület hetedik vándorgyűlésének emlékkönyve 1912. Kolozsvár 1913) c. munkájára támaszkodva – először NAGY GÉZA foglalta össze: Erdély a honfoglalás idejében a régészeti leletek világánál (Arch. Ért. 33, 1913). – Adataihoz képest nem remekel lelőhelykataszterünk, amely mindössze 19 10–12. századi temetőt tart számon határainktól keletre – talán a felét a már akkor ismerteknek: FEHÉR GÉZA–ÉRY KINGA–KRALOVÁNSZKY ALÁN, A Közép-Duna-medence magyar honfoglalás és kora Árpád-kori sírleletei. Régészeti Tanulmányok II (Bp. 1962).
Kolozsvár-Zápolya utca 1911. évi ásatásairól PÓSTA BÉLA, Árpád-korabeli leletek a Zápolya utca felett. Újság 13 (1911) 2. szám. Publikációja: KOVÁCS ISTVÁN, A kolozsvári Zápolya-utcai magyar honfoglaláskori temető (Közl. ENM 2, 1942). – Az 1941–42. évi ásatás eredményeivel László Gyula szíves közlései és adatai nyomán egészítem ki. Röviden erről: LÁSZLÓ GYULA, A Kolozsvár Zápolya-utcai honfoglaláskori temető (EM 47, 1942) és Ősvallásunk nyomai egy szamosháti kocsistörténetben (Kolozsvár 1945).
Marosgombás: HEREPEY KÁROLY, Arch. Ért. 15, 1895; Múzeumi és Könyvtári Értesítő 6, 1912, 168; összefoglalóan: ROSKA M., A honfoglalás és Erdély.
Székelyderzs: FERENCZI SÁNDOR, A székelyderzsi honfoglaláskori sír (Székelység 3, 1933, 11–12. szám).
Sepsiszentgyörgy-Eprestető: SZÉKELY ZOLTÁN, Adatok a Székelyföld népvándorlás korához (Sepsiszentgyörgy 1945) – hibás kormeghatározással.
Sikló: M. RUSU–E. DÖRNER, MCA 8, 1962.
Gálospetri: N. CHIDIOŞAN, SC 12, 1965.
Szalacs: N. CHIDIOŞAN, SCIV 20, 1969.
Sajtény: L. MĂRGHITAN, SCIV 16, 1965.
Gyulavarsánd-Laposhalom: DOMONKOS J. Arch. Ért. 28, 1908; ROSKA MÁRTON, Folia Arch. 3–4, 1941; D. POPESCU, Cercetări arheologice în Transilvania TI (MCA 2, 1956) – az erdélyi honfoglaló magyar és „Bijelo Brdo”-típusú temetők jegyzékével.
Arad-Pusztaföldvár és Muszka: RÉTHY LÁSZLÓ, Arch. Ért. 18, 1898.
Pécska-Nagysánc: I. H. CRIŞAN, Ziridava (Arad 1978).
Nagyszentmiklós-Bukova-pusztához: KISLÉGHI NAGY GYULA címében félreérthető (de szövegében nem!) ismert munkája: Lovas halomsírokról Torontál megyében (Arch. Ért. 24, 1904) mellett lényegesebb a szakirodalomban általában nem használt összefoglalása: Torontál vármegye őstörténete. Magyarország vármegyéi és városai, Torontál megye (Bp. 1911), valamennyi leletét bemutató tábláival. A honfoglalók önálló halmos (kurgán) temetkezései ellen általában, valamint éppen a gyulavarsándi és óbessenyői „konyhahulladék-halmokba” beásott magyar sírokra vonatkozóan már NAGY GÉZA [GÁRDONYI] meggyőzően érvelt. A magyarországi halmok kérdéséhez (Arch. Ért. 34, 1914).
Hodony: A. BEJAN–M. MOGA, Tibiscus 5, 1979.
Temesvár-Csóka-erdő: Temesvári Múzeum kiállítása.
578Felsőlupkó (Gornya) 4. temető: I. UZUM, Banatica 6, 1981.
Orsova fontos honfoglaló magyar sírleletét DIENES ISTVÁN közölte: Orosháza története I. Orosháza 1964. 154, 13. t.
Vajdahunyad: KŐVÁRI ERNŐ, Árpádkori sírok Vajdahunyadon (Dolg. ENM 2, 1911); ROSKA M., Árpádkori temető Vajdahunyadon (Dolg. ENM 4, 1913).
Várfalva: JÓSIKA ALADÁR, Árpádkori sírok Várfalván; ROSKA M., Árpádkori temető Várfalván (Dolg. ENM 5, 1914).
Torda-Tündérhegy temetőjéről: TÉGLÁS ISTVÁN, Arch. Ért. 30, 1910.
Biharvár: Rómer Flóris bihari útinaplója. DMÉ 1974 (SZ. MÁTHÉ MÁRTA); CSÉPLŐ PÉTER, Arch. Ért. 21, 1901; KARÁCSONYI J., Arch. Ért. 21, 1901; UŐ, Katholikus Szemle 1910; M. RUSU, AIIC 1960. – A 10–11. századi temetőkről az utóbbi munka, valamint KARÁCSONYI J., Arch. Ért. 23, 1903. Az 1862. évi kardos sírleletről: K. HOREDT, AMN 5, 1968, 422. A különböző korú házmaradványokról: S. DUMITRAŞCU, Descoperiri archeologice… de la Biharea, datînd din secolele VI–X. (Sargetia 15, 1981). Biharvárhoz és Tordavárhoz vö. még GH. ANGHEL, Középkori várak Erdélyben (Meridiane, Bukarest 1973).
Nagyvárad-Lovaslaktanya: SZÁRAZ ANTAL [= HAMPEL JÓZSEF], Arch. Ért. 13, 1893. Nagyvárad-Szalkaterasz sírjairól: S. DUMITRAŞCU, Crisia 13, 1983, uo. más bihari 10–11 századi sírleletek is.
Jankafalva, Mezőtelegd, Újzimánd-Földvári-puszta 10–11. századi keresztjeit közli: LOVAG ZS., Acta. Hung. 32, 1980. Az ugyanott közölt veszprém-nándortelepi 11. századi mellkereszt párja a Temesközből ismert: A. BEJAN–P. ROGOZEA, St. şi com. Caransebeş, 4, 1982. A majsi kereszttípushoz: BÓNA I., Acta Arch. Hung. 36, 1984. 287.
Ó-Aradvár ásatásairól: M. BARBU–M. ZDROBA–I. FERENCZI, Ziridava 8, 1977; 10, 1978; 11, 1979; 12, 1980. Összefoglalóan: M. RUSU, Cetăţile Aradului (Ziridava 12, 1980).
Dobokavár történetéről és korábbi ásatásairól: CRETTIER KÁROLY, KM. ENM 3, 1943; újabb ásatási eredményeiről a ŞT. PASCU vezette 7 tagú munkaközösség előzetes beszámolója: Cetatea Dăbîca (AMN 5, 1968). – A leletek teljes évszázaddal vagy még többel való „premagyar” antedatálásával, részletes bizonyító anyaggal és irodalommal tételesen foglalkoztam (Arch. Ért. 97, 1970; ua, in: GY. GYÖRFFY, Systčme des résidences d’hiver et d’été chez les nomades et les chefs hongrois au Xe sičcle. Lisse 1976). A sáncoknak a leletekkel összhangba hozott datálásához vö. NÉMETH P., A korai magyar megyeszékhelyek kutatásának vitás kérdései (Arch. Ért. 104, 1977).
Kolozsmonostorról: ESTERHÁZY JÁNOS, A kolozsmonostori apátság (Arch. Közl. 7, 1868). Az új ásatásokról; P. IAMBOR–ŞT. MATEI, AIIACN 18, 1975; UŐK, AMN 16, 1979, UŐK és A. HALASU, AMN 18, 1981; P. IAMHOR–ŞT. MATEI, AMN 20, 1983.
A Kolozsvár főterén végzett ásatásokról: FERENCZI ISTVÁN, Régészeti-helyrajzi kutatások Kolozsvárott és környékén (Studia Univ. Babeş-Bolyai. Ser. Hist. Fasc. 2, 1962). I. MITROFAN, Descoperiri arheologice în Cluj (AMN 2, 1965). A város keletkezéséről összefoglalóan: P. NIEDERMAIER, Die Entstehung der Klausenburger Alt-Stadt (AIIACN 16, 1979). Korábbi kolozsvári leletekről: Arch. Ért. 5, 1871. 105; 15, 1895. 382–383; 20, 1900. 447–448.
Jeles történészeink Erdély betelepülésével kapcsolatos nézeteit részletesen ismerteti SZÉKELY GYÖRGY, Településtörténet és nyelvtörténet. A XII. századi magyar nyelvhatár kérdéséhez (Mályusz Elemér Emlékkönyv. Bp. 1984). A kizárólag írott forrásokra támaszkodó kutatásban Erdély magyar benépesülése, a megyeszervezet kiépítése a régészeti adatokhoz képest 50 vagy akár 100 évet is késik, nem szólva arról, hogy a 10–13. században nyelvészeink és történészeink túl sok „lakatlan” területtel számolnak. Ezek a régészeti településtörténet fényében másként festenek.
Gyulafehérvár újabb ásatási eredményeiről: R. HEITEL, Contributions au problčme des recherches archéologiques d’Alba Iulia (Muzeul Naţional 2, 1975). UŐ, Archäologische Beiträge zur Geschichte der romanischen Baudenkmäler in Siebenbürgen II (RRHA 12, 1975) a bazilika 579ásatási eredményeiről, amelyek a körtemplom 10. századi keletkezését valószínűsítették, de mindenesetre megdöntötték az építmény korábbi „baptisterium” meghatározását. Legújabb ásatásairól: UŐ, SCIVA 36, 1985; 37, 1986; Materiale şi cercetări archeologice a XV-a sesiune anuală de rapoarte (Bucureşti 1983). A temetőásatásokról jelentés M. BLĂJAN–AL. POPA tollából uo.
Tordavárról: K. HOREDT, Contribuţii la istoria Transilvaniei (Bucureşti 1958).
(Sajó-)Sárvár: FINÁLY GÁBOR, A sárvári földvárról. (Arch. Ért. 22, 1902). Az újabb ásatásokról: M. RUSU–ŞT. DANILA, Cetatea feudală timpurie de la Şirioara (File de Istorie 2, 1972).
Az erdélyi 11–12. századi magyar templom körüli temetőkről, kivált a szászföldi késő román korai gótikus templomok alatt talált korábbi temetőkről R. HEITEL, Archäologische Beiträge zur Geschichte der romanischen Baudenkmäler in Siebenbürgen (RRHA 9, 1972).
A szászhermányi templom feltárásáról: M. DUMITRACHE, CA 3, 1979.
Szászfehéregyháza: M. DUMITRACHE, CA 4, 1981. UŐ, Forschungen in der Repser Gegend (FVLK 11, 1972, Nr. 2).
Homoróddaróc: M. DUMITRACHE, CA 3, 1979.
Délkelet-Erdély: SZÉKELY ZOLTÁN: A kezdeti hűbérkor kutatásának néhány kérdése Erdély délkeleti részében (Aluta 3, 1971), UŐ, Korai középkori temetők Délkelet-Erdélyben. Korunk Évkönyve (Kolozsvár 1973); UŐ, Délkelet-Erdély a VI–XIII. században (Aluta 6–7, 1974–1975). Zaboláról UŐ, uo., Beiträge zur Szekler-Frage in Süd-Ost Transilvanien (sic!) (Crisia 4, 1974). Petőfalváról UŐ, Cercetări archeologice în necropola feudală de la Peteni (sec. XII). Materiale şi cercetări archeologice (Tulcea 1980) – ahol a temető térképét is közli.
A temetők gyűrűiről SZÉKELY ZOLTÁN, Elemente bizantine în inventarul necropolelor din sec. al XII-lea de la Zăbala şi Peteni címmel külön értekezett (Muzeul Naţional 5, 1981), valójában valamennyinek pontos párja sok-sok példányban ismert az Árpád-kori Magyarországon, kivált a tatárjárás idején elrejtett kincsekből. Vö. PARÁDI N., Pénzekkel keltezett XIII. századi ékszerek (FA 26, 1975) és LOVAG ZS., Árpád-kori pecsétgyűrűk I (FA 31, 1980).
Ó-Bodrogmonostor, Partos és Varadia telepásatásairól: L. MUNTEANU, CA 3, 1979; 5, 1982; 6, 1983.
Kalodva váráról és temetőjéről: V. BORONEANŢ, Ziridava 13, 1981.
További telepek és házak „Csüged típusú” (elnevezése: K. HOREDT, Materiale arheologice, 1, 1953) edényművességgel: Ó-Arad (Aradvár) = Glogovác-Földvár, Bihar-Vár, Biharszentandrás-Templomdomb, Bögöz-Vízlok, Bulcs-Kápolnás, Búzásbesenyő, Csíkszentmihály, Csíkszereda, Kiscsűr, Marosludas, Marosszentgyörgy-Máriaffy-ház, Nagygalambfalva, Orlát, Péterfalva, Réty-Suvadástető és -Telek, Szászsebes, Székelyudvarhely-Főtér és Székelytámad, Székelyvarság-Tartódvár, Vargyas, Várhely, Vizakna, Zovány-Átalkert s még sok más. Az edények formája, anyaga, díszítése – mint arról számos esetben személyesen meggyőződhettem – annyira azonos az Árpád-kori Magyarországon bárhol fellelhető 11–13. századi keramikával, hogy egy külön erdélyi típus megkülönböztetése, kivált elnevezése indokolatlan.
A cserépbográcsok eredetéhez és elterjedéséhez alapvető FODOR ISTVÁN, Cserépüstjeink származása (Arch. Ért. 102, 1975) és kibővített változata: Der Ursprung der in Ungarn gefundenen Tonkessel (Acta Arch. Hung. 29, 1977) kitűnő dolgozata, amely az üstök származásának kérdésén túlmenően a Kárpát-medencei etnikumjelző szerepükkel kapcsolatos elhamarkodott elméletekkel is foglalkozik. Erdélyből, a Kelet-Alföldről és a Temesközből 34 üstlelőhelyet vett fel térképére, P. DIACONU (Dacia 8, 1964) térképét követve több hibát is átvett, s egy-két újat is hozzátett. Az itt szereplő anyaggyűjtés és elterjedési térkép – beleértve a Tiszántúl lelőhelyeit is – saját munkám. FODOR ISTVÁN összefoglalóan foglalkozik az üstök eredetével és etnikumjelző szerepével a Die große Wanderung der Ungarn vom Ural nach Pannonien (Budapest 1982) c. könyvében is.
Az üstök és töredékek az utóbbi időben különösen a Maros mentén, Arad megyében sokasodtak. Terepbejárások során talált 15 új lelőhelyet sorol fel már V. BORONEANŢ, Ziridava 5806, 1976. Röviddel később ásatások és újabb terepbejárások eredményeként már 36 lelőhelyről közölnek üstöt vagy üsttöredéket M. BLĂJAN és E. DÖRNER, Probleme de demografie istorică címen (Ziridava 10, 1978 – valójában 40 vagy még több lelőhely ismert a megyéből). Az értékelést adó első szerző szerint az üstök telepekről származnak, ami – szerinte – eleve kizárja, hogy bármiféle „nomád” (magyar, kun avagy az egyes román kutatóktól favorizált besenyő) etnikum szóba jöhessen készítőjükként és használójukként – az üstök a megtelepült román falusi lakosság régészeti ismérvei. Megállapítása súlyos logikai következtetéseket von maga után, mivel nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Déli-Kárpátoktól a Balkán hegységig terjedő, az Al-Duna két partján elterülő termékeny vidéken a 10–13. században nem laktak román-vlachok. Nem lakhattak, ugyanis a román falusi lakosság régészeti ismérve, a cserépüst teljesen ismeretlen a Havasalföldön. Ezzel szemben a Kárpát-medence valamennyi sík vidékén, beleértve a szlovákiai Kisalföldet is, ugyanazon megtelepült falusi lakosság élt volna ugyanezekben az évszázadokban. Letelepült román lakosság, mivel a magyar „nomádok” 300-400 évvel a honfoglalás után sem szálltak le a lóról, talán még étkezés céljából sem.
Kéziratom lezárása s az elterjedési térkép elkészülte után adta ki LUKÁCS ANTAL, Observaţii privind răspîndirea căldărilor de lut pe teritorul României (SCIVA 35, 1984, 320–330 és elterjedési térképek) címen a romániai cserépüstök legújabb jegyzékét, amelyben 108 erdélyi és kelet-alföldi lelőhelyet sorol fel a vonatkozó irodalommal együtt. Az üstök eredetét belterjesen vizsgálja, egyszerre moldvai, dobrudzsai és erdélyi belügyként, ami aligha követhető módszer, s bár az erdélyi üstök megjelenését több biztos és valószínű esetben a 10–11. századra rögzíti, mégsem tud elszakadni a besenyő eredetelmélettől. Egyébként nála is, más kutatóknál is, az utóbbi időben terjed a 11–13. századi üstök „etnikumok feletti” értékelése, azonban továbbra is azzal a felhanggal, hogy a magyarok még ebbe a kategóriába is csak ritkán vagy nagyon későn tartoznak bele.
Köszönettel tartozom TAKÁCS MIKLÓS tanítványomnak, aki disszertációja számára velem egyidőben gyűjtötte az üstlelőhelyeket, s akitől néhány fontos, jó adatot kaptam.
Malomfalva 10–13. századi leleteiről összefoglalóan, a cserépüstök eredetének reálisabb értékelésével: K. HOREDT, Backteller und Tonkessel in Moreşti (Slovenská Archeologia 26, 1978). – Nem világos viszont, miért keltezi a Malomfalván talált összes sütőlepényt a 12–13. századra, mivel korai típusok is szép számmal akadnak közöttük. – E munkában már nem tudtam részletesen értékelni K. HOREDT, Moreşti. Band 2. (Bonn 1984) monográfiáját, amely egyébként sem tartalmaz olyan eredményeket és anyagokat, amelyek miatt eredményeimet módosítani kellene.
Erdélyben, a Kelet-Alföldön és a Temesközben eddig a következő helyeken kerültek elő, többnyire közölt, ellenőrizhető típusú cserépüstök: Almaszeg, Alsópozsgás, Alsótótfalu, Alvinc, Angyalkút, Arad-Kápolnás és -Várhegy, Aradkövi, Aranyosgyéres, Asszonynépe, Bálványosváralja, Baracka, Baráthely, Bátos, Belényesszentmiklós, Bencenc, Bere, Berszászka, Berve, Besenyő/Heidendorf, Bethlenszentmiklós, Bihar-Vár, Bíharszentjános-Klastrom-domb, Borosjenő, Bögöz-Vízlok, Bulcs-Marospart és -Vár, Csákó, Cséffa, Csernáton-Domonkos-kúria, Csigérgyarmat, Csigérszőllős, Csíkrákos-Álmos vára, Csíkszentkirály, Csójlak, Csomaköz, Deményháza, Déva-Várhegy és -Déli városrész, Doboka-Vár és Dobokaváralja, Dombró, Dunatölgyes-Veterani-barlang, Feketehalon, Felsőlupkó (Gornyalyubkova), Felsőszelistye, Fény, Fönlak, Fűzkút, Gyergyószárhegy-Lázár kastély, Gyergyószentmiklós, Gyulafehérvár-Citadella, Gyulafehérvár-(Maros-)Csüged, Gyulavarsánd, Háporton, Hévízugra, Hodony, Homoróddaróc, Illyéd, Istvánháza, Kalodva, Karánsebes-Postarét, Kelemen-barlang, Kelmák, Kelnek, Keszinc, Királydaróc, Kisiratos, Kisjenő-Állomás, Kisvarjas, Kolozsmonostor, Kolozsvár, Konop, Körösgyéres, Köröstarján, Kutyfalva, Kurtics, Lászlóvára „Zentlazlowara” (Coronini), Lippa-Malomdomb, Mácsa, Magyarád, Magyarköblös, Magyarózd, Malomfalva-Borsóföld, Malomfalva-Csittfalva, Maroscsúcs, Maroseperjes, Maroslekence, Marosludas, Marót, Medgyes, Mezőerked, Mezőfény, Mezőpetri (Monospetri), Mezőszopor-Jakabfalva, 581Nagyapold, Nagyenyed, Nagycsanád, Nagykároly, Nagymedesér, Nagyszentmiklós, Nagyvárad, Németpereg, Németság, Németszentpéter-Magazin és -Brunnen, Ó-Bodrog-Monostor, Oláhdálya, Oláhgorbó, Oláhszentmiklós, Ó-Pálos, Orlát, Ős-(Német-)Csanád, Ottomány-Földvár, Öthalom-Glogovác-Földvár, Pálos, Pankota, Partos-Monostor, Pécska-Nagysánc és Donátszállás, Perjámos-Sánchalom, Rakovica, Radnót-Bedefölde és Tócagy, Réty-Telek, Sajósárvár, Sajtény-Salánk, Segesvár-Szőlők, Sepsiszentgyörgy-Bedeháza, Szabadhely, Szablya, Szászsebes-Dálya és -Trojan, Székásbesenyő, Székelykeresztúr-Főtér és -Gyárfáskert, Székelyudvarhely-Gyárosfalva, -Kisgörgény és -Székelytámad, Székudvar, Szent Lázár, Szépfalu-Templomhalom, Szentábrahám, Szinice, Szokolevác/Nérasolymos, Sztrigyszentgyörgy-Várhegy, Temeskeresztes, Temesújfalu, Temesvár, Tompa, Oláhtordos, Tordos, Újfalu/Neudorf, Újarad, Újbodrog, Újpanád, Vajdahunyad, Varadia-Monostor, Várfalva-Tordavár, Várhely, Világos, Zaránd, Zábrány, Zádorlak, Zimándújfalu. – Síkvidéken csak ott nem szerepelnek, ahol (pl. Temes megye nagyobb részén) eddig nincsenek összegyűjtve és kiadva.
Csernátoni kincs: SZÉKELY Z., Aluta 6–7, 1974–1975 és Crisia 4, 1974.
Királyföldi 11 . századi kincs: HAMPEL J. [KÖVÉR B.] Arch. Ért. 17, 1897.
Az 1091-ben elrejtett I. László-pénzekről: Biharszentandrás: Numizmatikai Közlemények 11, 1912; I. SABĂU, SCN 2, 1958; E. CHIRILĂ–V. FENEŞAN, Der Münzhort von Frata, 11. Jh. (StC 18, 1974); E. CHIRILĂ–A. HOPÎRTEAN, Tezaurul monetar de la Turda (Potaissa 1, 1978).
Belényesszentmiklósról: Rómer Flóris bihari útinaplója (DMÉ 1974) (Sz. MÁTHÉ MÁRTA); R. POPA–N. CHIDIOŞAN–A. LUKÁCS, O reşedinţă feudală din secolele XI–XII la Sînnicolau de Beiuş (Revista muzeelor şi monumentelor. Monumente istorice şi de artă 15/2, 1984). A szerzők pontos ásatási megfigyeléseiket és leleteiket a 11. századtól a Borsa/Barsa nemzetséghez igyekeznek kötni, a magyarokkal szemben legalábbis hűvösen „transilvan” érzelmű, „román-szláv” vagy „kumán-kun” eredetűnek vélve őket. – A 11–12. században országos ügyekben még nem szereplő Borsákhoz azonban semmiképpen nem köthető a 11. század közepén épült nagyszabású udvarház. Legközelebbi alaprajzi, szerkezeti és méretbeli rokona ugyanis a dömösi királyi-hercegi udvarház legkorábbi periódusa! GEREVICH, L., Acta Arch. Hung. 35, 1983. 385. 2. kép.
Nem fogadhatók el azok az alaprajzi spekulációkra támaszkodó újabb elméletek, amelyek erdélyi késő román, sőt késő gótikus négykaréjos kápolnákat a 9–10–11. századra igyekeznek visszakeltezni. Ilyenek: Guraszáda a Maros völgyében, ahol a legkorábbi keltezhető fázis és sírlelet 14. századi (másként: R. POPA–I. CHICIDEANU, SCIVA 35, 1984, 1. szám), valamint Kézdiszentlélek-Perkő, Gyergyószentmiklós-Szent Anna-kápolna és Székelyudvarhely-Jézus Szíve-kápolna (az utóbbit még mindig túl korai időre, a 12. századra tették: FERENCZI GÉZA–FERENCZI ISTVÁN, Korunk 1971/8) építményei, amelyek kutatása-ásatása 13–16. század közti reális eredményekre vezetett (M. BELDIE, Revista muzeelor şi monumentelor. Monumente istorice şi de artă 1974; SZÉKELY Z., Aluta 6–7, 1974–1975; ENTZ G., Acta Historiae Artium 14, 1968). Kézdiszentlélek esetében mi sem támogatja KRALOVÁNSZKY ALÁN 11. század eleji keltezési javaslatát (FA 35, 1984). SZÉKELY ZOLTÁN ugyanis, aki 1974-ben megásta a bronzkori, dák és Árpád-kori falu alapokon emelkedő Perkő-dombot, a feltételezett „várra” nem talált rá, a rotunda építését pedig építési felirata nyomán 1686-ra teszi (Aluta 14–15, 1983). A Kiszombor–Karcsa–Gerény típusú hatkaréjos rotundákról, amelyekhez most Kolozsmonostor negyedikként jönne, MAROSI ERNŐ (Építés-Építészettudomány 5, 1974. 296–304) már igazolta, hogy a 12. század végén, a 13. században épültek.
Krassó-Szörényben hasonló tünetek figyelhetők meg az illyédi körtemplom keltezése körül. Az eredeti ásatási beszámoló: ŞT. MATEI (Banatica 2, 1973) még reálisan a 12–13. századra tette a Ják/Süvete/Karcsa körtemplomainak elemeit egyesíteni látszó kis rotundát. L. MĂRGHITAN szeretné Mikulčice típusúnak látni, és építését a 9–10. századra tenni (Banatul, 1985). – Az illyédi rotunda alapfalainak legfeljebb harmada, ha nem csak a negyede maradt meg, merész rekonstrukciókra csábítva merész kutatókat. Túl korai keltezése azonban semmivel nem indokoltabb, mint az újabb hazai történeti-művészettörténeti kutatásban a kiszombori körtemplommal kapcsolatban fel-felvetődő hasonló romantikus elképzelések.
582Végezetül a vitás kérdések kutatói megítélésének változásai szempontjából általános tanulsággal szolgálhat, hogy K. HOREDT 1985 őszén visszavonta legfőbb tanait (Die Völker Südosteuropas im 6. bis 8. Jahrhundert. Südosteuropa Mitteilungen 25, 1985, 38–48). Azt nem részletezte, hogyan viszonyul ma azon munkáihoz, amelyekben a dák–római lakosság 4–6. századi továbbélését bizonygatta, ehelyett leszögezi, hogy 170 év alatt Dacia őslakosságát nem romanizálhatták a rómaiak, kivált Erdély keleti felében nem. Akiket mégis romanizáltak, azokat teljességgel felszámolta a germán és szláv korszak: „Es haben sich keine vorslawische Ortsnamen im Sprachgebrauch erhalten und das einfache slawische Kulturgut lässt noch weniger als das germanische ethnische Unterscheidungen zu.” Vagyis: a germánok germánok, a szlávok szlávok voltak, nyelvükben és ránk maradt emlékeikben egyaránt. A románok első erdélyi feltűnését a 9. századi bolgár uralom idején sejti; olyan feltevés ez, amelyet sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet. A 10–11. századi erdélyi szláv–román „együttélésre” felhozott régi „adatai” (Anonymus és két igazolhatatlan helynévelemzés) ma sem meggyőzőbbek, mint korábban. Ehhez annyit, hogy e sorok írója szerint a régészetben nincs „magyar kutatás” és .,román kutatás” – csak kutatás és kutatók vannak. Különböző képességű, felkészültségű és teherbírású kutatók.
