AZ ITÁLIAI HÁBORÚ ÉS A MAGYAR EMIGRÁCIÓ AKCIÓI
AZ ITÁLIAI HÁBORÚ ÉS A MAGYAR EMIGRÁCIÓ AKCIÓI
A krími háborúban európai hatalommá előlépett Piemontnak hosszú évek előkészítő munkájával sikerült a nagyhatalmak politikáját az olasz egységtörekvések számára kedvezően megváltoztatni. Cavour megnyerte III. Napóleon támogatását, háborúra készült, hogy kiszorítsa Itáliából a Habsburgokat. Ausztria másik szomszédságában az 1856. évi párizsi béke török függőségben maradó, de az önállósodás útjára indított ütközőállammá léptette elő a két román fejedelemséget. Ettől kezdve egyesülésük fő támogatója az Ausztriával szembeforduló III. Napóleon, aki nemrég még maga kínálta fel a Habsburgoknak e két fejedelemséget Lombardiáért cserébe. A legtekintélyesebb román emigránsok már 1857-ben hazatértek, majd a nemzetközi helyzet és a párizsi 1466egyezmények kedvező feltételeit kihasználva, 1859 elején Alexandra Ioan Cuza személyében a két román fejedelemség közös uralkodót választott, aki eleinte osztrákellenes politikát folytatott, s így a magyar emigráció iránt is jóindulatot tanúsított. A magyar emigráció történetében is új szakasz kezdődik. Cavour lesz Kossuthék fő támasza, s az emigráció megnövekedett politikai felelősségérzettel keresi a biztosítékokat, hogy ne csupán félredobható zsoldosa, hanem önálló szövetségese legyen az Ausztria ellen fellépő hatalmaknak.
Amikor 1859-ben körvonalazódott az Ausztria elleni francia–piemonti koalíció, az előkészületekbe az olasz földön felállítandó magyar légió és egy magyarországi második front kialakítása is beletartozott. Az erdélyi emigránsok szétszórt seregéből Bethlen Gergely és Teleki Sándor az elsők között sietett Itáliába; a szerb és román fejedelemségekbe küldött magyar ügynökök feladatul kapták, hogy megnyerjék ezeket a háborúban való részvételre, továbbá segítséget kapjanak tőlük a szerbek és az erdélyi románok csatlakoztatására a magyar szabadságharchoz. Az újabb magyar–román közeledésre Cavour támogatásával került sor. Klapka (Szerbia mellett) a román fejedelemségeket akarta a magyar légiók felvonulási és szervezeti bázisának kiépíteni, hogy azután az Adria felől, a Bánságból és Erdélyből indítsanak egyidejűleg támadást az olasz fronton már lekötött osztrák hadsereg hátában. III. Napóleon Klapkát elküldte Cuzához, hogy szövetségesül nyerje meg a Moldva és Havasalföld alig néhány napos perszonáluniójának nemzetközi elfogadtatásán munkálkodó új fejedelmet, s később fegyvereket is küldetett, amelyek kétharmada a román földön szervezendő magyar seregeket, egyharmada pedig Cuzát illette meg. Az együttműködési lehetőségeket egyébként szkeptikusan megítélő információk alapján Klapka jól ismerte a román politikai viszonyokat, mégis lelkesen vállalta a küldetést, a keleti front megteremtésében látván az egyetlen esélyt az ország felszabadítására. „Magyarország sorsa nem a Pó mellett, de a Szeret völgyében fog eldőlni. Ott szabad kezet és szabad mozgást kell kapnunk, és összeköttetéseinket biztosítanunk kell”* – írta Telekinek. Kora tavasszal Moldvába utazott, ahol a francia konzul s az emigrációból ismerős Ion Ghica segítségével március 29-én katonai egyezményt kötöttek, amelyet politikai megállapodással egészítettek ki. A szerződésben Cuza hozzájárult moldvai magyar fegyverraktárak létesítéséhez, ahhoz, hogy a francia császártól érkező 30 ezer fegyverből 20 ezret, s a Szerbiából várható ágyúk bizonyos részét átadja a magyaroknak. Klapka cserébe segítséget ígért Cuzának Magyarország nevében Bukovina megszerzéséhez. Ezen túlmenően ígéretet tett a szerb és román katonák külön egységekbe szervezésére, az egyéni és (a vallás és művelődésterületén) kollektív nemzeti egyenjogúság betartására, a községi és megyei önkormányzat biztosítására. Távolabbi célul tűzte Magyarország, 1467Szerbia, valamint Moldva–Havaselve konföderációját. A legjelentősebb kiegészítő pont azonban Erdély jövőbeni hovatartozására vonatkozott: önkormányzatot kapna abban az esetben, ha egy majdani országos gyűlés szembefordulna az 1848-ban kimondott unióval.
Klapka György 1859. február 28-i leveléből idézi KOVÁCS E., i. m. 334.
A Cuza–Klapka-féle egyezmény sikeres betetőzése a tíz éven át tartó kudarcokkal tarkított közeledési kísérleteknek. A magyar emigráció egy része a nemzeti egyenjogúság biztosításán túl – a közös fellépés érdekében – már Erdély különállását is hajlandó lett elfogadni. Voltak ugyan románok, akik Erdély kérdésében nagyobb engedményt kívántak, azoknak viszont maga Cavour mondotta, hogy ha ezt csak meg is említenék, úgy ő a román dolgokról többé hallani sem akar. Az egyezmény azonban inkább csak a bécsi udvarnak okozott aggodalmat, realizálására csak részben kerülhetett sor. Az emigráció az Erdélybe küldött utasításokban nyomatékkal kérte a románokkal való kapcsolatok kiépítését, s történtek is helyi kezdeményező lépések. Nagy volt a megállapodás romániai ellenzéke is: azok, akik Párizs mellett Londonra is figyeltek, nem számolhattak a monarchia szétesésével, s ezért fölöslegesnek ítélték egy ilyen egyezmény kockázatának vállalását. A külső pártfogók közül Cavour kitartott, de III. Napóleonnak valójában csupán egy erdélyi felkelés kirobbantása, semmint Magyarország tényleges megsegítése állott szándékában. Pedig Cuzának főként Franciaország határozott támogatására, s nem elsősorban magyar emigránsokkal kötött megállapodásra volt szüksége.
A francia–piemonti hadsereg 1859 júniusában egy rövid háborúban legyőzte a preventív támadással kísérletező osztrák haderőt. A csatatereken olasz oldalon hősiesen harcoltak magyar önkéntesek, s nagy hatása volt Teleki Sándor kiáltványának, melyben átállásra szólította fel az osztrák sereg magyar és horvát katonáit. Legalább fele részben frissen átállókból szervezték meg a magyar légiót. Ausztria azonban túlságosan is gyorsan szenvedett vereséget ahhoz, hogy ellene magyar légiókat, magyarországi felkelést lehessen indítani. Az emigránsok kormányának – az erdélyi külön képviselővel is kiegészíteni szándékolt Magyar Nemzeti Igazgatóságnak – így nem maradt más dolga, mint a fegyverszállítások leállítása, megállapodván Cuzával abban, hogy a beérkezett húszezer puskát letétként megőrzi Klapkáék, tehát egy eljövendő felkelés számára.
1859 azonban – ha a magyar emigráció számára nem is hozta meg a várt sikert – az európai politikai fejlődés egyik fordulópontja lett. Franciaországban hamarosan megkezdődik a császárság belső válsága, Németország burzsoáziája harcra készül az alkotmányosságért és az egységért, s lassan megindul a munkásmozgalom nemzetközi összefogásának folyamata. Itáliában az egyesítési törekvések valóságos népmozgalomba csaptak át, melynek vezére 1860-tól Garibaldi lett, aki az európai haladás táborának öntudatát adta vissza azzal, hogy hosszú évek óta először sikerült demokratikus forradalmi mozgalmat fegyverrel győzelemre juttatnia.
1468A császári seregek itáliai kudarcát a birodalomban az összes ellenzéki erők meglepetéssel és megkönnyebbüléssel fogadták. A császári manifesztum által két hónappal korábban még hízelgően „a föld minden népeinek mintaképül szolgálónak” feldicsért monarchiai nemzetek – nemcsak a magyarok – a harctéri vereséget az abszolutizmus vereségének, politikai változások bevezetőjének fogták fel. Joggal, hiszen a harcmezőkön az uralkodóház szeme fénye, a monarchia különösen nagy becsben tartott fő összetartó ereje, a hadsereg mondott csődöt, s egyben az egész bürokratikus autokrata rendszer tekintélye is semmivé foszlott, amikor kiderült, hogy a birodalom integritását sem képes megőrizni. A polgárság bizalmának megvonását pedig kézzelfoghatóan is kifejezésre juttatta, amikor az új 200 milliós „önkéntes kölcsönből” – nagy erőfeszítések ellenére – mindössze 76 milliót volt hajlandó jegyezni. A szélesebb tömegek az állami tekintély csökkenésével fokozott mértékben próbálták kivonni magukat az adóterhek alól. Az amúgy is politikai magatartásformának számító „adómegtagadás” miatt Erdély háztartásainak felét sújtották büntető intézkedéssel, a szűkebb Magyarországon az egyenes adónak csak hetedrésze folyt be a rendes úton. A uralkodó most belátta, hogy belső engedmények nélkül, legitimációját vesztett szoldateszkával, szétzilált pénzügyekkel nem lehet kormányozni. Augusztus 21-én menesztette Bachot és Kempent, az önkényuralom e két fő megtestesítőjét.
A háborús vereség aktivizálta a magyar konzervatívokat. Dessewffy Emil és az erdélyi Jósika Samu vezetésével egy konzervatív-föderalista programot dolgoztak ki az 1847. évi közjogi helyzet restaurálására és a kor követelményeinek megfelelő módosítására. A jogegyenlőség és a jobbágyfelszabadítás fenntartásával, korlátozott alkotmányosság bevezetésével, a horvát és a magyar udvari kancelláriák és kormányszervek visszaállításának tervével olyan csodaszert kínáltak az uralkodónak, mely alkalmas mind a birodalom megszilárdítására, mind a további átalakulások, forradalmi fejlemények megelőzésére. Mindez persze feltételezte a konzervatívok kormányra jutását.
A válság közelebb hozta egymáshoz a centralizált abszolutizmus egyébként egymással szemben álló ellenfeleit. A magyar konzervatív arisztokraták és a Kossuth-emigrációval szövetséges liberális tábor között együttműködés jött létre, ami kétségtelenül növelte Jósikáék erejét és tekintélyét a bécsi udvarban, de segítette a magyar liberálisok mozgását is. A konzervatívok most minden alkalmat megragadva hazafiasságukkal tüntettek; katolikus arisztokraták kapcsolódtak be az 1849 utáni első nagyszabású nyílt politikai tüntetésbe, a magyarországi református és lutheránus egyházak autonómiáját korlátozó Thun-féle „protestáns pátens” elleni kampányba. Közülük néhány ezért még a fogházbüntetést is vállalta.
A Pesten megindult mozgás hullámai Erdélyt gyorsan elérték. Az Akadémia Kazinczy-megemlékezése után Erdély városaiban is rendeztek emlékesteket, az ünnepi beszédekben nem titkolva irodalom és politika összefonódását. 1469„Holtnak tetszett nemzetünk tíz évi hosszas álmából felébredt és életjelét adta” – mondta Bethlen Farkas a vásárhelyi gyűlésen. Kolozsvárt Teleki Domokos beszélt ugyanerről.* A magyar irodalom megismerésére Kolozsvárt főrangú nők tanfolyamot indítottak, míg a férfiak a magyar közjog „tüzetes tanulmányozásába” kezdtek. Valóságos divat lett a kulturális célokra történő gyűjtés.
ÜRMÖSSY L., Tizenhét év. 200–201; Kolozsvári Közlöny, 1859. október 30, november 13.
November végén Eötvös József vezetésével akadémiai küldöttség utazott Kolozsvárra, az Erdélyi Múzeum Egylet alakuló ünnepi gyűlésére, amit a város díszkivilágítással, fáklyásmenettel és „Isten áldd meg a két testvérhazát” feliratokkal köszöntött. A közgyűlést követő banketten a konzervatív Jósika Lajos is ellenzéki hangú beszédet mondott, míg egy szász lutheránus lelkész – a brassói szászok többségének álláspontját kifejtve – a haza népeinek kialakuló egyetértése feletti örömének adott hangot. A különféle ünnepségek külsőségeit a hirtelen elterjedő „nemzeti viselet” és a Kolozsvárra is gyorsan átvitt tánctalálmány, a palotás tette látványosabbá. 1859-től eléggé általánossá vált az atilla, a szűk nadrág, pörge kalap, a fokos, s a nők körében terjedt a párta viselete. A román értelmiségnél lassacskán kialakult egy, az úri és a paraszti viselet kombinációjából álló külön nemzeti ruházat.
Dél-Erdély román lakossága meleg szimpátiával fogadta már az év elején Moldva és Havasalföld unióját, de a rendőri jelentésekből kivehetően szimpátiával emlegették az olaszokat, Garibaldit is. Az év végére a biztonsági szervek előtt felidéződött a magyar–román fegyveres együttműködés rémképe. Az erdélyi csendőrség parancsnoka szerint a folyamatos megfigyelés alatt tartott, évek óta beteg Avram Iancu Topánfalván novemberben kijelentette, hogy ő maga hamarosan megint vezénylő parancsnok lesz, „a Székelyföld is él még, s a székelyekkel az ember egész Európát meghódíthatja”.*
M. POPESCU, Documente inedite privitoare la istoria Transilvaniei între 1848–1859. Bucureşti 1929. 306.
1860 tavaszán az uralkodó rászánta magát „az engedmények politikájára”. A mérsékelt engedmény, mint az 1851 óta működő 10 tagú központi konzultatív testületet kibővített, „megerősített Reichsrattá” változtató pátens még hatástalan maradt. A Magyarországról kinevezett hat tanácsos közül Eötvös József és két konzervatív főúr, az erdélyiekből Bánffy Miklós gróf visszalépett. A brassói szász Karl Maager és a görögkeleti püspök, Şaguna mellett végül Jakab Bogdán, a konzervatív örmény szamosújvári polgármester „képviselte” az erdélyieket az új birodalmi tanácsban. A Bánságból ott volt még a kevés román nagybirtokosok egyike, Andrei Mocsonyi. A pesti március 15-i véres összeütközésbe torkolló hazafias tüntetés, „a magyar Prométheusz,” Széchenyi István rendőri zaklatás kiváltotta döblingi öngyilkossága, s az 1470ennek nyomán Erdélyt is megmozgató gyászünnepségek után Magyarországon új kormányzó, Benedek táborszernagy foglalta el Albrecht főherceg helyét, a kerületi rendszert felszámolták, új megyerendszert, sőt országgyűlést helyeztek kilátásba.
Erdélyben a hangulat nem kevésbé volt feszült, mint a szűkebb Magyarországon. A konzervatívok vezére, Jósika Samu báró még néhány nappal Széchenyi öngyilkossága előtt Bécsben váratlanul elhunyt. A korszak közéleti viszonyaira jellemző, hogy sokan politikai gyilkosságra gyanakodtak, s maga a kormányzat kellett megtiltsa a Bécsben mindig oly sokra tartott báró nagyszabásúnak szánt temetési ünnepségét. Közben a magyar emigráció, főként Teleki László ügynökei jártak tájékozódó és szervező úton Erdélyben a román lakosság várható magatartását is kitudakolandó, ami aztán hamarosan közbeszéd tárgyát képezte, különösen ha az ügynök valamilyen angol utazó volt, mert ilyenkor valóságos ünnepségeket tartattak tiszteletére. A hazai titkos szervezkedés részeként Erdélyben sor került újabb katonai szervezet kialakítására, ennek vezetését Prui Antal volt honvédezredesre bízták. Kossuth még külön kormánybiztost is kijelölt Puky Miklós személyében. A legtöbb előkészület megint csak a Székelyföldön történt, ahol a volt honvédtiszteket és a kiszolgált katonákat mind lajstromba vették.
A magyar nemzeti mozgalom egyes megnyilvánulásait rokonszenvvel kísérték románok és szászok is. A Kazinczy-ünnepségeken, még inkább a Széchenyi-rekviemeken sokan vettek részt közülük. Reményi július végi kolozsvári hegedűkoncertjén a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a román dalokat, s az est valóságos testvériesülési ünnepséggé változott. A szász Verein für Siebenbürgische Landeskunde nyári besztercei nagygyűlésén a legelőkelőbb erdélyi liberális földbirtokosokkal együtt megjelent Eötvös József, hogy az együttműködést előmozdítsa. A brassói román nőegylet báljára a Székelyföld közeli birtokosai kocsiztak be, s az országot barátkozási hullám árasztotta el. A Kárpátokon túlra is kisugárzott ebből valami. Bukarestben egy magyar színtársulat többször előadta a Hunyadi László című operát, amit Cuza is megtekintett. Teleki Domokos nyilatkozatban jelezte, hogy készek mindazon változtatásokra, amelyek a „hazánkban létező nemzetiségek kívánalmaival találkoznak, s szükségesek arra, hogy hazánk minden nemzetiségének akadálytalan fejlődése nemcsak lehetséges, de egyszersmind minden nyomás ellen biztosított is lehessen”.* Ezt a törekvést próbálta erősíteni az emigrációval elsősorban Jósika Miklós útján kapcsolatokat tartó Podmaniczky Frigyes, aki a magyarok és románok közötti viszony javításának feladatával utazta be Erdélyt. A nagy egyetértés azonban csak az abszolutizmus elítélésére korlátozódott, a jövőre vonatkozó elképzelések egyeztetésében 1471politikai szempontból kiaknázható eredményt nem sikerült felmutatni. Ismét az emigrációra várt az érdemi összefogás előkészítésének nehéz feladata.
Kolozsvári Közlöny, 1860. július 12.
A nemzetközi helyzet 1860-ban nem volt ugyan eszményi az emigráció tevékenysége számára, de voltak olyan jelek, melyek bizakodásra adtak okot. Piemont az olasz egység megteremtése érdekében újabb háborúra készült a Habsburg-birodalom ellen, s ehhez változatlanul szüksége volt a magyarok támogatására. Klapka kitartott régi terve, az erdélyi front mellett – „az első ütésnek onnan, és pedig Székelyföldről kell jönnie”* – s újabb megállapodást kötött Cuzával. Ősszel a Magyar Nemzeti Igazgatóság terjedelmes emlékiratot küldött a román uralkodónak, melyben a független Magyarországot a román egység és függetlenség majdani támaszának nevezte, s a kütahiai alkotmánytervezet szellemében ismételten ígéretet tett a nemzetiségi jogok érvényesítésére. Azt kérték az uralkodótól, hogy segítse a magyar felszabadító mozgalmat, befolyásával próbálja megakadályozni az erdélyi románok szembefordítását a magyar nemzeti törekvésekkel. Erdély esetleges különállásáról hallgattak ezúttal, talán azért is, mert mint Teleki mondotta: „erre nincs az erdélyi uraknak nagy kedvük.”* A kor nagyobb titkos akcióinak egyikeként hamarosan öt olasz hajó indult 35 ezer fegyverrel és néhány ágyúval Galacra. Már korábban megindult Erdélyből a szökevények áramlása Moldvába, akik, jobbára a román hatóságok, főként Mihail Kogălniceanu miniszterelnök támogatását élvezve, részben ott táboroztak, részben idegen hajókon a magyar légióhoz Itáliába igyekeztek. (Számuk nem ismeretes, hivatalosan akkor csak 60-80 emberről beszélt a magyar titkos szervezkedést pártoló moldvai miniszterelnök. Az általa hozott intézkedések sorát azonban ez a kis szám nem indokolná, s ezért nincs okunk kételkedni abban, hogy a későbbi visszaemlékezésében említett 4000 fő áll közelebb a valósághoz.) Cuzát személyi szimpátia is kötötte Klapkához, Kogălniceanut a jól felfogott politikai érdek és a liberális szolidaritás vezette, de a három ellenséges nagyhatalom közé zárt egyesült fejedelemségek kormányai túl nagy kockázatot nem vállalhattak magukra, s az erősödő román nacionalizmus ugyancsak nehezítette az együttműködést. A magyar fegyverszállítmányok kitudódtak, három hajót a törökök Szelinától visszafordítottak, kettőt egy osztrák hadihajó jelenlétében Galacnál kirakodtak, de ezeket a fegyvereket is hamarosan visszaküldték Itáliába. A fenyegető jegyzékek áradata miatt Cuza dühöngött, „s bizonyára pokolra kívánta” a magyar emigrációt. A decemberben ideérkező Klapka így eleinte elveszettnek látta az ügyet, akárcsak Kossuth, s különösen aggódott az erdélyi megbékélés nehézségei miatt. „Merhetünk-e majd egy felkelést Magyarországon, ha addig az állapotok Erdélyben nem lennének rendezve? 1472És ha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Erdélyt felszabadítsuk, hogy kezdeményezzünk összeköttetést az országgal ...?” – írja Telekinek, panaszkodván az otthoni politikusok merev uniópártisága miatt,* mivel nem tudhatta, hogy a hazai forradalmi bizottság egyes tagjai időközben hozzájárultak Erdélynek a magyar korona alatti esetleges különállásához.
Klapka György 1860. január 12-i levele Karacsay Lászlóhoz, idén KOVÁCS E., i. m. 355.
Teleki László 1860. november 7-i levele Kossuthhoz: Teleki László válogatott munkái II. 205; idézi KOVÁCS E., i. m. 364.
Klapka 1860. november 22-i levele Telekihez, idézi KOVÁCS E., i. m. 376.
Az ellentétek áthidalására azonban mindkét félnek szüksége volt. A románokat ekkoriban az a veszély fenyegette, hogy a Piemontnak átadandó Velencéért a Habsburg-birodalom kárpótlásul megkapná az egyesült fejedelemségeket. S ha ilyen nagyhatalmi alku a román autonóm államiságnak vetett volna véget, úgy a magyar emigrációt az olasz–osztrák permanens konfliktus békés tranzakcióival történő lezárása az olasz segítségtől, egy magyar felszabadító háború lehetőségétől is megfosztotta volna. A drámai beszélgetésekkel teli tárgyalások után 1861. január 8-án újabb megállapodás született: lényegében felújították az 1859. évi egyezményt, azzal a különbséggel, hogy most nagyobb hangsúlyt kapott az előkészületek titkossága, valamint a román fejedelemnek nyújtandó későbbi magyar katonai segítség gondolata.
Úgy látszott, hogy hozzá lehet kezdeni a fejedelemségekben tartózkodó sok ezer magyarból egy sereg kialakításához, a korábbról megőrzött fegyvereknek a Székelyföldre szállításához. A megegyezés azonban ezúttal is holt betű maradt. Cuza helyzete fokozatosan szilárdult, s ettől maga is konzervatívabb lett, nem akart Ausztriával ujjat húzni. Moldvában megbukott a magyar ügyet még szerény anyagiakkal is pártoló, Berzenczeyt és Vidats Jánost saját házában rejtegető Kogălniceanu kormánya – nem kis mértékben a Kossuth-emigráció iránti szimpátiája miatt. A legdöntőbb ok azonban az volt, hogy III. Napóleon támogatása nélkül Piemont félig, Cuza viszont egészen tehetetlennek érezte magát, a francia segítség pedig ezúttal is elmaradt, az olasz kormány letett a közeli hadjárat gondolatáról. Klapka küldött ugyan további katonai-szervezési utasításokat, ajánlást egy erdélyi törvényhozó szervként működő ideiglenes magyar–román vegyes bizottság felállítására – gyakorlati lépésekre azonban nem került sor. 1863-ban, a lengyel felkelés évében Klapka és Türr ismét próbálkozott a kapcsolatok felvételével, sőt számolt magyar légiókkal szövetséges erdélyi román alakulatok felállításával is. Az egyesült román fejedelemségek támogatására azonban többé nem mertek építeni. Román részről erősebb hangot kapott a Magyarországtól független Erdély követelése. Cuza maga kijelentette, hogy nem kívánja Magyarország megerősödését. A magyar emigráció egy része – éppúgy, mint a hazai politikusok közül sokan – rezignáltan megfogadta Klapka talán túl keserű ítéletet rejtő tanácsát: „Ha nem képesek semmiféle engedményekre más nemzetiségek iránt, hát akkor ne álmodjanak függetlenségről, hanem 1473egyezzenek meg az osztrákokkal. A Habsburgok atyai védelme alatt nem lesz szükség arra, hogy a szerbeknek és románoknak számadással tartozzanak.”*
Uo. 377.
Kölcsönös tapogatózások még néhány évig meg-megismétlődtek, mindaddig, amíg az emigráns és otthoni magyar politikusok a Habsburg-birodalom szétesését a lehetőségek között tartották számon.
