A LIBERÁLIS BIRODALMI CENTRALIZÁCIÓ KÍSÉRLETE ÉS ERDÉLY
1479A LIBERÁLIS BIRODALMI CENTRALIZÁCIÓ KÍSÉRLETE ÉS ERDÉLY
Mindössze néhány hónap kellett ahhoz, hogy a konzervatívoknak az Októberi Diplomában testet öltött föderatív birodalommentő kísérlete megbukjék. Az osztrák-német nagypolgárság és a központi bürokrácia a föderalizmusban, különösen a tartományoknak tett engedményekben a birodalom egységét és saját hatalmát látta végveszélybe sodorni. A konzervatív politikai-adminisztratív átszervezést nemcsak ellenszenv kísérte, hanem az újjáalakuló apparátus Magyarországon inkább az ellenzék támaszának bizonyult. Még Erdélyben is, ahol pedig a magyar liberálisok az unionistákhoz húzó Kemény és Mikó személyére való tekintettel gyakran mérsékelték bíráló hangjukat („az említett férfiaknak nem kell lehetetlenné tenni az adminisztráció rendezését” – írta ekkor Bethlen János*). A magyar és román tüntető nemzeti ünnepségek, adómegtagadások, a főként a román parasztság körében erdő- és legelőfoglalásokban megmutatkozó társadalmi feszültségek az új berendezkedés tekintélyét még tényleges működésének megkezdése előtt csorbították.
Id. Bethlen János gróf állásfoglalását l. Korunk, 1860. december 18. – Eötvös még világosabban fogalmazott: „Bárki legyen a kancellár, elkerülhetetlenül szükséges, őt körülvéve addig támogassátok, míg az unió in principio kivíve nincs.” Eötvös Mikó Imrének, 1860. október 29. L. Eötvös József, Levelek (Szerk. OLTVÁNYI A.) Bp. 1976. 325.
1860. december közepén lépett a kormány kulcspozíciójába Anton von Schmerling, az osztrák nagypolgárság liberális indíttatású képviselője, aki az abszolutizmus eszközeivel egy mérsékelt polgári parlamentarizmust akart teremteni. Nevéhez kötődik a Habsburg-birodalmat menteni kívánó kísérletek új szakasza: az alkotmányos centralizáció kora.
Az 1861. február 26-án kibocsátott ún. Februári Pátens az Októberi Diploma centralista átértelmezésével „alkotmányt” adott az egész birodalomnak, megint csak örök érvényűt; „megszeghetetlenül leendő követésére s megtartására uralkodásban utódainkat is kötelezzük” – hangzott a bevezető császári ígéret.* Ha oktrojált alkotmány is volt, kétségtelen, hogy az ausztriai részekben ez lett a liberális parlamentarizmus alapokmánya. Az Októberi Diploma területi autonomista engedményeivel szemben most hivatalos kormányprogram lett az összbirodalmi centralizáció, és az osztrák-német polgárság részt kapott a törvényhozás jogából, bár kevesebbet, mint amit az 1849. évi olmützi alkotmány ígért annak idején. Az egészében modern parlament urak házára és az egyes országok polgári parlamentjei által delegált követek fórumára, az immár 343 fős képviselőházra oszlott. Az utóbbiba Magyarország 85, Erdély 26, Horvátország pedig 9 főt küldhetett. A Reichsrat hatásköre az adópolitikára, a katonaállításra, a pénz- és kereskedelmi ügyekre 1480és az állami költségvetés ellenőrzésére terjedt ki. A pátensben nem volt szó parlamentnek felelős kormányról, képviselői immunitásról, az uralkodói intézkedések miniszteri ellenjegyzéséről. A ház még saját elnökét és alelnökét sem választhatta, a császár bármikor feloszlathatta vagy elnapolhatta. A magyar politikai erők ellenállásával számolva, még egy külön fórumot is teremtett csak az örökös tartományok számára, „szűkebb birodalmi tanács” néven.
Okmánytár (i. m.) 129–130.
A pátens egyes részintézkedései az osztrák liberális kormánypolitikusoknak a magyar liberálisokkal való megegyezést illető pesszimizmusát tükrözik, amit egyébként Schmerling pár nappal korábban úgy fogalmazott meg, hogy „a tapasztalat azt mutatja, akár cirógatják Magyarországot; akár sértegetik érzékenységét, az eredmény ugyanaz”.* A jellegzetesen „rebellis tartományok”: Velence, Magyarország (és Erdély) nagyságához és népességéhez viszonyítva kevés számú képviselőt küldhetett a birodalmi parlament képviselőházába, s még az urak házában is aránytalanul kevés helyhez jutott. A magyar alkotmányos önállóságot súlyosan sértette az a rendelkezés, hogy az uralkodó az országgyűlés megkerülésével bármikor közvetlenül választathat képviselőket a birodalmi parlamentbe, s így szükség esetén évekig elkormányozhat látszólag liberális alapelvek szerint anélkül, hogy a magyar országgyűlést egybehívná. A legfőbb sérelem tehát magából a létrehozásból adódott. Ha eddig abszolutisztikus módszerekkel elsősorban a dinasztia uralkodott, úgy a pátenssel kezdődően a császár és az osztrák-német burzsoázia félalkotmányos politikai uralma vette kezdetét, melynek egyik fő eszközéül szánták a Reichsratot.
SZABAD GY., Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–1861). Bp. 1967. 259.
Érthető, hogy mindezt – amit pedig Ferenc József és miniszterei külön megállapodásban végső engedménynek tekintettek – idehaza nagy ellenszenvvel fogadták. Deák eleinte úgy látta, hogy ezzel szemben csak a legkeményebb ellenállás lehetősége, „csak a forradalmi tér marad fönn a nemzetnek”.* Román részről sem fogadta túlzott lelkesedés a pátenst, egyedül Erdély különállásának megerősítését találták megnyugtatónak. A nagyszebeni szász lapok viszont olvasóik előtt megint megcsillantották az egységes Nagy-Ausztria és a bécsi központi kormánynak közvetlenül alárendelt „Sachsenland” ábrándját.
SZABAD GY., i. m. 263.
Az 1861 áprilisában összeülő magyar országgyűlés, mint ismeretes, az 1848. évi törvények életbe léptetésének követelésével állást foglalt a belügyekben teljesen önálló polgári magyar állam megteremtése-visszaállítása mellett. Ennek megfelelően ragaszkodott ahhoz, hogy Erdély, sőt Horvátország választott képviselői is részt vegyenek munkájában, amire azonban nem került sor. Nem változtatott ezen, hogy az erdélyi liberálisok közül Tisza Lászlót egy 1481magyarországi kerületben megválasztották, Teleki Domokos és Haynald Lajos püspök pedig a főrendiházban emelhettek szót az unió érdekében. A Bánság, Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros vegyes etnikumú vidékéről 19 román képviselőt küldtek a pesti országgyűlésre (a főrendiházban ekkor négy román kapott helyet), akik ott álláspontjaikat tekintve a nagy parlamenti pártok között oszlottak meg, de egyben külön csoportosulást is képeztek. A nemzetiségek jövőjét mindenekelőtt a magyar politikai erőkkel való megegyezés útján kísérelték megalapozni. Erdélyi politikustársaiktól teljesen eltérően, azok csendes rosszallását kiváltva, nemcsak az abszolutizmust ítélték el, hanem a bécsi centralizáció ellen közös harcban alakuló szövetséget tekintették a Vlad által „Achilles-saroknak” nevezett nemzetiségi kérdés méltányos megoldása útjának.
A pesti parlament szabadelvű irányzatai egyetértettek az 1848-ban biztosított jogok kiterjesztésének indokoltságában, tudták, hogy a centralizáló körök egyik fontos fegyverét kellene éppen ezen a módon hatástalanítani. Felelőtlen ígérgetésekbe nem bocsátkoztak, ugyanakkor az az általánosságban elhangzó elvi kijelentés, hogy teljesítik mindazon nemzetiségi követeléseket, amelyek az ország egységének megbontása nélkül megadhatók – biztosítékok híján nem hatott meggyőzően. Az emigrációból hazakerült Teleki László öngyilkosságával pedig a nemzetiségi külön jogok pártolóinak egyik legnagyobbika tűnt el a politikai küzdőtérről. Deák a közös fellépés érdekében az országgyűlésnek a magyar liberális politika alapelveit összegező nagy nyilatkozatába, az ún. feliratba is bevette a nemzetiségi kérdés sürgős megoldásának feladatát, Eötvös pedig külön nemzetiségi törvényt előkészítő parlamenti bizottságot teremtett. A Deák-pártiakból és Tisza-pártiakból álló 27 tagú bizottságban 12 nemzetiségi képviselő kapott helyet, s ez 1861 augusztusában már be is mutatta jelentés formájában kidolgozott törvényjavaslatát. Ebben lefektette azt az alapelvet, amelyhez az otthoni magyar politikusok eddig is, és az elkövetkező évtizedekben is ragaszkodtak: „Magyarország minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik”, de azt is leszögezte, hogy a magyarok, szlovákok, románok, szerbek, németek, ruszinok „egyenjogú nemzetiségeknek tekinthetők”, amelyek külön nemzetiségi igényeiket az egyéni és az egyesülési szabadság alapján korlátozás nélkül érvényesíthetik.* Az egyetemen tanszékeket kell létesíteni a nemzetiségi nyelvek és irodalmak tanítására, iskoláikat tetszésük szerint szervezhetik, egyházaik megőrizhetik önkormányzatukat. Az állami hatóságok nyelvéül a magyart ajánlotta, de a községekben és a megyékben biztosította a szabad nyelvhasználatot, megengedve, hogy a nemzetiségi megyék, községek saját nyelvükön levelezzenek egymással, saját 1482nyelvükön adják ki a hivatalos iratokat. Arra külön gondot fordítottak, hogy a románokra sérelmes régi erdélyi jogszabályokat még formálisan is érvénytelenítsék. A bizottság kisebbségi külön javaslatában Vlad és Popovici román képviselők a magyar politikai nemzet fogalmát azzal a módosítással fogadták el, hogy kiemelték az egyes nemzetiségek külön-külön sajátosságát, egyéniségét. A megye és község nyelvét egyszerűen a lakosság többségének nyelve alapján kívánták megállapítani, amihez nemzetiségi alapon kell átalakítani a közigazgatási egységeket. Tervezetük a külön nemzetiségi területek föderációjának irányába mutatott.
Idézi SZABAD GY., i. m. 553.
Méltányos is, korrekt is volt az országgyűlési bizottság nemzetiségi javaslata, de nem elégíthette ki a politikai öntudatosodás útján előrehaladt nemzetiségek vezetőit. Ezt ismerte fel az emigráns Kossuth, amikor később kijelentette, hogy az engedményeket katasztrofálisan kevésnek tartja. Az 1861. évi csonka országgyűlés végül is törvényt nem alkothatott, Ferenc József és Schmerling feloszlatta, mert nem volt hajlandó a Februári Pátens centralista alapelveit elfogadni, behódolva megegyezni az uralkodóval. Ragaszkodott az 1848. évi törvények egészének fenntartásához, s Deák által egyben a taktikát is megfogalmazta: „tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseinktől öröklött... mert amit erő és hatalom elvesz, azt az idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”*
Deák Ferenci beszédei (Összegyűjtötte KÓNYI M.) III. Bp. 1889. 198.
Amikor Haller Ferenc gróf királyi biztos augusztus 22-én átadta a feloszlató leveleket a pesti parlament házelnökeinek, akkorra az is eldőlt, hogy a Schmerling-féle centralizálós kísérlet magyar politikájában a súlypont áttevődik Erdélyre.
