KIRÁLYVÁLASZTÁS KORONÁZÁS NÉLKÜL
KIRÁLYVÁLASZTÁS KORONÁZÁS NÉLKÜL
A pozsonyi országgyűlés semmit nem zárt le, csupán fegyvernyugvást teremtett. 1620. január 23-án Bethlen fegyverszünetet írt alá II. Ferdinánd képviselőivel. Ennek értelmében pedig egy május 31-re összehívandó országgyűlésen kell „üdvös módszerekkel” felszámolni az „Őfelsége, az egyházi rend és az ország más rendei között” fennálló ellentéteket.* Mindenki tudta, hogy itt hoznak végső döntést a két uralkodó hívei.
R. GOOSS, Staatsverträge. 491.
668Feszült érdeklődéssel gyülekeztek a nagyurak és a követek Besztercebányán. Óriási pompával, a Bethlen méltóságát hangsúlyozó külsőségek között kezdődtek el július 3-án a tárgyalások, amelyeknek a békéről kellett dönteniük. Itt voltak a cseh–morva–osztrák szövetséges rendek, a lengyel király és a Porta képviselői. A fejedelem joggal állította a propozícióban, hogy nem volt még ilyen díszes követségekkel üdvözölt diétája a magyaroknak. Amikor azonban – jelentős késéssel – II. Ferdinánd biztosai megérkeztek, kirobbant a vihar. Elfogadhatatlan feltételeket hoztak ugyanis: a magyarokkal folytatandó tárgyalásokba a király nem hajlandó bevonni a szövetségeseket. Bethlen hívei viszont a különbékétől zárkóztak el. Így, miután a Bécsből jött biztosok többször is visszautaztak utasításokért, de engedményekre nem kaptak megbízatást, megtörtént a szakítás. Augusztus 17-én, a háború folytatásáért a felelősséget a rendekre hárítva és a határozatok ellen tiltakozásukat előre bejelentve, II. Ferdinánd megbízottjai elhagyták az országgyűlést. Bethlen győzött, de e győzelemért neki és híveinek is fizetniük kellett.
A politikusoknak a török Porta megbízottja nyújtotta be a számlát. Már megjelenése is példátlan volt a magyar országgyűlések történetében, a rendek ugyanis tanácskozásaikat nem szokták az „örök ellenség” jelenlétében folytatni. Még meghökkentőbb lehetett, hogy szólásra emelkedvén, a szultán levelét olvasta fel. „Ha pedig magatoknak királyt akartok választani – hangzott a szultáni üzenet –, válasszatok olyat, ki tinéktek igazsággal és az mi fényes Portánkhoz igaz jó akarattal legyen, és mi azzal a szent békességet megtartjuk, s Magyarországot az ő királyságával együtt erős becsületben tartjuk.”*
TMÁO 225.
Még alig két éve, a II. Ferdinánd választása körül háborgó országgyűlés pontosan ennek az ellenkezőjét hallgatta. Többségükben ugyanazok voltak jelen, akik most Besztercebányán, és minden ellenérzésüket félretéve királyukká tették a Habsburgok trónörökösét, mert meggyőzték őket arról, hogy csak a dinasztiától remélhetik a török kiverését. Most szultáni üzenetet hallgatnak a várható portai támogatásról, ha iránta „igaz jó akarattal” lévő királyt választanak.
Bethlen eléggé nehezen szerezte meg ezt a szultáni ígéretet, minthogy hatalmas párt működött ellene a portai elöljárók között. Az 1615-ben hatalomra került mufti, Eszad effendi körül – természetesen nem Bethlen ügyében, hanem az általános politikában – szerveződő csoportosulás állítólag kezdettől helytelenítette a fejedelem magyarországi vállalkozását. A muftival szemben álló párt viszont kifejezetten szorgalmazta Bethlen Gábor magyarországi királyságát. A mélyben az a törekvés rejlett, hogy a királyi Magyarországot, Bethlen uralma alatt Erdély státusára juttatva, a Török 669Birodalom függésébe vonják. Az 1610-es évek végén Gürdzsi Mehmed volt ennek az elképzelésnek a legfőbb konstantinápolyi képviselője, egy grúziai származású bölcs diplomata, aki a birodalom nyugati ügyeiben volt szakértő a díván tagjai között. Ő adott nemegyszer tanácsot Bethlen követeinek Eszad effendiék gáncsoskodásainak elhárításához. Még arra is hajlandó volt, hogy a fejedelem nevében hamisított levelet „adjon be” nekik. II. Mátyás haláláról értesülve pedig egyenesen felszólította Bethlent az így kínálkozó lehetőség kihasználására. 1619 nyarán még ő szorgalmazta a magyarországi hadjáratot, 1620-ra azonban kegyvesztetté vált. Két évvel később visszatért ugyan, a nagyvezírséget is megkapta, de éppen a Bethlen szempontjából kritikus 1620-as esztendőben nem segíthetett a követeinek. A fejedelem magyar királyságáról nélküle kellett tárgyalniuk.
A portai helyzet 1620 januárjában különben is rendkívül zavarossá vált, mert a hatalmas indulatú új nagyvezír, Cselebi Ali pasa és a nagyzási mániában szenvedő II. Oszmán szultán együttes akciói kiszámíthatatlanokká váltak. A követek testületének legnagyobb elképedésére még arról is szó volt, hogy a Porta ne Bethlennek, hanem II. Ferdinándnak nyújtson segítséget. A Lengyelország ellen tervezett háború megindítása előtt azonban mindent rendezni kellett, és a zűrzavarban a Magyarország hódolását remélő politika győzött. Bethlen megkapta magyar királysága portai támogatásának ígéretét.
Erről tájékoztatta a besztercebányai országgyűlést a török követ, és erről szólt nagy szónoklatban az erdélyi kancellár, Péchi Simon is. Mintha a Ferdinánd főherceg uralkodása feletti vitákban elhangzott rábeszélő érvek párdarabjait sorakoztatta volna fel, úgy beszélt Magyarország és a Porta viszonyáról. A minden helyzethez rendkívül könnyen alkalmazkodó diplomata nyilván nagy elhitető erővel adta elő az ámuldozóknak: a főpapok vették rá a magyarokat arra, hogy Európáért a török ellen harcoljanak. Mindez azonban csak a pápa álnok praktikája volt, amivel népünket gyökerében akarta kiirtani. A cselvetés azonban nem sikerült. A török ugyanis – pogány létére – nem feledkezett el a János Zsigmonddal kötött békéről, és ellene állt minden olyan nyugatról jövő rábeszélésnek, ami Magyarország elpusztítására indíthatta volna. Az események azt mutatják tehát, hogy a törökben lehet bízni; portai szövetség biztosíthatja az ország jövőjét. A királyság és Erdély egy test – zárta a szavait Péchi –, alakítsák sorsát is a fejedelemség példájára. Döntésre szólítja a besztercebányai országgyűlést, és nem csekély ügyben kéri állásfoglalásukat. Mérlegelésére nem sok lehetőség volt. A politikusok kénytelenek tudomásul venni, hogy a Habsburg királytól való elfordulással egyben a török kiverésének reményét is feladták. A Porta védelme alá helyezték magukat. Bethlen Gáborral eddigi politikájuk teljes fordulatát tették meg.
Viszonzásul Bethlen fizetett. Hagyta királlyá választani magát, s a választási hitlevelet is aláírta. 1620. augusztus 25-én előre megállapított protokoll szerint, 670nagyon ünnepélyesen üdvözölték mint királyt. Bethlen arannyal fénylő vörös selyemtrónuson ülve fogadta a rendek hódolását, és hallgatta a Thurzó Imre kezdeményezte „Éljen Gábor király” kiáltásokat.* Új alattvalói aztán elvonultak, és megfogalmazták a törvényeiket, melyekhez hasonlókról egy utópisztikus rendi állam legvadabb ideológusai sem álmodoztak volna. Nagy vitáik nem lehettek, mert az ötvenkét artikulust augusztus 29-re már össze is írták, és a törvények tartalmában semmi rendkívüli nincsen. A helyzet kívánta követelményeknek felelnek meg pontosan, hangnemük azonban eltér minden más magyar országgyűlésen fogalmazott artikulusokétól. Nem szokott előfordulni, hogy az uralkodót illető döntések ellenőrzésére megbízottakat rendelnének. Most viszont kimondják: az egyházi birtokból tett fejedelmi adományokat az országgyűlés felülvizsgálja, a jövedelmeket kezelő kincstartó teljhatalmat kap, a volt uralkodóval való ügyek rendezésére pedig – minthogy az az országgyűlés idején nem történt meg – bizottságot küldenek ki. Ennek tagjai hét mágnás, hét nemes és három városi polgár.
KATONA I., Historia critica. 480-481.
A hitlevél rendelkezéseivel együtt ezek az artikulusok azt jelentik, hogy a hozzá csatlakozott rendek királyuknak választották ugyan Bethlent, de az országgyűlés összehívásán és a törvények megerősítésén kívül semmilyen uralkodói jogot nem hagytak neki. Az új király azonban ezeket is aláírta, törvénybe foglalta tehát saját uralkodói jogainak páratlan korlátozását. Ez azonban alig volt több udvariassági gesztusnál. Bethlen a török protektorátus felvételéért azzal fizetett, hogy hagyta: hadd érezzék magukat fölényben a Besztercebányán tanácskozók. Hagyta legyőzni magát, alighanem azért, mert tárgyilagosságában ennek a tisztán szubjektív momentumnak nem tulajdonított jelentőséget. Nyilvánvaló lehetett előtte, hogy a törvények érvényét nem megfogalmazóik szándéka, hanem megvalósulásuk módja szabályozza. Új alattvalóihoz való viszonyát sem az országgyűlési tárgyalások alakulása, hanem a mindennapok gyakorlata döntheti el.
Megkoronázni azonban végül nem engedte magát. Előrelátásával szokták e feltűnő tényt magyarázni: megsejtette volna mozgalma bukását, nem akarta az ország szimbólumát ideiglenesen magára venni. Hihető is lenne, ha legalább ezen kívül még egyszer döntött volna a politikában tökéletesen irracionális szempontok szerint. Ilyet azonban Bethlen Gábor soha nem tett. Inkább az vallana rá, ha utolsó eszközként még felhasználja a koronát hatalma mentésére. Talán azonban éppen a bukás ellenkezőjéről volt meggyőződve. A győzelem reményében várhatta, hogy – úgy, ahogyan Magyarország királyait szokás – az esztergomi érsek koronázza meg. Semmi nem utal arra, hogy 1620 novemberének közepe előtt a vereség gondolatával foglalkozott volna. Ellenkezőleg: határozott, a rendi korlátokon átlépő uralkodóként tevékenykedett.
671Ha a magyarországi politikusok azt hitték, hogy Bethlenben kezes, mindenre hajlandó királyt nyernek maguknak, csalódniuk kellett. Az új uralkodó arra törekedett, hogy a hitlevelet és a törvényeket félretéve, valóban „absolute” vegye kezébe az ország kormányzását. Mert a rendek által állított akadályok nemcsak személyes hatalmát korlátozták, de mozgalma hatékonyságát is csökkentették. A rendi intézmények állandó bevonása, a királyi tanács örökös összehívogatása – minden más szemponttól eltekintve – egyszerűen gyakorlati képtelenség volt a folyamatosan gyors döntéseket igénylő helyzetben. Az egyházi birtokok jövedelmeinek – általában meghatározott időpontokban lefolytatható – körülményes beszedésénél lényegesen egyszerűbb a szükség pillanatában végrehajtható zálogba bocsátásuk. A Portával létrehozott jó viszony létrejötte után esztelen luxus a végvári katonaság helyben hagyása és zsoldozása, amikor égető a II. Ferdinánd elleni front erejének fenntartása. Így alakult ki feloldhatatlan ellentmondás.
Bethlen állama a rendek számára csupán mint jogaik korlátlan játéktere lett volna elfogadható. Létezése viszont egy hadjárat győzelméhez kötődött. E győzelem pedig a rendek korlátlan szabadságai mellett elérhetetlen.
Nem alakult egyértelműbben a Portához való viszony sem. Mert a segítség veszedelmesnek bizonyult: alig lépett hadba Karakas Mehmed budai pasa, elfoglalta Vácot. Nem a központ tudtával tette ugyan, és Bethlen konstantinápolyi támogatói, akik tudták, milyen hallatlan próbatétele a magyar–török kapcsolatoknak a támadás, azonnal keresztülvitték a helytartó eltávolítását, akciója mégis óriási hatással volt a közvéleményre. Előrevetítette a győzelem után várható helyzet fenyegetését, amikor majd a Portának lekötelezett király uralkodása alatt teljesen ki lesznek téve a török méltóságok akcióinak.
Ily módon, ha Bethlennek a mozgalom hatékonyságát szolgáló intézkedései az éppen adott helyzetet tették nemkívánatossá, Vác elvesztése a győzelem értékét tette kérdésessé. Egy ilyen portai akció soha nem jött volna jókor, 1620. november elején pedig, amikor történt, éppen a legszerencsétlenebb pillanatban esett. Éppen akkor járta be az országot a segítség által okozott nagy veszteség miatti felháborodás, amikor Prágából II. Ferdinánd hadainak ott aratott nagy győzelméről érkeztek hírek.
