MEGTORLÁS
1426MEGTORLÁS
Augusztus 11-én Erdélyben közzétették a hirdetményt a haditörvényszékek felállításáról, s hogy „mindazon tettek, hibák és merész gonoszságok, melyek a magyar insurgensek-, bujtogatók- és pártütőkkel való egyetértésből következtek és származtak, elláttatni és megbüntettetni fognak”.*
Haynau 1849. augusztus 21-i utasítása Ludwig v. Wohlgemuth altábornagynak. Uo. 58.
A büntetés elsődleges módját Haynau táborszernagy, az eltiport ország teljhatalmú katonai parancsnoka Erdélybe küldött levelében katonás részletességgel szabályozta: „A lázadók minden főnökét, ideszámítva az önálló csapattestek vezetőit is, fel kell akasztani, … akik azelőtt a császári-királyi osztrák hadseregben szolgáltak, agyon kell lőni. Mindazokat, akik szóval és tettel vagy befolyásukkal bármely módon szolgálták vagy támogatták a felkelést, őrizetbe kell venni, és ügyükben a haditörvényszéket kell alkalmazni… Azok közül, akik közemberként vagy altisztként szolgáltak a felkelő hadseregben vagy egyebütt, a románokat, horvátokat és szászokat azonnal haza kell bocsájtani. A magyarokat, székelyeket, lengyeleket és a német légióhoz tartozókat közemberként be kell sorozni.”* Egy hónap alatt öt katonai nyomozótörvényszéket állítottak fel, s ezek gyűjtögették a terhelő anyagot a forradalom és szabadságharc résztvevőiről. A pesti, aradi vagy kolozsvári császári-királyi haditörvényszék napszámban gyártotta a súlyos ítéleteket. Aradon 475 perbe fogott tisztből 231-et ítéltek halálra, igaz, jóval kevesebbet végeztek ki. A 13 honvédtábornok után, október 25-én Aradon főbe lőtték Kazinczy Lajos tábornokot, az erdélyi honvédsereg utolsó parancsnokát; később kivégeztek még három magasabb rangú tisztet. Tamás Andrást, a csíkszéki nemzetőrség parancsnokát és Sándor László kormánybiztost október 18-án akasztották fel Szamosújvárt, illetve Szamosfalván. Különös szívóssággal üldözték a székely felkelés vezetőit, de még az ottani papokat, ügyvédeket, gazdatiszteket is, akik valamit mondtak 1848–49-ben, a székelyeket okolván azért, hogy 1848-ban a császári erőknek nem sikerült Erdélyből hátba támadni, s ezzel idejekorán elfojtani a magyar forradalmat. A tömeges ítéletek oldalakat töltöttek ki az újságokban, s rettegést keltettek országszerte. Hozzávetőleges számítások szerint csupán Erdélyből 72 honvédtisztet és 25 polgári személyt ítéltek halálra, 64 embert pedig – köztük a magyar szabadságharcot támogató erdélyi románokat – súlyos fogságra, ezekből sokukat vagyonelkobzásra is. Novemberben még a császáriakkal szövetséges Axente Sever román tribunt is letartóztatták és bíróság elé állították, mert nem volt hajlandó teljesen feloszlatni népfelkelőkből álló csapatát. A börtönt csupán 1849-ben szerzett érdemei miatt sikerült elkerülnie. Bihar és a Bánság forradalmat támogató országgyűlési román képviselői közül 1427többen, így Eftimie Murgu, Aloisiu Mad, Sigismund Pop éppúgy megjárták az osztrák börtönöket, mint a bánsági román papok egész sora. Halálos ítéleteket hoztak még 1850-ben is, ezeket azonban már Haynau automatikusan életfogytiglanra változtatta, később a bécsi minisztertanács enyhített rajtuk. Így menekült meg Mikó Mihály, Haller György és Haller Ferenc gróf; utóbbit pusztán azért ítélték halálra, mert „vagyonával, nevével és befolyásával segítette a pártütőket”.* Az osztrák forradalmároknak kijáró különös gyűlölet miatt nem kaphatott ilyenfajta kegyelmet Hauck Lajos őrnagy, Szászváros városparancsnoka, Bem segédtisztje, akit 1850 márciusában végeztek ki. Az elítélteket elszállították a Lajtán túli várbörtönökbe, ahol azután társadalmi rangjuktól függően különböző, de mindenképpen szigorú elbánásban részesültek.
Haynau 1849. augusztus 24-i utasítása L. v. Wohlgemuthnak. Uo.
L. az 1852. július 6-i minisztertanács jegyzőkönyvét: Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1849–1867. AN. III. Bd. 1. Bearb. v. W. HEINDL. Wien 1975.
Kevésbé szertartásos volt a megtorlás akkor, ha közvetlenül a tulajdon szentségén esett csorba. 1849 őszén a román parasztság nagyarányú erdőfoglalásokba kezdett az Érchegység kincstári uradalmaiban. A katonai parancsnokok itt-ott személyesen csitították a népet, a kormányzó szeptember 8-i utasítása alapján azután a tetteseket – mint rablókat – bírósági eljárás nélkül a helyszínen kellett agyonlőni.
Egészében a megtorlás Erdélyben – noha sokkal véresebb volt annál, mint amilyenre bárki számított – enyhébb lett, mint az ország más részeiben. A forradalmi tábor eleve kisebb volt, a harcok is tovább tartottak, s így azok, akikre a legnagyobb veszély leselkedett, sokszor szerencsésen kimenekültek az országból. Így ment el a világosi fegyverletétel után Bem tábornok, az európai szabadságharcok óriása, a tisztikarból Czetz János, Kemény Farkas báró és Bethlen Gergely gróf, később Gál Sándor és „a székelyek Kossuthja”, Berzenczey László. Az utóbbit, akárcsak Teleki Sándort, Jósika Miklóst vagy Dobokay Józsefet, Bem rendőrfőnökét, vagy Oroszhegyi Szabó Józsát távollétében ítélték halálra, nevüket katonai felvonulás mellett kiszegezték az akasztófára. A közkatonák közül egy egész székely zászlóalj kelt át a határon.
A szabadságharcban részt vevő tiszteken kívül az 1848 októberétől továbbszolgáló hivatalnokoknak szintén számot kellett adniok magatartásukról a „tisztító bizottmányok” előtt, s csak az ún. kitisztázottak kaphattak nyugdíjat vagy alkalmazást az új hivatalokban. Büntetéssel sújtottak testületeket és közösségeket, különösen székely városokat terheltek hadisarccal, s a hadsereg ellátását is nagyrészt rekvirált élelemből fedezték.
A megtorlással jutalmazás is párosult. Azok, akik a dinasztiához 1848–49 forrongásai közepette hűek maradtak, a következő év őszén ünnepi külsőségek között vették át a császári kitüntetéseket. A legmagasabbakat Franz Salmen szász comes és Andrei Şaguna görögkeleti püspök kapta. Egy-két 1428magyar és számos szász tisztviselő mellett Avram Iancut és még néhány tribunt arany érdemkereszttel jutalmaztak, nem feledkezve meg arról sem, hogy mutatóba sokat szenvedett vagy hűségesnek nyilvánítható parasztokat is kitüntessenek.
