A KORMÁNY SZÁNDÉKAI
A KORMÁNY SZÁNDÉKAI
Az új abszolutizmus céljai túlmentek a forradalom és szabadságharc erőinek megsemmisítésén; az 1848 előtti alkotmányjogi viszonyok teljes felszámolását is el akarta érni. A nagy centralizált Habsburg-birodalom megteremtéséhez szükséges átalakítás fél évtizedes kivételes állapot fenntartásában és az egymást követő, különböző elnevezést viselő provizóriumok köpenyében jelentkezett.
Az ország igazgatása, mindennapi életének szabályozása egy félkatonai rendszer keretében történt. A birodalmat majdnem szétvető forradalmak és nemzeti mozgalmak másnapján, a konszolidálatlan viszonyok közepette a dinasztia is, az osztrák nagyburzsoázia is egészében csak a hadseregre támaszkodhatott.
A katonai kormányzókkal szemben a liberális indíttatású minisztereket is magába foglaló birodalmi kormány testesítette meg az ellenforradalom másik arcát: a modernizációs törekvést, a forradalmak örökségének kényszerű végrehajtását. Ez a kormány a forradalmak éveinek eszméivel maga is megpróbált modern elveket szembeszegezni. A külön-külön nemzeti szabadsággal a centralizált összmonarchia elvét szegezte szembe, az alkotmányos parlamentizmussal – amit kezdetben ígért – az egyéni szabadságjogokat. Persze a kormány nem nőtte ki magát nagy reformkabinetté, ellenkezőleg. 1851 végén, amikor nyíltan megtagadták az olmützi alkotmányhoz való visszatérést, kezdetét vette az az időszak, amelyet a birodalmi politika legfőbb irányítójáról, Alexander Bach belügyminiszterről nevezett el a történelem. A Bach-korszak hű monarchiai tükörképe volt a tendenciának, amely a különösen Közép-Európa német polgárságánál fellépő dilemmából bontakozott ki. A nacionalizmus és liberalizmus 1848-ig tartó ideológiai egységének összeurópai megbomlásával ugyanis a konzervatív kormánypolitika számára kiszélesedett a modern eszközökkel való manipulálás, a polgárság kézben tartásának lehetősége. Bachék az osztrák burzsoázia amúgy is gyenge nacionalizmusát a birodalmi centralizáció útján próbálták megnyergelni, liberalizmuskövetelését viszont az új berendezkedés civilizatorikus-modernizációs törekvésével próbálták leszerelni. Az általános elégedetlenség légkörében működő kormányzat megpróbált szövetségest szerezni a társadalom többi rétegében is, mindenekelőtt a földbirtokosság körében. Hiába kínált azonban a volt földesurak számára ígéretes kárpótlást a jobbágyfelszabadítással kiesett bevételi forrásaikért, a nagybirtokos arisztokrácia nem lett sem 1429Bach támasza, sem a centralizáció hordozója, a középbirtokosság – ahol volt – politikai szembenállása pedig az évek multával csak erősödött. A római katolikus egyházzal szemben folytatott nagyfokú engedékenység a rendszer hívévé tette ugyan a katolikus klérust, magát Rómát is, de a felvilágosult polgár szemében rombolta az állam tekintélyét, felszította a felekezetek közötti irigykedést, s végül a kiváltságaikban ugyan túlbiztosított, de tartományi önállóságukban korlátozott katolikus főpapok is átpártoltak valódi osztályos társaikhoz, a nagybirtokos arisztokráciához.
A rendszer legszilárdabb támasza, a hadsereg parancsnoki kara sokszor jutott ellentétbe a kormánnyal. A csendőrséggel pedig nemcsak közemberek, hanem gyakran a közigazgatási szervek is összeütközésbe kerültek, mint ahogy a belügyminisztériumból kiszakadó Kempen-féle rendőrminisztérium is a politikai ellenfelek mellett előszeretettel kémkedett főtisztviselők, sőt a kormány tagjai és a magas klérus magánélete után. Ezek az ellentétek, akár a hosszúra nyúlt ostromállapot, fékezték az új berendezkedés kiépítését és normális működését. A társadalom zömének ellenálló passzivitásával, a katonákkal és a bécsi intrikákkal szemben Bach nem támaszkodhatott egy erkölcsi-politikai biztonságot kölcsönző, nagy tekintélyű tanácskozó testületre sem, hiszen – parlament nem lévén – még a Reichsrat, ez a 8 tagú konzultatív bizottság is ellenféllé, az uralkodón át saját befolyását növelő rivális konzervatív árnyékkormánnyá lépett elő.
Erdély katonai és polgári kormányzója eleve azzal a titkos utasítással jött e délkeleti határtartományba, hogy annak minden különállását, sajátosságait megszüntesse, s betagolja az összmonarchiába. A helyi kormányszerv székhelyét Kolozsvárról ismét áttették Nagyszebenbe, a tartomány mindenható urai a katonák lettek. Az első hónapok a felszámolt forradalmi előzmény s a kialakulatlan új közötti joghézagnak megszállási rezsimmel való kitöltését hozták.
Az elhamvadt falvakkal és sokat szenvedett városokkal teli Erdélyben az üldöztetéssel, megtorlással vetekedő megpróbáltatást jelentett a lakosságnak az immár közteherviselésre épülő új adórendszer, a különféle újabb adóterhek bevezetése és a nagyobb hadseregnek adandó régi szolgáltatások. Jól működő hadiszállítási szervezet hiányában rengeteg fuvar sújtotta főleg Dél-Erdély népét, ahonnan sokszor Havasalföldre kellett szekerezni az ott vásárolt liszt, fa, gyümölcs befuvarozására. A szállításért keveset fizettek, vagy éppenséggel semmit, mint Udvarhely kerület esetében, ahol a székelyek – a miniszteri indoklás szerint – nem érdemelték meg a kárpótlást. Valóságos istencsapás volt a katonák és tisztek beszállásolása, különösen a főbb utak mentén, ami alól most már a volt nemesség, illetve a rezsim hű kiszolgálói sem mentesültek. A szász városokban a nagyszámú katonaság és a sebesültek mellett kezdetben a magyar foglyoknak is helyet kellett biztosítani. A nyomorúságot tetőzte a Kossuth-bankók érvénytelenítése – ami súlyos pénzhiányt idézett elő – és a 1430keleti marhavész elterjedése. Erdély talpra állításához állami támogatásra is szükség lett volna, erre azonban a magas katonai kiadások, az új közigazgatás megteremtése és a jobbágyfelszabadításból adódó állami kárpótlási kötelezettségek miatt alig maradt pénz. Ami kevés jutott, azt politikai megfontolások alapján osztották el. A szász univerzitás „hűségéért” 1850-ben kedvező visszafizetési feltételek mellett 1,5 millió forintos kölcsönt kapott a kincstártól; az elpusztult román templomok újjáépítésére 80 ezer forint segélyt, a zarándi birtokosoknak 50 ezer forint kamatmentes kölcsönt utaltak ki, az elhamvadt Nagyenyed 30 ezer forintot kapott 4%-os kamatra. A Székelyföldön viszont kollektív büntetéseket róttak ki az 1848–49. évi „hűtlenség” címén.
Az első kormányzó, Ludwig Wohlgemuth báró, a számtantanárból lett tábornok szakszerűségével kezelte az egyes erdélyi nemzeteket, de túlságosan is katona volt ahhoz, hogy pártatlan legyen. Első útjai alkalmával nyilvánosan megfeddte a székelyeket forradalmi magatartásuk miatt, és szinte minden székely tisztviselőt eltávolított a hivatali életből.
A székelyek soraiban végzett tisztogatás nyomán papok, ügyvédek, gazdatisztek, kisnemesek hosszú sorát fogdosták össze, s ezek zöme még szabadulása után sem kerülhetett vissza régi helyére, szétszóródott az országban. Különösen aggasztotta a kormányzót, hogy fegyvereket is találtak az orosz csapatok kivonulása utánra tervezett felkelés céljaira, ezért azután a katonai erő állandó növelését szorgalmazta. A megtorlás általános légkörében a magyar birtokossággal még személyes érintkezést sem tartott fenn a kormányzó. A románokkal szemben sem mutatott engedékenységet. A kitüntetéseket nem tagadta meg az 1848–49. évi román népfölkelés vezetőitől, de feloszlató rendelete valósággal rablóbandának minősítette Iancunak és bajtársainak seregét. A román nemzeti mozgalmat nem tartotta ugyan veszélytelennek a birodalom egysége szempontjából, mégis inkább megvetéssel, semmint félelemmel kezelte. A szászok iránti jóindulata ugyancsak hamar elpárolgott, 1851-ben már a Szászföld területi feloszlatását javasolta a kormánynak.
1851. április 29-én, Wohlgemuth váratlan halála után nevezte ki az uralkodó Carl Schwarzenberg herceget Erdély új kormányzójának. A legnagyobb csehországi arisztokratacsaládba tartozó tábornok Lombardiából közigazgatási tapasztalatokat, otthonról széles látókört, Bécsből viszont elődjénél nagyobb hatáskört hozott magával. Az előző kormányzó mellett még működő császári civil biztos intézményét megszüntették, a hadbíróságot is neki rendelték alá. Schwarzenberget a magyar birtokos nemesség, sőt a Székelyföld is nem kis reményekkel fogadta, és a herceg is igyekezett a maga részéről jó kapcsolatokat kiépíteni az erdélyi arisztokráciával. A kormányzóság szerény nagyszebeni bérházában nem érezte jól magát, elvágyódott a szász patrícius környezetből, ezért székhelyét vissza akarta vinni az úribb Kolozsvárra – amihez persze Bécs nem járult hozzá. Kolozsvárt házat tartott fenn, megtanult 1431magyarul, gyakran vadászott együtt mágnásokkal, egyesekhez eljárt vendégségbe is. Mindez azonban – úgy tűnik – nem változtatott érdemben politikai magatartásán. Engedelmesen végrehajtotta Bécs utasításait, alatta került sor az immár definitívumnak nevezett centralizált közigazgatási rendszer kiépítésére, az idegen, gyakran teljesen képzetlen tisztviselők beáramlására, akiknek szakmai kiválogatásához csak 1853-tól, a pályázati rendszer bevezetésével kezdtek hozzá.
Kormányzata alatt végleg elhaltak a politikai ígéretek. Ferenc József 1851-ben kilátásba helyezett egy újonnan felállítandó jogakadémiát, melynek tervét Thun kultuszminiszter ki is dolgozta, de a kormányzó ellenezte magyar nyelvű főiskola létesítését a rebellis Kolozsvárott. Ő egy szebeni egyetem alapítását ajánlotta, amiben Thun is fontos támaszt remélt a magyar és a román nemzeti törekvések elleni harchoz, szándékuk azonban az uralkodó ellenállásán hajótörést szenvedett. Nagyjából hasonló sorsra jutott a parlamentek karikatúrájára is alig emlékeztető tartományi képviselet (Landesvertretung) ügye. A nyílt abszolutizmus meghirdetése után négy évet kellett várni, amíg kiadták az utasítást, hogy főként tartományi tisztviselőkből álló bizottság dolgozzon ki javaslatot egy szűk körű, de mégiscsak képviseleti alapon álló tanácsadó testület összeállítására. Az 1855 legvégére elkészült tervezet az ókonzervatív szempontok túlsúlyát tükrözte, amennyiben a 47 szavazó képviselőből 21 a nagybirtok, 6 pedig az egyházak szószólója lett volna, mindezzel egyébként mintegy 50%-os magyar részesedést is eleve biztosítva. A városok, mezővárosok, kisbirtokosok együttesen 20 helyhez jutottak a tervezetben, ami nagyjából 10 román és 5 szász képviselő bejutását tette volna lehetővé. Az egész bizottsági munkálat inkább csak arra volt jó, hogy az egyes nemzetek közötti gyanakvást frissítse fel, maga a tervezet a kormány és a bécsi Reichsrat kezei közül a végtelenbe nyúló vitatás útján a süllyesztőbe került. A kormány számára valójában egy ilyen csenevész képviseleti rendszer terve sem volt kívánatos, mert az óhatatlanul teret nyithatott a konzervatív bírálatnak.
A kormányzat Erdélyt is nemzeti és társadalmi küzdelmektől, politikai és publicisztikai harcoktól egyaránt mentes, minden alkotó törekvést a császár iránti feltétlen engedelmességbe terelő, nyugalmas, lassan fejlődő, jól kézben tartott provinciává akarta átgyúrni.
A sajátos erdélyi viszonyokra alkalmazható külön koncepció kidolgozására ezúttal sem kerülhetett sor. A belső erők gyengeségével párosulva, ez a politika azt eredményezte, hogy Erdély fejlődése a továbbiakban is csupán függvénye maradt a birodalmi, illetve a szűkebb magyarországi viszonyoknak.
