AZ ERDÉLYI ÁLLAM ELŐZMÉNYEI
AZ ERDÉLYI ÁLLAM ELŐZMÉNYEI
1536 és 1537 eseményei egyre újabb bizonyítékát adták, hogy a Magyarországon egymással szemben álló erők nem bírnak egymással. János király 1536 eleji erdélyi sikereit (Szeben hódolása, a szatmári harcok) az év végén Kassa 418elfoglalásával tetézte – de ennél több eredményt nem tudott fölmutatni. I. Ferdinánd 1537-ben indított kettős ellentámadása kisebbfajta katasztrófába torkollott. A Felvidéken Leonhard Vels csapatai kezdeti sikerek után elakadnak Tokajnál; a Dráva mentén Hans Katzianer közel negyvenezer főnyi serege elveszíti a magyar hadszíntér Mohács óta (és 1596-ig, Mezőkeresztesig) legfontosabb nyílt csatáját – nem is a török főerőkkel, hanem csak a boszniai és a szendrői béggel szemben. Tizenegy évi szüntelen ígérgetés, fenyegetés és hadakozás után megtört a Habsburg király makacssága – I. János pedig már évek óta foglalkozott egy, az ország megosztottságát elismerő megegyezés lehetőségével.
Az alkudozások 1537 végén indultak meg, ezúttal is a császár képviselőinek bevonásával. Szapolyai nevében legtöbbször Fráter György vett részt a tárgyalásokon. Őbenne találta meg a király azt a támaszt, akit korábban Grittiben hiába keresett. A pálos szerzetes, aki váradi püspöksége mellé még a kincstartói méltóságot is viselte, viszonylag rövid idő alatt nagyjából rendet teremtett a kincstár igencsak zilált ügyeiben. A népszerűtlen intézkedésekért vállalta a felelősséget, s így könnyített királya helyzetén – nemcsak a pénzügyekben, hanem például a közvéleményt alaposan felbolygató, az országszakadást szentesítő tárgyalások irányításában is.
A békét Nagyváradon, 1538. február 24-én írták alá I. János, I. Ferdinánd és V. Károly megbízottai. A megállapodás értelmében mindkét magyar uralkodó megtartotta, amit éppen birtokolt, kölcsönösen elismerték egymást királynak, János pedig kötelezte magát, hogy halála után országrészét átengedi a Habsburg-háznak – ha pedig közben örököse születnék, annak Ferdinánd külön hercegséget alakít ki a Szepességben és környékén.
Ebbe a békekötésbe mindkét tábor kizárólag azért egyezett bele, mert az konkrét ígéretet tett az ország egyesítésére. Csak igen kevesen voltak, akik gyanakodni mertek, őszinte volt-e I. János a váradi béke aláírásakor? Van-e értéke egy olyan megállapodásnak, melyben az egyik fél olyan országot kínál föl a másiknak, mellyel nem rendelkezik szabadon: a másik pedig nem létező hercegséget kínál föl érte cserébe?
Alig néhány hónap telt el, s az idő máris e kevés kétkedőt igazolta. Azzal minden szerződő fél tisztában volt, hogy a szultán rosszallni fogja a történteket. A békekötést tehát titokban tartották, s V. Károlyra hárították, hogy veszély esetén megsegítse Magyarországot. A császár azonban, noha a franciákkal éppen (rövid lélegzetű) békét kötött, a török ellen csak a Földközi-tengeren kívánt és akart föllépni. 1538 őszén a szultán hadjáratot indított Európába, mindenki úgy hitte, Magyarország ellen. I. János segítséget kért új szövetségeseitől, de pár ezer késve küldött zsoldosnál többet nem kapott. Hiába bizonyult a félelem alaptalannak (Szulejmán Moldvát és Havasalföldet hódoltatta, s Rareş Pétert űzte el), Szapolyainak le kellett vonnia a megfelelő 419tanulságokat. Akármint vélekedett a dologról Váradon – most már egyértelműen a szerződésben vállaltak ellenére kezd politizálni.
György barát merészen játszotta tovább nehéz szerepét. 1539 elején Ferdinánd követelni kezdte a váradi egyezség nyilvánosságra hozatalát. A püspök-kincstartó ezt kifejezetten megtagadta, mi több, megtiltotta János híveinek, hogy a megállapodás előírásainak megfelelően esküt tegyenek annak megtartására. A főurak jó része a beavatott nemesekkel együtt háborogni kezdett. Az örök optimista Werbőczy kancellár, aki szentül hitte, hogy a béke egyesíteni fogja hazáját, a királyi tanácsban is tiltakozott, s kapcsolatot keresett a bécsi udvarral.
János azonban leintette az ellenkezőket – s míg hívei és ellenfelei Fráter György manőverein rágódtak, ő maga szinte észrevétlen tehette meg a jövendő szempontjából legfontosabb lépést. Feleséget keresett és talált magának az öreg I. Zsigmond lengyel király (hajdani sógora) kisebbik lányának, Izabellának személyében.
Ha a király komolyan veszi a váradi egyezséget, saját érdekében is agglegénynek kellett volna maradnia. De az adott helyzetben minden oka megvolt arra, hogy a váradi papirosban csak a hadakozást félbeszakító, időnyerésre és erőgyűjtésre alkalmas közjátékot lásson. Arról is joggal lehetett meggyőződve, hogy országrészének szüksége van az ő törökbarát uralmának fennmaradására. Mivel pedig ő maga ekkor már elmúlt ötvenéves, örökösről kellett gondoskodnia, akinek a nevében meg lehet majd szegni a váradi pontokat.
A fejedelmi esküvőt 1539. március 2-án tartották meg Székesfehérvárott. Egy évre rá már állapotos volt az alig húszéves fiatalasszony. Egyre többen értették meg, a király és a váradi püspök-kincstartó a Ferdinánddal kötött egyezség megszegésére készül.
Ezen a ponton, ebben a pillanatban szólt bele ismét Erdély az események menetébe. Az 1538-as ijedelem után – alighanem éppen annak hatására – titkos szervezkedés kezdődött a helybéli urak között. Maga a két vajda irányította: az 1534-ben kinevezett Maylád István volt a tulajdonképpeni szervező, 1536 óta hivatalban lévő társa, Balassa Imre inkább a háttérben maradt. Az „összeesküvés” céljairól nem maradt ránk túl sok adat, csak annyit lehet bizonyosan állítani, hogy résztvevői ki akarták szakítani Erdélyt a Magyar Királyság területéből, ezáltal függetlenítve azt a török háború növekvő veszélyeitől. Maylád személyében hosszú idő óta először került erdélyi születésű (állítólag román származású) s Erdélyben birtokos nagyúr a vajdai méltóságba. A mozgalom maga meglehetősen széles visszhangra talált a tartomány nemesurai között. A legtekintélyesebb erdélyi urak közül is akadt támogatója (pl. Kendi Ferenc, János király tárnokmestere). Nem lehet tehát vitatni, hogy itt partikuláris törekvések jelentkeznek, a tartomány uralkodó osztályának egy része önálló erőként lép föl.
420Mayládék céljaik érdekében igyekeztek kapcsolatba lépni törökkel, némettel egyaránt. Ha igaz, még az osztrák és cseh tartományok rendjeivel is tárgyaltak. Az eredmény siralmas. Sztambul szóba sem állt velük, Ferdinánd legfeljebb mint saját ügynökeit volt hajlandó támogatni őket, Szapolyai pedig, hírt vévén a mozgolódásról, haddal indult ellenük.
A magyar uralkodó osztály egységének sok évszázados hagyományát nem volt könnyű elfeledni. Nehéz volt elképzelni, hogyan is illeszkedne egy új Erdély a Duna menti politikai zűrzavarba. Akár magától értetődőnek is mondhatjuk tehát, hogy ez a bizonytalan célú vállalkozás János király hadainak megjelenésekor szinte magától összeomlott. A szervezkedők többsége kegyelmet kért és kapott, egyedül Maylád zárkózott be Fogarasba. Május végén ennek ostromát is megkezdte Török Bálint és Báthori András. A befejezéshez azonban már nem maradt idő.
I. János betegen lépett Erdély földjére, s ott betegsége csak súlyosabbá vált. Még megérte, hogy július 10-e után szászvárosi táborába ért Budáról az örömhír: július 7-én Izabella királyné egészséges fiúgyermeknek adott életet. A király, aki örömében végiglovagolta a tábort, estére rosszul lett, s közel kéthetes kínlódás után meghalt.
György barátra maradt a nehéz feladat: oly csekély záloggal, mint egy pár hetes csecsemő trónörökös, megakadályozni a Szapolyai-országrész széthullását. A váradi püspök a tőle megszokott eréllyel látott munkához. Budára sietett, s egy sebtében összehívott országgyűléssel királlyá választatta Szapolyai fiát, János Zsigmondot. A váradi béke végrehajtását követelő, az ország egyesítését kívánó főúrak elpártolását nemigen tudta meggátolni. Frangepán Ferenc, Perényi Péter és társaik Magyarországon, Maylád István és Balassa Imre Erdélyben fordítottak hátat a barátnak. A teljes bomlást azonban megakadályozta, hogy Ferdinánd öreg tábornokának, Leonhard Velsnek Buda elleni támadását a barát (Török Bálint és Petrovics Péter, két gyámtársa segítségével) visszaverte, s az ország közepét szilárdan ellenőrzése alatt tartotta. Ugyanakkor Werbőczy kancellárt Sztambulba küldte, a szultán elismerését és segítségét kérni a gyermek király számára.
Szulejmán természetesen sietett megnyugtatni bajba jutott pártfogoltjait. Az agg kancellár hamarosan, már 1540 októberében jelenthette haza kiküldőinek: „Tudják meg uraságotok, hogy ellenfeleink érveinek megcáfolása után, a jóságos Isten segítségével összes előterjesztéseinkre az óhajtott választ kaptuk a leghatalmasabb szultántól.”*
FRAKNÓI VILMOS, Werbőczi István. Budapest 1899. 323.
Werbőczy István távozása után azonban nagyot fordult a kocka a Portán. Megérkezett I. Ferdinánd követe – nem más, mint maga Hieronym Łaski! –, és hogy kieszközölje Magyarország átengedését a Habsburgoknak, részletesen beszámolt a diván urainak a váradi egyezségről.
421A Habsburg-diplomácia alighanem abból a kettős alaptételből indult ki, hogy a magyar uralkodó osztály kényszernek érzi országa kettéoszlását, a Béccsel szemben álló fél pedig ugyanakkor egyedül a török támogatásának köszönheti, hogy meg tud állni a lábán. Arra számított tehát, hogy ha a szultánt sikerül szembefordítania addigi pártfogoltjaival, a Szapolyai-pártiak szükségszerűen megtérnek Ferdinánd hűségére.
Az osztrák és cseh tartományok érdeke kétségkívül azt kívánta, hogy a veszedelmes szomszéd, a törökbarát Magyarország megszűnjön létezni. A számítás csak abban hibázott – ha egyáltalában eljutott eddig a pontig –, hogy a „magyar kérdést” a török ellenakciói s azok ereje nélkül számította megoldani.
A szultán valóban felbőszült a hallottakon – nem annyira a múltbeli árulás, hanem magyar pártfogoltjainak nyilvánvaló megbízhatatlansága miatt. Nem kívánta kockára tenni az utolsó másfél évtized hódításait, magyarországi pozícióit. Łaskit letartóztatták – egy év múlva, halálos betegen szabadul majd –, a török hadak pedig készülődni kezdtek az újabb dunai hadjáratra.
1541 májusától I. Ferdinánd ismét sereget küldött Buda ostromára – de mire a török előhad a közelbe érkezett, Roggendorff generális és Perényi Péter már a visszavonuláson gondolkodtak. Fráter György és társai kitartó vitézséggel védték a székvárost. Még a budai polgárok által szervezett, s a politika zűrzavarában eligazodni képtelen, szabadulni vágyó Izabella királyné által is jóváhagyott összeesküvést is letörték, meglehetősen véres kézzel.
Július végén az ostromló sereg fölmorzsolódott a fölöslegesen elhúzódó utóvédharcokban. Szulejmán érkezésekor már nyoma sem volt ellenségnek Buda alatt. Fráter György, Török Bálint és Petrovics Péter ezért aggodalommal figyelték a kései, de annál hatalmasabb segítséget. Hiába volt az általános szorongás: a szultánt semmiképpen sem ingerelhették maguk ellen, Buda meg aligha állhatott volna ki egy újabb ostromot. Augusztus 29-én, pontosan a mohácsi vereség 15. évfordulóján indult a szultán táborába a magyar urak tisztelgő küldöttsége: távollétükben a „városnézőbe” besétáló janicsárok megszállták Budát. Török Bálintot a szultán láncra verette, Fráter Györggyel viszont tudatta: János király fiára hagyja Erdély és a Tiszántúl kormányzását évi 10 000 Ft adó fejében.
A magyar történelem szempontjából fájdalmas fordulópont ez – az erdélyi állam kialakulásához vezető úton viszont csak egy állomás. Fráter György a vilájetszékhellyé tett Budáról Lippára vitte Izabellát és János Zsigmondot. A történtek nyomasztó emléke életük végéig elkísérte a szereplőket – Fráter Györgyöt is gyakran megkísértette az önvád –, de kesergésre nem maradt idő.
A török hódító szándéka, veszedelmes volta 1541-ben újból bebizonyosodott – de ugyanakkor az is, hogy a Habsburgok ereje csekély, komoly hadműveletre Magyarországon nem képesek. Magyarán: maradt az az állapot, ami 1529–32 óta meghatározta a magyar politika lehetőségeit. Buda 422veszte fájdalmas csapás volt, de a török a Szapolyai-országrész maradványainak újból felkínálta a korábbi „szövetség” felújítását, alig szigorítva valamit a feltételeken. A józanul gondolkodók még azzal is számolhattak, hogy megszűnt a János-féle politika egyik legnagyobb tehertétele: az, hogy az uralt terület egy része beszorult a török és a Habsburgok érdekszférái közé.
Az elkeseredett Izabella szemrehányásait hallgatva, a magyar urak vádjait emésztve György barát már a Lippára vezető úton fölkészült a legsürgősebb tennivalókra. Elsősorban is a török által reá hagyott területeket kellett kézbe fognia. A Tiszántúlon most is az ő szava számított a leginkább: a terület közepén Bihar megyének korlátlan ura volt, délen pedig a lippa–solymosi uradalom (az utolsó nagyobb Szapolyai-birtoktest) adott neki erőt. Erdélyben a török maga gondoskodott róla, hogy az ellenállók ereje megfogyjon. Maylád Istvánt moldvai és török hadak szorították ismét Fogaras várába, s még Buda veszte előtt, július 20-án tőrbe csalták. A nyughatatlan főúr Török Bálinttal osztozott az örökös fogságban – a „három nemzet” pedig kénytelen volt alkalmazkodni az új helyzethez. 1541. október 18-án a barát országgyűlést tartott Debrecenben, s ott, a történelem során először, közös tanácskozásra ültek össze a majdani Erdélyi Fejedelemség rendi vezetői: az erdélyi megyék, a székelyek, a szászok és tiszántúli nemesek képviselői. A határozat persze nem is lehetett más, mint a Szapolyai-házhoz való hűség kinyilvánítása.
Noha ez az egyetértés egyelőre rövid életűnek bizonyult, s a hagyományok, a földrajz, a régi magyar közigazgatási határok által különválasztott alkotóelemek egyelőre nem voltak hajlandók újabb hasonló közös gyűlésre, Fráter György kormányzásához a jogi alapokat lerakták. 1542. január 20-án Marosvásárhelyen egy csak erdélyi országgyűlés már Erdély helytartójának ismerte el a barátot. Március végén egy Tordán tartott hasonló diaeta meghívta Izabella királynét, hogy fiával együtt költözzön be a tartományba, s egyben azt is elhatározta, hogy a három nemzetet képviselő 22 tanácsost állít a királyné és a helytartó mellé.
Fráter György fölismerte, hogy a rá maradt területnek valami új központot kell teremteni, s erre az adott körülmények között valóban Erdély volt a legalkalmasabb. Ezekben a hónapokban halt meg az öreg Statileo János erdélyi püspök, János király jeles diplomatáinak egyike. Izabella és a barát a nyáron beköltözött a gyulafehérvári palotába, a helytartó pedig a hatalmas püspöki uradalmakat (Gyulafehérvár, Diód, Almás, Gyalu stb.) saját kezelésébe vette. Új erdélyi püspököt nem neveztek ki.
A berendezkedés persze nem folyhatott zavartalanul. Buda elvesztése megrémítette az osztrák és a cseh rendeket, s így I. Ferdinánd a szokottnál nagyobb lendülettel kezdhetett ellentámadást szervezni. A Német Birodalom is segítséget ajánlott, ezért az 1542 nyarára tervezett akciótól a közhiedelem a török visszaszorítását remélte. A nagyszabású készülődés Fráter Györgyöt is óvatosságra késztette. Hogy egy esetleges Habsburg-győzelem ne találja 423országrészét az ellenség pártján, mihamar újból alkudozni kezdett Ferdinánddal. A tárgyalások 1541. december 29-én eredményre vezettek: a Gyalu várában tárgyaló megbízottak megegyeztek abban, hogy Magyarországot a Habsburgok jogara alatt egyesítik, a Szapolyai család pedig Szepes várát és tartozékait kapja kárpótlásul. Mindez nagyon emlékeztet a váradi béke pontjaira.
A püspök-kincstartó óvatossága most is indokoltnak bizonyult. I. Ferdinánd 1542-es hadjárata, bár 50 000 embernél többet tudott fegyverbe szólítani, gyászos kudarccal végződött: Pest alatt folytatott pár napos csatározás után a keresztény sereg visszavonult, majd szinte teljesen szétzülött.
A baj nem járt egyedül. I. Ferenc francia király még a budai hadjárat megindulása előtt, 1542 júliusában ismét hadat üzent V. Károlynak. A birodalom erejét újra lekötötte a francia háború – a szultán pedig 1543-ban támadásra küldte a magyarországi helyőrségeket. A magára maradt I. Ferdinánd ellenében ez a viszonylag csekély haderő is elég volt. Még ez évben elesett Valpó, Siklós, Pécs, Esztergom, Tata és Székesfehérvár. 1544-ben Buda körül húz biztonsági gyűrűt az oszmán hatalom: félhold kerül Visegrád, Nógrád és Hatvan tornyaira.
V. Károlynak közben sikerült lebírnia a franciákat (1544 végén létrejön az újabb, átmeneti béke), I. Ferdinánd viszont úgy döntött, hogy nem folytatja a reménytelenné vált küzdelmet. 1545. november 10-én követei aláírják Drinápolyban a fegyverszüneti okmányokat. Magyarországot ismét sorsára hagyták.
A Szapolyai-királyság tehát aligha tarthatta magát a gyalui megállapodáshoz. A szultán külön is gondoskodott róla, hogy a gyulafehérvári udvar megértse, ki az erősebb. A moldvai trónját visszakapott Rareş Péter sztambuli parancsra még 1542 végén beütött Erdélybe. Fráter Györgynek sikerült ugyan feltartóztatnia a moldvaiakat, de a Habsburg-sereg pesti kudarca egyértelműen mutatta, hogy az időközben nyilvánosságra hozott egyezséget illető fenntartásoknak milyen súlyos alapja van.
1542. december 20-án az ismét Tordára összehívott erdélyi országgyűlés megújította a három nemzet unióját; a szászok tiltakozása ellenére lemondott a gyalui megállapodásról; elismerte János Zsigmondot (azaz „II. János választott magyar királyt”) a tartomány uralkodójának; megüzente I. Ferdinándnak: ha már megvédeni nem tudja őket, legalább hagyja, hadd gondoskodjanak magukról; végül pedig megszavazta a török által kért adót.
1543 elején érkezett meg a Magas Portára Erdély történetének első, 10 000 Ft-os adója. Az ez évi, majd az 1544-es harcok nem hagytak kétséget afelől, hogy György barát jól választott, mikor hajlandó volt a Szapolyai-ház érdekeit továbbra is védelmezni.
A külpolitikai helyzet tisztázódásával párhuzamosan, attól majdnem függetlenül belülről is megszilárdult az új hatalom. A gyulafehérvári 424püspökség javainak megszerzésével párhuzamosan vagy azt követően a tulajdonképpeni Erdélyben tovább nőtt a fiskális uradalmak száma. Dévát és Görgényt Fráter György visszakapta volt itteni főkapitányától, Bornemisza Boldizsártól, a tett szolgálatokért Rareş Péter jószágaiból kárpótolva azt (Küküllő várával). Fogarast a Maylád família egyelőre megtarthatta, de a sztambuli rab Maylád István felesége, Nádasdy Katalin természetesen kénytelen volt mindenben engedelmeskedni Izabellának és helytartójának.
A központi hatalom erejét gyarapította a észak-erdélyi kővári uradalom, meg a tőle nem messze, a Szamos völgyében Fráter György által emelt új erősség, Bálványos vára.
Az amúgy sem sok erdélyi nagybirtokból csak néhány maradt arisztokrata családok kezén. Vajdahunyadot enyingi Török János szerezte meg, Marosvécsen a nagyra törő Kendiek rendezkedtek be, Csicsót pedig – igaz, a vár lerombolása után – a további betörések megelőzése érdekében visszaadták Rareş Péternek.
30. térkép. A keleti Magyar Királyság az 1540-es évek végén
Nehezebben ment, s más viszonyokat eredményezett a Tiszántúl behódolása. A keleti Magyar Királyság ekkor Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Közép-Szolnok, Bihar, Külső-Szolnok, Békés, Csongrád, Arad, Csanád megyéket és a Temesközt foglalta magába. Várad és Lippa jelentős erőforrás volt, de 425egyáltalában nem biztosított túlsúlyt a többi itteni nagybirtokkal szemben. A Temesköznek Petrovics Péter gyakorlatilag korlátlan ura volt, s csak a közös politikai cél meg a Szapolyaiakhoz való hűség késztette együttműködésre a baráttal. Czeczey Lénárt Kassát Fráter György familiárisaként ugyanígy kormányozta. Máramarostól Krasznáig a Drágffy–Perényi atyafiság, az ecsedi és somlyai Báthoriak; Békésben a Patócsyak; a Maros mentén a Jaksicsok számítottak „kiskirályoknak”; Debrecen az enyingi Törököké maradt. A bizonytalan határterületen, Zemplén, Borsod, Abaúj és környékén a Balassák, Losonciak, Bebekek és homonnai Drugethek szintén nagyfokú önállóságot élveztek.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy – különösen az 1542-es nagy várakozás idején – ez a terület ismételten szembefordult Fráter György akaratával. Tekintve, hogy mindeddig a magyar állam minden jellegzetességet, közös hagyományt nélkülöző földjei voltak ezek, a Habsburgokkal való kacérkodásuk érthető. A pesti kudarc azután lehűtötte a kedélyeket, a derecskei országgyűlés már 1542 végén hozzájárult a Fráter György által kért török adó megfizetéséhez. Az 1543–44-es hadműveletek, amelyek jóformán a Vág völgyére szűkítették a Habsburg-Magyarországra vezető biztonságos utakat, végképp leapasztották a Ferdinánd-pártiak számát. Ezután már csak ecsedi Báthori András meg Hagymásy Kristóf huszti várnagy őrzött meg valamelyes függetlenséget. 1544 augusztusában a tordai erdélyi országgyűlésen megjelentek és teljes jogú partnerként tárgyaltak a Tisza menti és tiszántúli megyék képviselői: ez az ettől fogva állandósuló gyakorlat az erdélyi országgyűlést teszi meg a magyar diaeták jogutódjává.
Az idő ezután a birtokviszonyokat is a barát-helytartó javára módosította. Nagylakot, a Jaksicsok fő fészkét, valamint Csanádot (püspöki székhely) a királyné nevében valószínűleg egyszerűen megszállatta. Kisvárdát, a Várdayak fő birtokát szintúgy. Drágffy Gáspár halálakor a család hatalmas vagyona egyetlen kisfiúra maradt – Fráter György mint gyám tehette rá kezét Tasnád, Erdőd, Valkó fontos erősségeire.
1545. április 24-én ismét Tordán ült össze a keleti magyar állam országgyűlése. Nem sokkal korábban ért el Erdélybe a Habsburg–török béketárgyalások híre: a barát elérkezettnek látta az időt a hatalom szerkezetének véglegesítésére. Kívánságára a diéta urai megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, amelyeket eddig legalább elvben meghagytak neki: a birtokadományozás és a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogát. János Zsigmondot mint II. János magyar királyt ismerték el uruknak, s megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson fönn a külső hatalmakkal, beleértve Pozsonyt és Bécset is.
Egy tekintetben azonban vereséget szenvedett Fráter György: az országgyűlés nem volt hajlandó őt kormányzónak megválasztani. A rendeket Izabella királyné biztatta az ellenállásra, Gritti működésének fölidézésével.
426Ez a kis összetűzés a királyné és nagy hatalmú helytartója között nem pusztán az 1540–41-es rossz viszony eredménye. A két ember viszálya az állam szerkezetének eredendő kiegyensúlyozatlanságát tükrözte.
Fráter György mint helytartó és kincstáros teljes egészében ellenőrzése alatt tartotta az állam pénzügyeit, igazgatta a fiskális birtokokat. Ehhez ki kellett építeni egy új hivatali apparátust. Erdélyt ugyanis 1541-ig a Magyar Királyság központi államgépezete irányította. Csakhogy a kancellária és a kúria 1540–1541 zűrzavarában felbomlott, a szakértő titkárok, ítélőmesterek, nótáriusok szétfutottak (illetve többségük Ferdinándhoz csatlakozott). A helyi közigazgatásban szolgáló vajdai apparátus pedig sokkal kezdetlegesebb volt annál, semhogy egy állam kormányát kiszolgálhassa. A barát tehát kénytelen volt teljesen új emberekből, erdélyi és részekbeli jogtudókból létrehozni egy olyan hivatali szervezetet, mely elvégezhette a kormányzással járó írásbeli tevékenységet. Ennek a minden szakosítás nélküli, egyetlen tömbből álló új kancelláriának természetesen a politikai vezetésbe semmiféle beleszólása nem lehetett, legföljebb az igazságszolgáltatásban élveztek némi – erősen korlátozott – önállóságot az ítélőmesterek. Kancellár kinevezésére pedig egyáltalában nem került sor, a helytartó maga irányította embereit, ezzel is kivonva őket Izabella befolyása alól.
Láttuk, 1542 elején az erdélyiek kísérletet tettek választott tanácsosok kiküldésére. Fráter György mind ezt a próbálkozást, mind annak időnkénti megújítását leszerelte: a választott tanácsok intézménye csak papíron létezett.
A rendi erők befolyása az állam irányítására erősen csökkent. A Habsburgok iránti rokonszenvüket feledni nem akaró szászok egyfajta passzivitásba vonulnak, közülük igazából csak Haller Péter szebeni királybíró bejáratos a gyulafehérvári udvarba, de még ott is mindig ellenzékinek számít. A székelyek legföljebb az országgyűléseken emelhetik föl szavukat, a helytartó és a királyné környezetében szinte egyetlen képviselőjük sincs. Ez annál is feltűnőbb, mert a néhai János király egykori, jobbára kis vagyonú s az új országban részben gyökértelen familiárisai, illetve azok rokonai változatlanul ott találhatók a főbb tisztségviselők és az udvaroncok között: Kőrösy Ferenc, Bajoni Benedek, Pesti Gábor, Maticsnai István, Verancsics Antal, Glésán János, Batthyány Orbán a legnevesebbek közülük.
A legnagyobb tekintélynek változatlanul a nagybirtokos arisztokraták örvendtek. Igazi erdélyi érthetően kevés van soraikban (Kendi Ferenc, Bethlen Farkas, Mikola László), annál többet szerepel Petrovics Péter, Patócsy Ferenc, Balassa Imre, Losonczi Antal, Homonnai Antal, Török János.
Ezek a nagyurak viszont, amellett, hogy a Szapolyai-ország vezetésének részesei voltak, szoros kapcsolatot tartottak fenn a „másik” Magyarországon élő osztályos társaikkal, akikkel sokuk közvetlen rokonságban is állt. Lelkük mélyén többnyire mind az ország egységének helyreállításában reménykedtek. Puszta jelenlétük, szándékaik révén állandó nyomás nehezedett Fráter 427Györgyre: a magyar uralkodó osztály legelemibb kívánságát kifejező egységvágy nyomása.
Mindaddig, míg a barát-helytartó és a királyné politikai céljai egybeestek, a közöttük, illetve az uralkodó osztályon belül lappangó elégedetlenség nem okozhatott különösebb bajt. Igaz, Fráter György és az özvegy viszonya sokszor vált feszültté. A személyes ellentétek is számítottak: a krakkói udvar fényében nevelkedett Jagelló hercegnő nehezen alkalmazkodott a magyar politika erőszakkal teli levegőjéhez, György barát közismerten rideg modorához, s legfőképpen a kényszerű takarékossághoz. De a viszálykodásban mégis sokkal inkább a hatalomért vívott csendes küzdelem tükröződött. Fráter György vaskézzel építette ki a központi hatalom alapjait – de nem saját jogán, hanem a Szapolyai-ház nevében. Az ő kezében volt a kezdeményezőképesség, a politikai tapasztalat és a gazdasági erőforrások nagy része – de Izabelláé volt a jog és az uralkodói hatalom hagyománya. Az özvegy pedig nem kívánt lemondani a vezetésről.
Az első években, talán tapasztalatlanságból, talán csak sértettségből, a királyné a gyalui egyezség végrehajtását követelve igyekezett útját állni a helytartó hatalma erősödésének. A legelszántabb Szapolyai-hívek, Petrovics Péter, Kendi Ferenc, Patócsy Ferenc és társaik szívesen lázongtak a barát irigyelt és gyűlölt hatalma ellen, de az 1543–44-es török győzelmek árnyékában sem ők, sem a többiek nem kockáztathatták a nyílt színvallást. A gyalui kérdés jó időre lekerült a napirendről, Izabella csak az adott politika keretein belül próbálhatott szembeszállni a baráttal. A politikában még kezdő, olykor szertelen, szeszélyes fiatalasszony pedig nem mérkőzhetett a rendíthetetlenül céltudatos szerzetessel.
