HARC A HELYI HATALOMÉRT
HARC A HELYI HATALOMÉRT
A magyar elutasítás, a hatalomban részes konzervatívok elbizonytalanodása, a liberálisok nyílt ellenszegülése és az őket kívülről támogató emigráció együttes ellenállása miatt arra nem lehetett számítani, hagy a magyar országgyűlés hozzájáruljon a bécsi Reichsrat működéséhez, s ez a kísérlet egészét veszélyeztette. A többszintű ellenállással szemben Schmerlingnek eredményt kellett felmutatni, ezért megkísérelték, hogy legalább Erdélyben teremtsenek egy olyan országgyűlést, amely az új rendezést elfogadja, s ezzel csökkenti a magyar elutasítás súlyát, másrészt meggyorsíthatja a pesti ellenzék megtörését.
1483„Minden alkotmánykérdés a hatalom kérdése”* – vallotta Schmerling is, aki 1861-től a román nemzeti törekvéseket vette pártfogásba, abban bízva, hogy nemzeti jogok ígéretével a kormány és a román politikusok között kialakítható egy együttműködés, a szászok és románok részvételével tartandó erdélyi külön országgyűlés pedig kitűnő lehetőséget biztosít az egyes nemzetek között egyensúlyozgató kormánypolitika manipulációi számára. Kemény Ferenc kancellár nem ellenezte egy erdélyi országgyűlés egybehívását, azonban a konzervatív felfogásnak megfelelően a választásokat a rendi hagyomány szerint akarta megrendezni, az 1791. évi alapon jogosultakat részesítve előnyben. Ugyanakkor a megváltozott társadalmi viszonyoknak is engedett, s a 8 forint egyenes adót fizetők további mintegy 10 ezres táborának szánt választójogot, ezzel akarván „a haza új polgárai”, főként a felszabadult jobbágyok részvételét legalább formailag biztosítani. A kolozsvári gubernium ezt nem fogadta el, s még 1861 tavaszán kijelentette, hogy ragaszkodik mind az unióhoz, mind az 1848. évi választási törvényhez. De hamarosan túlhaladott lett Kemény tervezete a bécsi kormánykörök számára is. Schmerling a nyár folyamán a románoknak szóban ígéretet tett a cenzus 4,5 forintra történő leszállítására, ami egy országgyűlési román többség garantálásával volt egyenértékű, Ferenc József pedig a nála megjelenő román küldöttségnek kétszer is kijelentette: „biztosíthatom önöket, uraim, hogy ami Erdély és Magyarország unióját illeti, ezt az uniót soha nem fogom megengedni.”*
SOMOGYI É., A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Az osztrák német liberálisok útja a kiegyezéshez. Bp. 1976. 11.
Corespondenţa lui Ioan Raţiu cu George Bariţiu (1861–1892). (Kiadta K. HITCHINS és L. MAIOR.) Cluj 1970. 51.
Az 1861 tavaszán kialakult kettős uralmi rendszerben, Kemény és Mikó nem azonos, de rokon felfogású mérsékelt unionista vezetésű apparátusai és Schmerling centralista kormánya közötti konfliktushelyzetben épült ki Erdélyben az abszolutizmus helyi szerveit felváltó megyei közigazgatási gépezet. A pátens kibocsátása után, 1861. március 24-én az uralkodó Erdélyben is elrendelte a mereven abszolutisztikus belső igazgatás megszüntetését, a megyék, székek, szabad királyi városok önkormányzati alapon való visszaállítását és újraszervezését.
Az országrész valójában tíz megyéből, öt székely és kilenc szász székből, két szász kerületből, tizenegy szabad királyi városból és tizennyolc kiváltságos helységből állott. Felső-Fehér és Hunyad megye élére román főispánt, a kerület elnevezését őrző, de teljesen megyeként működő Naszód és Fogaras élére román főkapitányt neveztek ki. (További négy román főispán állott egyes román többségű megyék élén a szűkebb értelemben vett Magyarország területén.) A Királyföldön az 1852-ben eltávolított Franz Salment bízták meg 1484a szász autonómia visszaállításával, azon kikötéssel, hogy az ott élő románok jogait is biztosítsa.
A törvényhatóságok újjászervezése körül előre várható súlyos ellentétek merültek fel részben a magyar liberálisok és a román értelmiség, részben pedig a szász hivatalnok-patrícius réteg és a politizáló románok között. A magyar liberális felfogás a megyét az 1848. évi (forradalom utáni) formájában kívánta felújítani, majd továbbfejleszteni. A megye 1848-ban megszűnt kizárólag nemesi intézmény lenni, azonban a polgárosítás részletes végrehajtását, a községek – s ezzel egyúttal a románság – küldötteinek választását nem szabályozták kielégítően. Nem volt tehát egyértelmű, hogyan illeszkedhet majd be a román nemzet az új politikai-igazgatási rendszerbe.
1861 tavaszán a magyar liberális taktika arra irányult, hogy a pesti ellenzék két fő áramlatával egyetértésben, részben pedig az emigráns Kossuth tanácsát követve, a törvényhatóságokból kiindulva vegyék fel a harcot a bécsi centralizáló törekvésekkel. A helyi hatalom a törvényhatóságok közgyűlése alá rendelten működött 1848-ig, ez választotta és ellenőrizte a közigazgatási tisztviselőket, a bíróságokat, döntött az adók kivetésében, általában irányt szabott az adott terület politikai életének. Életkérdés volt tehát, hogy a nemesség e régi bástyájában, a magyar nemzeti szervezkedés keretének tekintett megyében vagy teljhatalmat szerezzen, vagy az általa képviselt politikai irányvonalat támogató többséget biztosítson. Az ifj. Bethlen János és Teleki Domokos körül szervezkedő birtokosi-értelmiségi gárda a megyegyűléseken való kezdeményező szerep, az 1848-as alapokon álló megyebizottmányok alakítása, tisztviselők választása útján 1861 tavaszán jelentős pozíciókhoz jutott Erdély politikai-igazgatási életében. Ezek birtokában nyomatékkal tudott hangot adni követeléseinek. Az Októberi Diploma által nyújtott lehetőségeket kihasználva szembefordult a diplomával, a pátenssel, ragaszkodott az alkotmányossághoz, az 1848. évi törvények visszaállításához, Erdély unióját pedig törvényesen is befejezett ténynek tekintve azt követelte, hogy a Királyhágón túli területek képviselőit is hívják meg az akkoriban egybegyűlő pesti országgyűlésre. Álláspontjukat ünnepélyes feliratokban közölték a guberniummal vagy a kancellárral, az uralkodóval vagy éppen a magyar megyékkel és a pesti parlamenttel. Torda a pesti országgyűléstől várta az unió visszaállítása mellett a nemzetiségek forma szerinti egyenjogúsítását is, Udvarhelyszék pedig képviselőt próbált küldeni a pesti képviselőházba.
A nagy kérdés az volt, mennyire sikerül gyakorlati egyetértésre jutni a román polgárság képviselőivel, hiszen azok az 1848-as törvények alapvető részét, a jobbágyfelszabadító, polgárosító intézkedéseket elfogadták és szívük egész melegével ragaszkodtak hozzá, de az ezekkel együtt kimondott uniót – mint láttuk – változatlanul hevesen ellenezték. Az alkotmányos berendezkedésért folytatott harc közös érdekei nem bizonyultak elégségesnek a magyar liberálisok és a román értelmiség egységfrontjának megteremtéséhez, az 1485ellentétek áthidalásához. A román politikusok, a bécsi kormánykörök támogatását maguk mögött tudva, ragaszkodtak Erdély különállásához, követelték a szabadságjogok nemzeti alapokon történő biztosítását, mereven elutasítva az unió mellett azt a magyar felfogást is, amely a nemzetiségi kérdést elsősorban az egyéni és kulturális szabadságjogok széles körű biztosításával akarta megoldani. A nemzeti egyenjogúsítás pedig számukra a román többségű területeken saját politikai egyeduralmat, az egész nagyfejedelemségre vonatkozóan pedig távlataiban román politikai hegemóniát ígért.
A magyar konzervatívok és liberálisok egyaránt tudták, hogy a románokat nem lehet sem Erdélyben, sem Magyarországon a politikai-adminisztratív szervezkedésből kirekeszteni. Bevonásukat azonban területenként más és más úton képzelték el. A magyarországi román többségű megyék esetében attól sem tartottak különösebben, ha egy-egy törvényhatóság irányítása románok kezébe került, hiszen arra biztosan számíthattak, hogy az alapkérdésekben a pesti liberálisokkal nagyjából egy álláspontot képviselnek majd, a nemzetiségi jogok kiszélesítésére irányuló követeléseik alkotmányos megtárgyalása elől pedig magyar részről – mint láttuk – sosem zárkóztak el. Erdélyben beletörődtek abba, hogy a nagy román többségű Naszód és Fogaras román közigazgatást építsen ki, a Királyföldön is kívánatosnak tartották a románok valamelyes térhódítását, azonban a megyékben a hatalmat nem átadni akarták a románoknak, hanem legfeljebb paritásos alapon voltak hajlandók beengedni őket a politikai fórumokba, illetve a megyeapparátusba. A megyei bizottmányokat általában a még élő 1848. évi tagokból hívták össze, alkalomszerűen kiegészítve azt községi képviselőkkel vagy más meghívott személyekkel. A bizottmányi tagok negyedrészét, a tisztviselők egy részét a főispánok románokból nevezték ki. „Úgy keresik a románokat a tisztségekre, mint kötéllel a katonákat” – írta a Gazeta Transilvaniei tudósítója Dobokából.* Kolozs megyében, ahol a liberálisok pozíciói amúgy is erősek voltak, a román nyelv használatát mind a tanácskozásokon, mind az ügyvitelben lehetővé tették, és a többi megyét is példájuk követésére szólították fel. A megye „a nyelvet, a gondolatok, óhajtások és fájdalmak nyilvánításának eszközét, az egymást megértés, összesimulás, testvériesülés ezen nélkülözhetetlen kellékét szükségesnek és méltányosnak tartotta feloldozni bilincseiből” – mondja egy későbbi állásfoglalásuk.* A megyebizottmányokban először jelentek meg nemzeti alapon álló román képviselők, akik azután akadálytalanul használták anyanyelvüket a gyűléseken, de használhatták az írásos beadványokban is. A román nyelv nemcsak belépett a közéletbe, hanem egyes testületekben uralkodó pozíciókat szerzett, hiszen Naszódban még a törvényhatóság 1486alakuló ülésén elnöklő kormánybiztos, Bethlen Gábor gróf is románul tartotta megnyitó beszédét, s itt és Fogarasban a túlnyomó többségű román megyebizottság és hivatalnoki kar egyértelműen a románt tette meg hivatalos nyelvnek.
Foaie pentru minte, inimă şi literatură. 1861. április 26. Idézi S. RETEGAN, Dieta românească a Transilvaniei (1863–1864). Cluj-Napoca 1979. 48.
ÜRMÖSSY L., Tizenhét év Erdély történetéből. Temesvár 1894. 3. könyv 281.
A román nemzeti mozgalom akkori fejlettségi szintjén azonban már nem érte be ezekkel a koncessziókkal. A magyar többségű megyei bizottmányokhoz benyújtott emlékiratokban ünnepélyesen tiltakoztak a megyegyűlések összehívásának azon módja ellen, mely mind a román papságot, mind a román és magyar parasztság szélesebb rétegeit távol tartotta a megyei élettől. Ragaszkodtak hozzá, hogy ezek a testületek, nagyobb számú román képviselővel kiegészítve, mindenekelőtt a két nemzet egyenjogúsításával foglalkozzanak. A helyi pozíciókért folytatott küzdelemben elhangzott beszédek, a memorandumok és ellenmemorandumok mindkét résztől telve voltak a múltra vonatkozó kölcsönös szemrehányásokkal, de tele voltak a megbékélés iránti őszinte vággyal is, hiszen más és más elképzeléssel ugyan, de még mindkét táborban sokan reménykedtek a nemzeti ellentétek feloldhatóságában.
Az 1861. évi megyei harcokban a román polgárság a legnagyobb aktivitást Alsó-Fehér megyében mutatta, melynek társadalmi és nemzeti struktúrája amúgy is kedvezett a politikai mozgalmaknak. Az egyházi-értelmiségi Balázsfalvát és az évszázada forrongó mócok Érchegységét egyaránt átfogó román többségű megye hosszú hónapokra román szónoklatoktól, felvonulásoktól, népgyűlésektől volt hangos. Az Axente által irányított május 15-i balázsfalvi gyűlésen megismételték a nemzeti követeléseket, a magyar ellenzékkel szemben Bécs iránti lojalitásukat hangoztatták, amit a központi kormány elismeréssel nyugtázott. A falvak egybegyűjtött román parasztsága világiak és papok vezetésével vonult Gyulafehérvárra vagy Nagyenyedre. Megjelenésükkel 1848–49 emlékét felidézve, komoly aggodalmat okoztak nemcsak a magyar liberálisoknak, hanem az erdélyi kormányszerveknek is. Kemény Ferenc kancellár Şuluţiu balázsfalvi érseknek írásban rosszallását fejezte ki a népmozgalmak miatt, mire az válaszában a román mozgalomnak a törvényesség talaján való megmaradásáról biztosította.
A Királyföldön a székeket, kerületeket az 1848 előtti alapokon szervezték újjá. Az univerzitás visszaállítását a Mikóhoz és Keményhez küldött delegációk útján is kérelmezték, amit azután májusban engedélyeztek, júliusban már megkezdte üléseit, és új működési szabálytervet dolgozott ki. Határozatot hoztak mind a községi elöljáróságok bíráskodási jogának kibővítésére, mind az univerzitás nevében ítélkező (ideiglenes) föllebbezési törvényszék felállítására, melynek hatásköre az egész „Sachsenlandra” kiterjed. A szász patrícius-bürokrata vezetés, valamint az itt számban és vagyonban már jelentős román burzsoázia képviselői között az unió kérdésében nem volt nézetkülönbség: mindkét fél általában ellenezte. Súlyos 1487ellentétbe kerültek azonban egymással a berendezkedésben való részesedés kérdésében. A megyékhez képest itt lényegesen rosszabb helyzetben voltak a románok. A felülről lefelé haladó átszervezés a szászoknak kedvezett, amennyiben az elsőként helyreállított székek képviselőtestületének régi tagságát erősítették meg tisztségükben, s csak az üres helyek kiegészítésére kerültek be újak. Salmen comes a polgári jogegyenlőséggel már nehezen összehangolható (1805. évi alapon megindított) restaurációt azzal próbálta korszerűsíteni, hogy egy-két tisztséget átengedett a románoknak. Több száz éves történetében először most, 1861-ben került be négy román küldött az univerzitásba. Brassó centumvirátusába 8 román tagot, a tizenöt szenátorból egyet-egyet a magyarok és románok választottak, míg a (120 főre növelt) szebeni centumvirek között csupán négy románt találunk. A városi centumvirek választották továbbra is a szenátorokat és a széki tisztviselőket, ami sérelmes volt a székek nagy részében többséget alkotó románok számára. Az előjogaikat védelmező szászokkal szemben népes küldöttség kérte Salmentől, hogy az univerzitás 11 szász és 11 román képviselőből, Szebenszék szenátusa ugyancsak egyenlő számú román és szász szenátorból álljon, továbbá a széktisztviselők választásánál a románok ne kerüljenek hátrányba. Miként a megyékben, itt is nagy kérvényezési mozgalom indult, a szászispánt közigazgatási egyenjogúsítást követelő emlékiratokkal ostromolták, egyenesen „embertelen, sértő és megalázó bánásmódnak”* minősítve a szász polgárság magatartását. A szervezkedő román papság ellen rendőri eljárást kilátásba helyező Salmennél Şaguna püspök vette védelmébe lelkészeit, s miként Şuluţiu tette a megyei mozgalmak esetében, most ő sorolta a királyföldi románok sérelmeit, egyben a román papság és értelmiség példás fegyelmezettségét említve a béke és nyugalom megóvásának zálogaként.
MESTER M., Az erdélyi románok első törvényhatósági küzdelmei a magyarokkal és szászokkal 1860–1863. Magyarságtudomány, II. évf. l. sz. 13; T. V. PĂCĂŢIAN, Cartea de aur sau luptele politice naţionale ale românilor de sub coroana ungară II. Sibiu 19062. 622–623.
Ha a megyékben a román értelmiség Bécs támogatását remélte a magyar birtokos osztály ellenében, úgy a Királyföld románjainak panaszát – hagyományos módon – a magyar vezetésű gubernium vagy az udvari kancellár, Kemény Ferenc kezelte megértéssel. Sebes- és Szerdahelyszék esetében magát a restaurálást érvényteleníti a kancellária, királyi biztost rendelvén ki a székek újjászervezésére. A magyar sajtó is igyekezett támogatást nyújtani a szászföldi románok harcához.
Az önállósággal bíró városok ugyancsak visszatértek az 1848-ban érvényben lévő gyakorlathoz. A városi tanácsokban a románok – elsősorban alacsony lélekszámuk miatt – csekély mértékben nyertek teret. Brassóban egy helyet kaptak a magisztrátusban, részt kaptak Szászváros, Szászsebes, Abrudbánya, Gyulafehérvár életének irányításában, a tényleges városvezetést 1488Vajdahunyadon és Hátszegen vehették kézbe. A korábban határőrvidéki kis Hátszeg egy időre maga is román politikai centrummá vált, falai között néhány román kereskedő, iparos és értelmiségi szervezkedett nagy lelkesedéssel, abban reménykedve, hogy a Hátszegi-medencéből a naszódihoz vagy a fogarasihoz hasonló román kerületet sikerül teremtenők.
1861 őszéig Erdély törvényhatóságai újjászerveződtek, sőt javában működtek. Viszonylagos politikai egyensúly alakult ki az egyes nemzetek között is, amennyiben a szászok továbbra is uralták a Királyföldet, a magyar liberálisok (a konzervatívokkal osztozkodva) a megyék és városok nagyobb részét, a románok több területen előretörtek, a volt határőrvidékekből pedig valóságos román autonóm területet építettek ki, amit Naszód esetében Keménynek a román nemzetiségi mozgalom távlati veszélyeire hivatkozva sem sikerült Bécsben megakadályoznia. A viszonylagos egyensúly azonban nem jelentett nyugalmat. A magyar vezetésű megyékben a románok, a román irányítású törvényhatóságokban a magyarok politikai hangadói tiltakoztak a másik fél hegemóniája ellen, ünnepélyes kivonulásukkal a megyegyűlésekről, passzivitással és emlékiratokkal jelezve, hogy a kialakult erőviszonyokat még átmeneti megoldásként sem hajlandók elfogadni.
A nemzeti ellentétek rendezésére a legátfogóbb terv nem Erdélyben, hanem a távoli emigrációban készült, s azt az európai összefüggéseket nagyon is szem előtt tartó Kossuth dolgozta ki.
