AZ INGATAG EGYENSÚLY POLITIKÁJA
AZ INGATAG EGYENSÚLY POLITIKÁJA
„Isten csudálatos bölcsessége által vezérlé Nagyságod és a mi dolgunkat, hogy melléjek nem ereszkedénk” – írta Bánffy Dénes tanácsos 1670 tavaszán, beszámolva fejedelmének a felső-magyarországi felkelés és az egész Wesselényi-mozgalom leveréséről.* Tévedett azonban, ha úgy vélte, hogy a fegyveres be nem avatkozás józan politikája megmentheti Erdélyt a királyságbeli változások következményeitől. Éppen Bánffy lesz az első, aki mint kolozsvári főkapitány és végvidéki főparancsnok nap mint nap tapasztalja, hogy a Habsburg-birodalmi kormányzat céljaival szemben tragikusan gyenge mozgalmak beteljesült sorsa a fejedelemség helyzetét is megváltoztatta. Miután 854Wesselényi halála után betöltetlenül maradt a királyság első rendi főméltósága, a nádorság, a másik két főméltóság is eltöröltetni látszott, mert az országbíró és a horvát bán feje hullott porba. Gyakorlatilag úgy tűnt, a Királyság mint politikai tényező megszűnik. Erdély fejedelmére hárult korlátozott önállóságában is a magyar államiság átmentése.
Bánffy Dénes levele Apafi Mihály fejedelemnek, Bonchida 1670. május 9. (TMÁO IV. 484–485.)
Az általános magyarországi közhangulatot I. Rákóczi Ferenc még a bukás küszöbén így fogalmazta meg: „Nincs több orvosság, hanem csak Erdélyhez kell ragaszkodni.”* Török földre kevesen menekültek. A gyanúba kerültek Erdélybe futottak, elárasztották a határ menti helységeket, védelmet és segítséget kérve ostromolták a fejedelmi udvart.
I. Rákóczi Ferenc Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek, Sárospatak 1670. május 9. (Uo.)
A kis fejedelemségnek hatalmas új terheket kellett vállalnia. Thököly István fia, az Árva várából Lengyelországon át menekült tizenkét éves Imre erdélyi birtokain megélhetést, az enyedi kollégiumban pedig egyelőre méltó foglalatosságot talált. De a több ezernyi fegyverest, nemesurat, prédikátort, öreget, asszonyt és gyermeket az államkincstárnak kellett lakással, élelemmel ellátnia és fizetnie. A mozgalom Erdélybe menekült köznemesi vezérkara – Petrőczy István, Szepessy Pál, Ispán Ferenc, Keczer Menyhért, Vay Mihály pedig nem adta fel céljait, önmagukat testületnek, az országnak tekintették, és nyugtalanul keresték az önálló cselekvés új formáját. Erdélynek tehát 1671 elejétől mint kiszámíthatatlan politikai tényezővel kell számolnia a menekülő nemesekkel, katonákkal és a több ezer elbocsátott végvári vitézzel is szaporodó bujdosók tömegével.
Habsburg és török oldalról ugyanekkor közvetlen veszély is fenyegette a fejedelemség 1664 óta kivívott belső nyugalmát. Konstantinápolyban és Bécsben egyaránt tudták, hogy Erdély titokban konföderált a magyar főméltóság-viselőkkel. Mindkét nagyhatalom számolt azzal is, hogy ha a bujdosók a fejedelemségben megvetik a lábukat, távolabbi céljaikat keresztezhetik. A Porta úgy vélte, itt az alkalmas pillanat, hogy a jenői váruradalomhoz nyert jog ürügyén messze az ország belsejében szétszórtan fekvő 49 falut követelje, a váradi pasa pedig, megvalósítva régi tervét, elfoglalja a Szamos völgyét és a sóbányákat. Lipót császár azzal az ürüggyel követelte a bujdosók azonnali kiadását, hogy Apafi megsérti a vasvári békét, és a szatmári császári őrség fegyveresei betörtek a fejedelemségbe, hogy felkutassák a menekülteket.
A kétoldalú fenyegetettséget Apafi és kormányzó köre óvatosan egyensúlyozó diplomáciai akciókkal igyekezett kivédeni. Az erdélyi követeknek Bécsben mérsékeltebb eljárást, Konstantinápolyban aktív támogatást kellett a magyarországiak számára kieszközölniök. Baló Lászlót azonban a kandiai győzelemmel a Földközi-tenger keleti medencéjének legfontosabb támaszpontját meghódított és diadalmámorban úszó nagyvezír durván elutasította, Hedry Benedeket pedig Lipót császár a nemzetközi törökellenes összefogás 855szépen hangzó, de egyelőre üres ígéretével bocsátotta vissza. Mégis elérte Apafi a Portán, hogy megelégedtek a Jenő közvetlen környékén átadott határ menti falvakkal, a bujdosók befogadását pedig, ha nem is nyíltan, de kéz alatt jóváhagyták. A siker nem csupán a pontosan küldött adó és a bőven mért ajándékok rég bevált módszereinek volt köszönhető. Apafi ügyesen használta ki a Habsburg-kormányzat érdekeit is. Elküldte megbízottját az összeesküvés felgöngyölítésére kirendelt lőcsei komisszió elnökéhez, Rottal Jánoshoz. A magyarországi protestánsok érdekében az erdélyi katolikusok pártfogását helyezve kilátásba emelt szót, és hajlandó volt titkos diplomáciai összeköttetést létesíteni Béccsel. Erdély fejedelme Bánffy Dénest ajánlotta a császár bizalmába, őt bízta meg a felettébb kényes feladattal: mint állandó „factor” tájékoztatásokat kellett adnia és kapnia Bécsből. Ravasz vagy kétszínű politika ez? A korabeli diplomáciai életben általános gyakorlat. Vezérelve a célszerűség az állam érdekében. Gyulafehérvár Bécsből is kap hasznos értesüléseket a Porta szándékáról, s ügyesen közöl nyugtalanító török híreket a császári udvarral, a bujdosók kiadását követelő Habsburg-követet pedig a Porta útján szereli le.
Erdély közben folytatja rejtett önálló politikáját is. Újjászervezik a határvédelmet, megerősítik az államgazdaságot, a központi hatalmat, és tájékoztatják az európai közvéleményt. Az 1671-ben megjelent Austriaca Austeritas című röpirat szerzőjének régebben Bethlen Miklóst sejtették az irodalomtörténészek. Bethlen levelezéséből kiderült, hogy maga sem tudta, ki a szerző. Az újabb vizsgálatok szerint Szatmárnémeti Mihály tolla alól kikerült mű, kiadási helye költött, kiadója fantázianév: „Venetiis, Typis Fratrum Veracii, Constantini et Speracii.” A kolozsvári nyomda betűivel kiszedett és határozott erdélyi szemléletet érvényesítő mű megállapítja, hogy Lipót császár politikája nem más, mint törvénytelen elnyomás, mert elvet minden isteni és emberi jogot.
Az óvatos egyensúlypolitikát azonban már 1672 fejleményei súlyos teherpróbára tették. Köprülü Ahmed, hogy megvalósítsa az iszlám északra irányuló hódító terveit, 1671-ben Lengyelország ellen indult, és csapatai ellepték Moldvát. A belső harcokkal dúlt, Ukrajnával határos vajdaságban válságos viszonyok uralkodtak. Gheorghe Duca moldvai vajda 1668-ban pénzen vásárolta meg hatalmát, és nagy adókat vetve ki a lakosságra, igyekezett költségeit behozni. A jobbágyokat, akik a földesurak és a klérus követeléseit is nehezen viselték, az adó annyira tönkretette, hogy a török hadjárattal rájuk háruló újabb terheket már nem vállalhatták. 1671–1672-ben történetének addig legnagyobb felkelése rázta meg Moldvát. Jobbágyok, katonák, kisbojárok és városiak megrohanták Iaşi-t, a gazdag bojárokat és a görögöket leölték, a fejedelmet elűzték. Köprülü seregeit lángokban álló ország fogadta, ahol a lakosság is éhezett.
1672-ben a Porta Erdélytől nem követelt hadsereget. Ahmed jobb politikus 856volt, mint hogy megbízhatatlan csapatokat hozzon be az éhínséggel küzdő országba. Viszont a fejedelemséget ellepték a Kárpátok hegyszorosain át nyugatra menekülő moldvaiak. Köprülü Ahmed nagyvezír 600 szekér élelmet kívánt, és nyíltan ugyan tiltotta, de hallgatólagosan biztatta a bujdosókat: támadják hátba a lengyelekkel szövetséges és a franciákkal feszült viszonyba került Habsburg császárt. A bujdosók viszont óvakodtak egymaguk nagyobb vállalkozásba belevágni, kérték, sőt követelték az erdélyi fejedelem támogatását. Apafi és kormányzó köre azonban nem ítélte egyértelmű állásfoglalásra alkalmasnak a helyzetet. Továbbra is az ellenfelek között igyekeznek egyensúlyozni. Megkeresik a francia királyt, a brandenburgi választót és más európai hatalmakat, Magyarország és a protestáns vallás védelme ürügyén kérve támogatást. A bujdosók tordai gyűlésén főgenerálisnak választott Teleki Mihály kővári kapitány és tanácsúr szeptember 3-i keltezéssel fejedelmi parancsot kap, hogy szálljon ki Magyarországra, majd a rendek akaratára hivatkozva a parancsot visszavonják. Teleki azonban a bujdosók enyickei győzelmének és felső-magyarországi sikereinek hírére mégis hadba száll. Az Apafi-kormányzat árnyalt politikájára azonban jellemző, hogy miközben Bánffy maga sem tartotta tanácsosnak elszalasztani a fegyveres támadásra kínálkozó jó alkalmat, megpróbálja a bécsi udvart ráébreszteni, hogy a lengyel–török háború jó alkalmul szolgálna, ha a császár hadereje is megtámadná az oszmánokat. Ajánlatos lenne a magyarokat is megbékíteni – figyelmezteti a Habsburg-kormányzatot –, mert küldhet ugyan fegyvereket a császár Magyarországra, de annyit soha, hogy biztos békét teremthessen, és a két versengő fél között Magyarország Görögország sorsára jut. Reméli – szól közvetlenül Lipót császárnak címzett levelében –, a császár büntetés helyett helyreállítja Magyarország szabadságát, hogy megőrizze a maga és az egész kereszténység szolgálatában.
Hasonló értelmű utasítással ment szeptember 20-án Bécsbe Macskási Boldizsár, Erdély hivatalos követe is. Ki kellett fejtenie, hogy a bujdosók és Teleki a fejedelem engedelme nélkül keltek fegyverre, de azt sem tagadják, hogy ellenségképpen sem viselhették magukat irántuk: „Látván az egész magyar nemzetségnek ilyen nagy romlásba esését hogy nemcsak azok, akik őfelsége ellen valamit mozdítottanak, avagy valaha szóltanak, gondoltanak, estenek romlásban, hanem asszonyemberek, leánygyermecskék, az ártatlan község és azok között az istennek anyaszentegyháza szenvedett romlást, sokakra holt emberek vétkének terhét vetvén.” A császár ereje összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a bujdosóké, mégis „a magyarok állapotjának megcsendesítése nélkül az jó véget őfelsége nem éri”. Magyarország fegyver által csak „sedes belli” lesz, és prédája „annak a ki eleitől fogván sok akadályt szenvedett a magyaroktól”.*
EOE 15. 297–298.
857Mire azonban Macskási Bécsbe ért, a bujdosók támadása összeomlott: Teleki szeptember 20-án fél saruját a mocsárban hagyva menekült serege maradványaival a batizfalvi összecsapásból. Majd október 26-án a császáriak györkei győzelme szinte elsöpörte a bujdosók hadi sikereit.
A Habsburg-kormányzat felfüggesztette a magyar alkotmányt, és gubernátort állított a királyság élére, a protestáns lelkészeket rendkívüli bíróság elé idézte.
Erdélyben a kudarc kiélezte a különböző politikai csoportok ellentéteit. A súlyos terhek miatt elégedetlen rendek felelősségre vonták a tanácsosokat, Apafi viszont a központi hatalom nevében visszautasított minden bírálatot. A bujdosók táborát súlyos meghasonlás osztotta meg, egyik csoportjuk Erdélytől rendszeresebb anyagi ellátást kívánt, a másik viszont teljes függetlenséget követelt. A közvetlen török kapcsolatot szorgalmazó Petrőczy az erdélyi fogságból a váradi pasánál keresett menedéket. A bujdosók fejedelemségbarát csoportja pedig vezérévé választotta a fiatal Wesselényi Pált, aki Béldi Pál lányát véve feleségül, a székely főkapitány nagy befolyását is megnövelte. Eközben a végeken szabályos határvidéki háború bontakozott ki: a váradi pasa támadásait Bánffy a hadsereget összefogva verte vissza, és külön megállapodással próbálta fenntartani a nyugalmat. Bécs viszont kiszivárogtatta az Erdély titkos diplomáciai összeköttetéseiről a fejedelmet a bujdosók előtt és a Portán egyaránt súlyosan kompromittáló híreket. A megbomlott belső hatalmi egyensúly végkifejletének látszott, hogy Teleki, Béldi, Bethlen Miklós szinte valamennyi főúrral együtt ligát kötött Bánffy Dénes ellen, fegyverrel támadtak rá, majd kieszközölvén a fejedelem beleegyezését, elfogták, s az 1674. novemberi országgyűlésen fej- és jószágvesztésre ítélték. Bánffy tragédiájáért a különböző történetírók Telekit, Béldit vagy Bethlen Miklóst okolták, a személyi ellentéteket vélvén egyedüli és legfőbb okának, hogy Erdély első tanácsurának egy ügyetlen hóhér keze alatt kellett kínhalált szenvednie.
Bánffy tragédiája azonban szélesebb politikai összefüggésekbe illeszkedik. Már 1673-ban félreérthetetlen jelei mutatkoztak, hogy a többirányú egyensúlypolitika felett eljárt az idő. A lengyelek új királya, Sobieski János 1673. november 11-én fényes győzelmet aratott a török csapatok felett. Moldva Lengyelországgal szövetkezett. A francia felesége révén is szoros nyugati kapcsolatokkal rendelkező Sobieski Franciaországon kívül Apafit kérte és fogadta el békeközvetítőnek Lengyelország és a Porta között. 1674 kora őszén megérkezett a fejedelmi udvarba XIV. Lajos király ajánlatával Beaumont ezredes. A Habsburg császárral háborúban álló Franciaország királya szövetségi ajánlatot, és állítólag pénzt is küldött, remélve, hogy Erdély a bujdosókkal nyíltan Bécs ellen fordul. Teleki azonnal felismerte az új lehetőséget, már november 18-i kiáltványában a bujdosók elé is tárta a francia támogatás esélyeit.
858Elszakadni a korábbi politikától egy csapásra könnyen nem lehetett. Kéznél volt azonban a bűnbak, Bánffy Dénes.
A többirányú, a törökkel és a császárral egyaránt barátkozó politika, az erdélyi állam eddigi politikája most vádpont lesz ellene, igaz, hogy csak az egyik a sok közül. De mégis ez a lényeg. A többi váddal – fényűző élet, hatalmaskodás, büszkeség – melyik erdélyi főurat nem lehetett volna elítélni? A tragédia ott kezdődött, hogy Bánffy nem ismerte fel a megváltozott helyzetet. Egyre erősebben kapkodva bizonyítgatta igaz voltát, és szervezkedett. Bethlen Miklós hiába inti, hagyja el az országot, ne fegyverkezzék, „ez civile bellum szegin hazánknak nem egiebet, hanem utolsó veszedelmet ígér”.* 1657–1660 megpróbáltatásai nemcsak a török–tatár dúlások borzalmaival ivódtak Erdély emlékezetébe. Kísértett azóta a polgárháború réme is. Ezért irtózik szinte beteges érzékenységgel Apafi a trónkövetelőktől. Bánffy, akinek pénze és összeköttetése a Portán és Bécsben egyaránt van, ezek számát szaporíthatja. A pánikcselekedetek egymást erősítő láncreakcióit pedig már nem lehetett megállítani. Nem Erdély az egyetlen a 17. században, ahol véres úton következik be politikai irányváltás. Amikor azonban az ítélet Bánffyt azzal is bünteti, hogy tizenéves fiától megtagadja a rangja révén őt megillető nevelést, mint minden ifjúság elleni vétek, az ország jövőjét sújtja majd.
Bethlen Miklós Bánffy Dénesnek, 1674. november 16. (Bethlen Miklós levelei. 269.)
