FEHÉR ÉS FEKETE MAGYAROK
FEHÉR ÉS FEKETE MAGYAROK
„Fekete magyarok”-on GYÖRFFY GY., István király (166, 173) azokat érti, akik Ajtony „territóriumán” laktak. Ezt a véleményét Querfurti Brúnó (Bonifác) térítő szerzetes tudósítására alapozza. Brúnó 1003-ban kezdett a „fekete magyarok” közt téríteni, „amikor Gyulát leverték”, majd 1005 és 1008 közt újra Magyarországon tartózkodott, sikertelenül térítve, végül 1009-ben megtudta, hogy időközben a „fekete magyarokat” erőszakkal megtérítették. Mindebből Györffy joggal vonja le azt a következtetést, hogy az Ajtony elleni hadjárat 1008-ban történt, de mivel Brúnó már a gyula elfogatása után is térített, alighanem az ő országát is a „fekete magyarok” lakhelyének kell tekinteni. Feltevésemet Brúnó térítési megbízatásának és területének a gyula Erdélyére való kiterjedése Györffy által felvetett gondolatára építem. Egyébként már PAULER GYULA, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt (Bp. 1899. I. 508–509) és VÁCZY PÉTER, Gyula és Ajtony (Szentpétery Emlékkönyv Bp. 1938) is a gyulák országára vonatkoztatta a „fekete magyarok” elnevezést. 592Gyula és Ajtony „országainak” összefüggését Váczy egyazon honfoglalás két szakaszának tekintette, de nem északról dél felé, hanem a Tiszától a Maros völgyén felfelé. Ez a nézet azonban nemcsak az Anonymus által feljegyzett helyi hagyománynak mond ellent, hanem az Erdély déli részén régészetileg is bizonyított (s a későbbi Bánság területén talált nagyszentmiklósi kincs legalábbis egyes bulgár kapcsolataiból következtetve ott is fennállt, s a helynevekből ítélve ugyancsak a gyulák által felszámolt) bulgár uralom tényének is, amelyet Váczy egyáltalán nem vett tekintetbe. GYÖRFFY GY., István király (163–164) (korábbi nézeteivel ellentétben) a gyula és Ajtony leveretése és területükön a megyei szervezet kialakulása közé egy átmeneti „territórium”-szervezést iktat be, éspedig azzal a feltételezéssel, hogy István eredetileg Erdélyt a gyulának, a Tisza-Maros szögét pedig Ajtonynak adta kormányzásra, s csak 1001-ben, mikor II. Baszileiosz az akkor még a bulgárokkal szövetségben álló Istvánnal szemben Ajtony és a gyula segítségét kereste, fordult ellenük (i. m. 168–169). Azzal egyet lehet érteni, hogy Ajtony és a gyula bizánci tájékozódása hívta ki István fegyveres fellépését először a gyula (1003), majd Ajtony (1008) ellen, s csak ezután, immár nem félve bizánci hátbatámadástól, és a bizánci uralom megszilárdulását tudomásul véve, vett maga is részt a bulgárok elleni hadjáratban. A közbeeső „territórium”-szervezést és a gyula, ill. Ajtony bizánci tájékozódása kezdetének 1001 körülre helyezését forrásokkal alátámasztható bizonyítás híján nem hihetem. Sőt az Altaichi Évkönyveknek azt a kitételét, hogy gyula „rex” és országa „regnum” volt, egyáltalán nem tekintem a külföldi szerző téves értesülésének, ellenkezőleg, éppen azt nem látom bizonyítottnak, hogy gyula (és Ajtony) országa Gézától, majd Istvántól függő „ducatus”, ill. „territórium” volt. A gyuláknak a bulgároktól elhódított területek megtartása érdekében Bizánccal kötött szövetségét Bogát, Zombor és Prokuj folyamatos és logikus külpolitikájának és egyben a nagyfejedelemnek Bizánc-ellenes és bolgárbarát tájékozódásával való szembefordulásának kell tekintenem, legalábbis mindaddig, amíg ezt hitelt érdemlő források alapján meg nem lehet cáfolni.
Keán, Kulán és Beliud személyét és szerepét illetően Györffy (uo. 100) magyarázatát követtem. Erdély, ill. a gyulák „pogányságát” viszont a latin rítusú térítők vádjának tekintem, ami a Sarolttal kapcsolatos „pogány” és „barbár” szembeállításból is kitűnik. A görög rítusról latin rítusra téréskor (és viszont) történhetett újrakeresztelés, mert éppen a 9. század közepétől 1054-ig tartó és a schismával végződő ellentét a latin és görög (+pravoszláv) rítusok közt a keresztség érvényességének kérdését is felvetette, a bizánciak ugyanis nem voltak hajlandók a keresztségnek és a confirmatiónak a latinok által gyakorolt szétválasztását elfogadni. Ezért a görög rítusnak „pogány”-ként való felfogását és az újrakeresztelést a gyula és családja esetében nem tekinthetjük valóban pogányok megtérítésének. Ajtony esetében a latin (leöntés, meghintés) és a görög (bemerítés) szertartás közti különbség indokolja az 1002 utáni vidini újrakeresztelést, mint azt a forrás is kiemeli („a görögök szertartása szerint”). Egyébiránt Györffy szerint is a „fekete magyarok” közti latin rítusú térítés „abba a versenyfutásba illeszthető be, amely a latin és görög egyház között a határvidék »lelkéért« folyt” (uo. 173).
Dobokának Istvánnal való rokonsága kérdésében ORTVAY TIVADAR, Az Ajtony és Csanád nemzetségek birtokviszonyai Dél-Magyarországon (Sz 25, 1891) nézetét, ti. hogy Doboka Karold férje volt, már mások is osztották, magam is a legvalószínűbb lehetőségnek ezt tekintem az Árpád-ház családfáján való elhelyezésében, valamint politikai szerepe megmagyarázásában. Ajtonynak a gyulákhoz való tartozását már VÁCZY, i. m. feltételezte, GYÖRFFY, István király (165) viszont nem tartja „jelentősnek” Ajtony származásának kérdését, egy Istvánnak behódolt úrnak tekinti, aki egy „territóriumot” kapott kormányzásra, de később fellázadt. Erdélyi szálláshelye azonban szerintem a gyulákkal való rokonságára vall, még inkább Csanádnak Ajtonyhoz való menekülése. Az ellene indított hadjáratot KRISTÓ GYULA, Megjegyzések az ún. „pogány-lázadások” kora történetéhez (AUSz Acta Historica 17, 1965 és máshol is) az 1020-as évek második felére teszi, BAKAY KORNÉL, A magyar államalapítás (Bp. 1978. 54) 1018 tájára, érvelésük azonban nem meggyőző, ezért Györffy 1008-as keltezését fogadtam el, annál inkább, 593mivel ez időben István külpolitikája még Bizánc-ellenes volt, Ajtony pedig Bizánc szövetségese. Csanád és Gyula, ill. Prokuj gyula szerepe és viszonya az Ajtony elleni hadjáratban máig tartó vita tárgya. Azt, hogy Csanád előbb Ajtony udvarában szolgált, nemcsak a Gellért-legenda állítja, melynek ezt a részét GYÖRFFY GY., István király (175) „népmesei fordulatnak” tekinti, hanem egy régi magyar krónikát fordító (és nyilván helyenként ferdítő) Mahmud Terdzsüman török író is, amennyiben elfogadjuk SZEGFŰ LÁSZLÓ, Az Ajtony-monda (AUSz Acta Historica 40, 1972) feltételezését, hogy a török szövegben szereplő Marcsianusz tkp. „Morisianus”, azaz Ajtony. GYÖRFFY GY., István király (554) ezt kétségbe vonja. Minden jogos kétség ellenére is a két forrás annyira egybehangzik, hogy az Ajtony elleni hadjárat fővezérének Györffyvel (173) ellentétben a gyulát tekintem, akit a melléje alvezérként adott Csanád kijátszott. Eljárását a Gellért-legenda valóban népetimológiák és legendamotívumok segítségül vételével próbálta fehérre mosni.
