A SZÖVETSÉGESEK KÖLCSÖNÖS KÖZÖNYE ÉS RÁKÓCZI UTOLSÓ TERVEI
A SZÖVETSÉGESEK KÖLCSÖNÖS KÖZÖNYE ÉS RÁKÓCZI UTOLSÓ TERVEI
A svéd hadvezér, Torstensson előtt, aki Brünn ostromát volt kénytelen feladni Rákóczi Zsigmondék távozása miatt, a fejedelem a Porta hazahívó parancsára hivatkozik, ez azonban csupán ürügy lehetett, hiszen hazarendelő parancs Konstantinápolyból már 1645 júniusában érkezett, akkor azonban Rákóczi utasította ottani követét, Serédi Istvánt, mondaná meg: az indulás előtt még változtathatott volna a szándékán, de most már, világ szégyenére, nem térhet haza. És megbízza, hogy ígérjen pénzt a fővezírnek, de a világért se fizessen ki semmit. Nem is fizetett. Igaz aztán, hogy amikor szeptemberben Serédi jelentette a fővezírnek, hogy ura a „hatalmas császár parancsolatja szerint megtért” és békét kötött, az a hírt „felette kedvetlenül hallá”. Serédi magyarázgatja: „mit tudott ő nagysága … cselekedni egyebet, hanem hogy megbékéljék a némettel, úgy jöjjön őnagysága alá”. A beszélgetés végén mégis kijelentette volna Mehmed: „Miért békélt meg az urad, az budai vezért is az fejedelem kedvéért változtattuk meg.”* A jelenetet a követ írja le Rákóczinak. És elbeszélésében nyoma sincs annak, mintha Mehmed pasa fővezír valóban ragaszkodott volna Rákóczi visszatéréséhez.
Rákóczi György és a Porta. Szerk. BEKE A., BARABÁS S. Bp. 1888. 778–779.
A nyugatiak azonban minderről nem tudhattak semmit. Kénytelenek tudomásul venni a fejedelem állítását, hiszen rendkívül hihetően hangzik. Aztán meg különösebb szükségük sincsen már rá, mert 1645 augusztusától határozottan a császárellenesek sikerei jegyében alakulnak a hadiesemények. Torstensson kénytelen ugyan Morvaországból Csehországba vonulni, augusztus 3-án azonban egy hesseniekkel egyesült francia sereg arat nagy győzelmet Allersheimnél a bajorok felett; augusztus 25-én megkötik Dánia és Svédország békéjét Brömsebróban, aminek következtében a svéd csapatok teljes erővel megint a birodalmi hadszíntéren tevékenykedhetnek; Königsmark, Krisztina 709királynő hadvezére el is foglalja Szászország nagy részét, és szeptember elején semlegességre kényszeríti a szász választófejedelmet. Ezzel gyakorlatilag a Habsburg-ellenesek alá került az egész Német Birodalom: északi térségeit a svédek, a délieket a franciák tartják ellenőrzésük alatt. Az őszi, téli hónapok fegyvernyugvása idején már az örökös tartományok ellen készülnek döntő támadásra.
1646–47 hadieseményei azonban megint a császáriaknak kedveznek. Így mire Wrangel tábornok, Torstensson utóda 1648 nyarán Prága ostromához jut, rögtön le is kell állnia. A vesztfáliai Münsterben, illetve Osnabrückben az évek óta tanácskozó biztosok megkötötték a békét.
A helyzet rendkívül jellemző. Pontosan kifejezi azt a teljes közönyt, amivel a nyugati szövetségesek az osztrák Habsburgok cseh királyságát nézték. Egyben megmutatja azt is, milyen reménytelen vállalkozás volt a harmincéves háború szövetségi rendszerében Magyarország sorsán változtatni. Mert a csehországi felkelésből nőtt ki az egész nagy háború. A holland köztársaság és a protestantizmus jegyében fellépő német birodalmi politika minden diplomáciai furfangjával azon volt, hogy a prágai eseményeket nagy európai konfliktussá változtassák, reális segítséget azonban nem adtak. A cseh felkelés a harminc éven át húzódó háborúnak még császári fölénnyel zajló szakaszában elbukott, de a Csehországról is rendelkező részleges békét már 1635-ben, a svéd és francia hadba lépés okozta fordulat után kötötték. Akkor mégis kimondták, hogy a csehországi ügyek rendezését a császár belátására bízzák, és álláspontjukon a Habsburg-házzal szemben szövetségesek azóta sem változtattak. Most, 1648 nyarán, amikor III. Ferdinánd biztosai a vesztes fél képviseletében írják alá a vesztfáliai békét, a Csehországra vonatkozó korábbi döntés érvényben marad. A császár hatalma a birodalomban fikcióvá vált; óriási területi engedményeket kell tennie; kárpótlást fizet fél Európának – cseh királyságával azonban nem törődik senki. Egyetlen szót sem írnak le róla a vesztfáliai béke terjedelmes szövegében.
Csehország sorsa jól példázza: a Magyarország körüli térség problémái csak addig foglalkoztatják Európa hatalmasságait, amíg az itt zajló küzdelmek az ő ellentéteikben jelentenek támogatást. Bethlen, majd Rákóczi György célkitűzései éppen úgy nem érintik őket, mint a csehek nemzeti törekvései. Ezt a területet a Habsburgok hatalmi övezetének tekintik, és nem kívánnak viszonyain változtatni. Felfogásuk egyébként természetes, hiszen a nemzetközi politikában nincsenek önzetlen áldozatok, és az erdélyi fejedelmeknél többé-kevésbé ugyanez tapasztalható: ők is csupán addig mennek a nyugatiak támogatásában, amíg a saját céljaik engedik. Bethlen otthagyta őket Bécs alatt, I. Rákóczi György Brünn alól rendeli vissza csapatait. A magyarországi megállapodás létrejötte után Rákóczit már csak az foglalkoztatja, hogy országa bekerüljön az újkori Európa anyakönyvébe, a vesztfáliai béke aláírói mellett felsorolt hatalmak közé. Ezt, diplomatáinak nem csekély erőfeszítéseivel, 710el is éri az 1645-ben kötött különbéke ellenére. A magyarországi helyzetről azonban szó sem esik. Azt mindenki a császár saját ügyének tekinti.
Amikor azonban az egyetemes béke létrejöttének hírei bejárják Európát, I. Rákóczi György már új nemzetközi politikai tervekkel került kapcsolatba: az osztrorogi herceg, Janusz Radziwiłł érkezett hozzá, hogy törökellenes szándékokról tárgyaljon vele. A IV. Ulászló király megbízásából tervezett vállalkozás aztán a nemzetközi politika süllyesztőjébe került, nem egy hasonló elképzelés sorsára jutott. Ekkortájt ugyanis, az arany béke eljövetelének mámorában, mindenütt az egyetemes keresztény összefogásról ábrándoztak a „pogány” török ellen, de tettekre nem került sor sehol. I. Rákóczi Györgyhöz mégsem hiába utazott a herceg, mert tárgyalásaikból egy új, a Habsburgokkal keletről szembeforduló koalíció körvonalai kezdenek bontakozni. Ezen belül a fiatal Rákóczi Zsigmond lengyel királyságának tervét dolgozzák ki.
Janusz herceg kiválóan alkalmas a Lengyelország körüli térség politikai erőinek összefogására. Könnyed eleganciával és nagyon művelten mozog az otthoni politikában, családja előkelősége és megnyerő személyisége a társadalom legkiváltságosabb elitjébe emeli. Litván származása emlékét azonban a király bizalmasai között is megőrzi, és politikai különállását hangsúlyozandó, nem tagja a lengyel államegyháznak sem. Disszidensnek nevezik magukat a hozzá hasonlóan távolságtartó protestánsok, akiknek elismert vezére Lengyelországban. Igen tudatosan építi külpolitikai kapcsolatait is: fia 1645 februárjában elvette Vasile moldvai vajda lányát, Máriát.
Ehhez a körhöz kellene most az új tervek szerint Rákóczi Zsigmondnak csatlakoznia. Neki a vajda másik lányát szánják, a Konstantinápolyban nevelkedett Irént, hogy mint a hatalmas Radziwiłł rokona, a moldvai bojárok támogatásával lehessen lengyel trónkövetelő. Erdély segítségét, akár apja révén, akár – az ő halálával – a bátyjától, természetesen bírja. Ugyanakkor élnek Erdélynek a nyugati Habsburg-ellenes szövetséggel kiépített kapcsolatai is. Rákóczi Zsigmondot tehát kelet és nyugat összefogása emelheti a lengyel nagyhatalom királyságába.
E tervek aktualitását IV. Ulászló király betegsége, majd 1648 tavaszán bekövetkezett halála adja, és nagy lökést kaptak a lengyelországi kozákok szinte azzal egyidőben kitört felkelésétől. Váratlan, egyelőre ismeretlen mértékű erő szabadult el az ukrajnai kozákok mozgalmával Lengyelország társadalmában és Kelet-Európa politikájában.
És I. Rákóczi György ebben a helyzetben teszi élete első kezdeményező diplomáciai lépését. Akkor, amikor még Európa nem nagyon tud mit kezdeni a hadra kelt kozáksággal, ő levelet intéz a hetmanjukhoz, Bogdan Hmelnyickijhez. Zsigmond lengyel királyságához kéri a támogatását. A válasz 1648 őszén érkezik. Báthori István emlékéért ígéri a segítséget. A rossz latinsággal 711fogalmazott szöveg szinte költőivé válik, ahol a néhai királyról ejt szót: „Sok tőle kapott kiváltságot és szabadságot máig is megőriztünk, és jóindulatával, mint fiait szárnyával, betakart.”*
Erdély és az észak-keleti háború. I. Szerk. SZILÁGYI S. Bp. 1890. 6.
A fejedelem azonban már nem olvashatta el a szép levelet, mert 1648. október 11-én meghalt. Fiaira, Györgyre és Zsigmondra hagyta tervei megvalósítását.
