A RENDSZERES BIZOTTSÁGOK MUNKÁLATAI
A RENDSZERES BIZOTTSÁGOK MUNKÁLATAI
Az 1791-ben kiküldött rendszeres bizottságok munkálatai az erdélyi politikai gondolkodás fő mutatói e korban – rendeké és kormányzaté egyaránt, hisz Bánffy György irányítja – nagy politikai érzékkel – a bizottságok munkáját, s a deputatio elnökei valamennyien kormányférfiak. Az operátumok egy részénél nem is tisztázott vagy tisztázható, milyen állásfoglalások alapján alakul ki.
Az úrbér ügyében a legbaljósabbak az előjelek. A központi és országos kormányzat eddig háromszor futott neki az úrbérrendezésnek – az eredmény a Bizonyos Punctumok, azután semmi. A buktatók 1791 után is a korábbiak: Erdélyben feudális túlnépesedés van. Ezek után a bizottság végül is három és fél-hat hold szántóban és másfél–három és fél hold kaszálóban szabta meg az egész telek mértékét, heti két nap igás- vagy három nap kézi robotot követelve azért, a zselléreknél pedig évi 25–35 kézi napszámban határozva meg a robotot. A jobbágy egy hosszú fuvarra volt köteles. Ezen túlmenőleg fizetett kényszernapszámra lett volna rendelhető. A jobbágyasszonyok fonási kötelezettsége, a tized és a datiák fentmaradtak volna. A Gubernium a munkálat felülvizsgálatakor az egész telek szántóterületének határát öt–hét és fél (bizonyos esetekben tíz) holdra emelte volna fel, a kaszálókét kb. két és fél–hat és fél holdra, és nem vezette volna be a fizetett kényszernapszámot; a Kancellária lényegében a Gubernium álláspontjára helyezkedett. Az operátumot az 1810–11-i országgyűlésen csak egy előkészítő bizottság tárgyalta. Ez négy nyolc hold szántót és két négy hold kaszálót javasolt egész teleknek, a 1121robot mértékét illetően egyetértett az alapmunkálattal, a kényszernapszám kérdésében pedig a Guberniummal és a Kancelláriával. Sem a bizottságnak, sem a munkálatát felülvizsgáló kormányhatóságoknak és országgyűlési bizottságnak nem sikerült menekvést találni az 1770-es évek kátyújából.
A terjedelmes gazdaságpolitikai munkálat (központi része Joachim Bedeus, aufklärista besztercei patríciusivadék műve) 1751 óta a legátfogóbb gazdaságpolitikai tervezet Erdélyben. A földművelésnek a mezőgazdaságban való túlsúlyra jutása jegyében ezzel a kérdéskörrel s nem az állattenyésztésével kezdődik. A gabonatermelés növelésére a talajjavítást és a jobb vetőmag alkalmazását ajánlja; drasztikus eszközöket vetne be a kukoricavetés túlsúlya ellen. Szorgalmazza a burgonya, a főzelékfélék, a gyümölcs termelését (az utóbbinál hatósági kényszerítő eszközökkel is); a bortermelést az exportlehetőségek javításával és védvámpolitikával támogatná. Az ipari növények közül minden erővel fejlesztené a len és kender termelését, fellendítené a festőbuzér, indigó és szkumpia előállítását is. Kormányzatilag támogatná a selyemtenyésztést, jó minőséggel tenné exportképessé a dohányt.
Az állattenyésztés egészét lendítené fel a tervezet egyrészt öntözéssel, lóheretermeléssel, másrészt határrendezésekkel. Az egyes ágazatok közül a lótenyésztést a jobbágyok kötelező kancatartásával, a fajtaneveléssel, a hágatás módjának javításával, a csikók idejében való elválasztásával erősítené – de még mindig a spanyol méneket részesítve előnyben. A marhatenyésztésben jobb bikanevelést, a marhák csordában tartását, megfelelő takarmányozást és itatóhelyeket, a marhavész elleni korszerűbb védekezést tart szükségesnek. A juhtenyésztésben a fajtanevelés (padovai vagy spanyol kosokkal), a transzhumáns pásztorkodás csökkentése, a gyapjú minőségének javítása a javaslatok. A kecsketartást szükségesnek tartja: bőre és faggyúja ipari nyersanyag. Igen részletes méhészeti programot ad (a méhészet szabadsága, a viaszkivitelben a nyersviasz arányának csökkentése a feldolgozott viasz javára stb.).
Néhány további fontosabb mezőgazdasági javaslat: a tutajozás az Olton is bevezetendő, le a Dunáig; népiskolai fokon kell mezőgazdasági oktatást adni, majd – porosz mintára – mezőgazdasági iskolákat kell létrehozni.
Kevesebbet és kevésbé modernet mond az operátum az ásványi nyersanyagok termeléséről. Még mindig a faszenet látja a vaskohók alapvető energiabázisának, s csak amellett a kőszenet. Támogatná a magánföldesúri vasbányászatot és -kohászatot, magánföldesúri üvegcsűrök létesítését. Állami támogatással természettudományi társaságot hozna létre Erdély ásványkincsei (és növényvilága) feltárására.
Az ipar kérdéskörében a munkálat külön szól a kézműves- és a manufaktúraiparról. A céheket egyelőre fenntartaná, s lehetőleg beléptetné ezekbe a céhen kívüli mesterembereket is (vagy megszorítaná iparűzésüket), de létszámukat a közszükségletekhez igazítaná, s korlátozná bizonyos céhek 1122elővásárlási jogait. A kézművesség és földművelés olyan szétválasztását azonban, ahogy az 1751-i tervezet ajánlotta, nem tartotta lehetségesnek. A gyár-, illetve manufaktúraalapításoknál a részvénytársasági vállalkozásokat javasolta. Nem helyeselte monopóliummá fejlődő gyárprivilégiumok kiadását. A Commissio Commercialis instrukciójával ellentétben azonban egyenesen támogatná Erdélyben addig elő nem állított termékeket készítő gyárak létrehozását, különösen olyanokét, amelyek új találmányokat vezetnének be. Javasolta az új manufaktúrák sokoldalú támogatását is (a telek vagy épület beszerzésében, a munkaerő biztosításával, vámkedvezményekkel).
A nem mindenben összehangolt munkálatnak a kereskedelemről szóló szakasza a külkereskedelmi mérleg erős passzivitásából indul ki, a luxusimport korlátozását, az agrárcikkek külkereskedelmi mérlegének aktívra változtatását, a transzhumáns pásztorkodás felszámolásával a legeltetési díjak Erdélyben tartását javasolva orvoslásul, külön kereskedelmi taxát vetve a behozott számosállatra és a halra. A pamutipar támogatására lejjebb nyomná a nyersgyapot árát és behozatali vámját, emelné viszont az örökös tartományokból behozott pamutárukét. Növelné a kendertermelést. Dologházakban termeltetne megfelelő mennyiségű gyapjúfonalat, szabaddá tenné a posztógyártást, hitelt juttatna Gallarati selyemmanufaktúrájának. Támogatná a textilfestőket, a bőrkikészítőket. Ezen kívül szorgalmazza a vajdahunyadi kaszagyártást, az üvegcsűrök létesítését (kifejezetten exportcélzattal), a kőedényáruk kivitelét török területre, pártolja egy bécsi kereskedő ajánlatát cukor behozatalára vagy épp cukorgyár alapítására.
A munkálat harmadik szakasza viszont épp a Commissio Commercialis 1771-i instrukciójának szellemében szól a kereskedelem növelésének módjairól. Csökkentené a kereskedők (különösen az örmények) számát; ezeket az iparosokból választaná ki, az ipar felé szorítva az örményeket és a görögöket (az utóbbiaknak csak török árukkal való nagybani kereskedést engedélyezve) – mindezzel mégis a külkereskedelem aktivitását akarná elérni. A negyedik, a kereskedelem igazgatását tárgyaló szakasz, a Commissio Commercialis korának negatív tapasztalataiból kiindulva, egy tanácsadó-segélyező szerv létrehozását javasolja, s a kereskedelmi alap bővítését. A vámpolitikával foglalkozó rész visszaállítaná a magyar–erdélyi vámvonalat, s erősen védvámjellegű vámtarifát vezetne be. Az útépítésről és hajózásról alig volt mondanivalója a bizottságnak.
A Commerciale-munkálat hosszú távon a legjobb áttekintés Erdély gazdaságáról. Pozitívuma, hogy elsősorban a termelés növelésében látja a megoldást, s érdemben az 1771-es koncepcióval élesen ellentétes iparpolitikát vall. Minthogy azonban gondolkodásának központjában erősen Erdély áll (védvámpolitika, a belső termelés növekedése), eleve elfogadhatatlan a központi kormányzat számára.
1123A többi bizottságok közül a közigazgatásinak épp a legfontosabb kérdésben, a közigazgatás szervezetét illetően alig volt mondanivalója. Átfogó törvényhatósági beosztási reformot nem javasolhatott (a natiók területéhez nem lehetett hozzányúlni), csak többé-kevésbé jelentéktelen változtatásokat: kisebb törvényhatóságok összevonását vagy nagyobbakhoz csatolását, vagy egészen helyi korrekciókat. Egységesítette volna azonban – bizonyos nómenklatúra-eltérésekkel – a magyar és székely törvényhatóságok igazgatását, a szász székek igazgatásának ügyét a kormányzatra hagyva, amely ekkor sorozatos regulatiókat léptetett életbe a Királyföldön. Jelentős, erősen Bánffy György intenciói szerinti munkálat volt a köz- és magánbiztonságról szóló. Ez a felvilágosult abszolutizmus szellemében kívánta lehetetlenné tenni, hogy a törvényhatóságok szembehelyezkedjenek a Gubernium rendelkezéseivel, a legrövidebb peres eljárást és szükség esetén katonai erőt javasolva az ellenszegülők ellen. Lényegében ugyanezt ajánlotta a földesurakkal szemben engedetlen jobbágyok ellen is. Fontosnak tartotta a megelőzést. Ha azonban mégis karhatalom alkalmazására van szükség, az teljes szigorral járjon el (a munkálat itt világosan utal 1784-re). A biztonságot fenyegető egyéb bűncselekményeknél is jórészt az illuminista koncepcióból indul ki a terv, az erkölcsi nevelésben és a megelőzésben látva a megoldást, többek között olyan intézkedésekkel, mint a prostituáltak és nyomorgók dologházba utalása. Kitűnő s egyben leleplező iromány ez a tervezet; világosan beszél a jozefinizmus egyszerre felvilágosult és abszolutista jellegéről és osztályjellegéről.
A bizottság nagyszámú további operátuma közül említsünk meg még néhányat. Az új szolgarendtartás a szolgálat feltételeit világosan megszabó szerződéshez kötné a szolgálatvállalást, részletesen szabályozza a szolga kötelezettségeit is, megjelölve a sztrájk egy formájának büntetését, de egyben a szolgák bizonyos jogvédelméről is gondoskodna. Külön munkálat tartalmazott javaslatokat a zsidók helyzetének szabályozására. Ez, ismét csak a jozefinizmus szellemében, megszüntette volna a zsidók különleges jogállását. A falvakban zsellérekként kezelte volna őket. A zsidó népesség választhatott volna a földművelés, ipar és kereskedelem közt; csak a kocsmabérlettől lett volna eltiltva. A terv feloszlatta volna a gyulafehérvári zsidó compagniát, megszüntette volna a rabbik világi joghatóságát, kötelezte volna a zsidókat a lakhelyük nyelvével és ruházatával való élésre. Zsinagógákat, iskolákat a Gubernium engedélyével létesíthettek volna; látogathattak volna keresztény iskolákat is. Bonyolultabb kérdés volt a cigánykérdés. A bizottság az aranymosó cigányokat egy 1787-i rendelkezés szerint csak a mosási időszakban engedte volna vándorolni (ellenőrzéssel). A kincstár nem aranymosó cigányainál elégségesnek látta helyzetük 1783-i kormányhatósági rendezését: kincstári birtokon telepítendők le, vagy eladandók magánföldesuraknak, letelepítésre. A nem kincstári cigányokat is meg kívánta volna telepíteni, intézkedéseket ajánlott civilizálásukra, kényszer nélküli asszimilációjukra, a 1124földművesség felé szorítva őket, kézművességük és muzsikusságuk sérelme nélkül – a makacs vándorlókat és a foglalkozásnélkülieket viszont kiűzte volna az országból.
Az egészségügyi operátum kitűnő, modern munka. A megelőzés fontosságát hangsúlyozza az ember- és állategészségügyben egyaránt, az előbbiben olyan témakörökkel, mint a levegő és az ivóvíz szennyeződésének, az élelmiszerek fertőzésének megakadályozása. Felekezetközi igazgatás alá rendelte volna a kórházakat. Megyei vérbajkórházakat hozott volna létre. Szorgalmazta az állategészségügyi népoktatást.
Az adó- és Commissariatica-ügyi bizottság adóügyi munkálata kevés újdonságot tartalmaz. Leszögezi, hogy az adó nem a földre, hanem az adózók fejére és vagyonára vetendő ki, összege az ország szükségleteihez és az adózók erejéhez igazodjék, az adózás differenciált legyen, és ösztönözze a szorgalmat – ezek után pedig lényegében érintetlenül hagyja a fennálló adórendszert, nem talál szerencsés megoldást az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők és gyalogok adómentességére.
Hasonló az értékük a kincstárügyi bizottság szorosabban kincstárügyi munkálatainak is. A Cameralia-operátum sóügyi része nem vetette föl a szabad sókereskedelem kérdését. Csak azt deklarálta, hogy az egy sóvágóra eső évi termelés jó 50%-kal fokozható, a sóügyi adminisztráció pedig egyszerűsítendő. A harmincadigazgatásnál mindent rendben talált. Javasolta, hogy a Királyföldön állandó (természetbeni) összeg legyen a tized, a kisebb tized pedig készpénzben legyen megváltható. Az 1791-i törvényjavaslatnak megfelelően megszüntette volna a kincstartóságot mint önálló hatóságot, a Gubernium alá rendelve a kincstartót. A bányaügyi munkálat legfontosabb mondanivalója pedig az ércbányaművelés szabadságának elve volt (a magánbányák kincstári felügyeletének megszüntetésével), amit a központi kormányzat azonnal helytelenített is.
Másként értékelendők a törvénykezési bizottság munkálatai. Ezek közül a bírósági szervezet reformján és az új büntetőtörvénykönyv javaslatán Türi László kivételes szellemének nyomát érezni. Az 1790-es évek ellenzékének legjelesebbje a bírói szervezetben mesteri eleganciával alakított ki egy hármas instanciájú rendszert a túl bonyolult II. József kori helyett úgy, hogy a jogféltő rendek felől sem érhette támadás. Meghagyta az úriszéket, de biztosította felette a megye ellenőrzését. Csak egyfajta törvényhatósági törvényszéket ismert volna, állandó székhellyel, a közigazgatás és bíráskodás éles szétválasztásával már e fokon, néhány assessor bíráskodásával (ez a megszűnt „continua tabulá”-k gyakorlatának átvétele volt, az ülnökök választásával kiegészítve), a teljes törvényszak alatti ülésezéssel. Nem kevés elmeéllel rendezte Türi a külön bírósággal rendelkező városok és mezővárosok bíráskodásának kérdését, itt is érvényesítve a hármas instancia elvét, s fenntartva megalapozott jogaikat. (A szász natio elzárkózott a bíráskodás 1125reformja elől.) Országos bíróság Türi tervezetében lényegében kettő maradt, első fokon a királyi tábla, másodfokon mint „forum superrevisorium” a Gubernium. Itt Türi mesterien egyesítette a Diploma Leopoldinumra alapozó rendi követelést a II. József kori gyakorlattal. A Kancelláriához fellebbezni nem lehetett volna. A terv az országgyűlés bíráskodási jogkörét lényegében a királyi tábláról fellebbezett hűtlenségi perekre korlátozta volna. A kincstári törvényszékek közül csak a zalatnai bányabíróságot hagyta volna meg. A házassági pereket, a II. József kori tapasztalatokra hivatkozva, visszaadatta volna a világi törvényszékeknek.
A bizottság perjogi tervezetének néhány jelentős vonása: a bíráskodás hivatalos nyelve a magyar legyen (a szász törvényhatóságokban a német), a perfolyamat gyorsítására az úgynevezett egyszerű kifogásokat nem külön-külön, hanem egyszerre kell megtenni, ügyvédek lehetnek nem nemesek is.
Türi büntetőtörvénykönyv-tervezete ugyanolyan szorítóból indul, mint a bírósági szervezeti reformjavaslat, hozzávéve mindehhez az 1794-től beálló általános politikai változásokat is. A „régi” erdélyi büntetőtörvénykönyvből kell kiindulnia, de magába olvasztja az 1787-i büntetőtörvénykönyv legtöbb pozitívumát, és jóval differenciáltabbat, pontosabbat hoz létre, mint amaz volt (amannál jóval pontosabban írja le pl. a beszámíthatatlanság, a szándék büntethetősége eseteit, igen részletesen meghatározza a súlyosbító, illetve enyhítő körülményeket). A véleményeket csak akkor tartja büntethetőknek, ha állam-, vallás- vagy erkölcsellenesek. Az 1787-i törvénykönyvhöz hasonlóan különbséget tesz az előre megfontolt szándékú és egyéb cselekmények közt. Fenntartja a halálbüntetést, de csak bizonyos súlyos cselekményeknél (emberölés vagy élet veszélyeztetése, felségsértés, hazaárulás). Reálisan ítélve meg Erdély börtönviszonyait, a háromévi börtönbüntetést már a halálhoz legközelebb álló büntetésnek tartja. Az egyes bűncselekményekre térve, büntetendőnek ítéli ugyan az Isten tiszteletét sértő bűncselekményeket, de csak a kifejezett istentagadást vagy vallásellenességet bünteti némi súllyal, a bűbájosságot pedig azért, mert tudatlan embereket csapnak be vele. Az államellenes bűncselekmények közül a „nota” definícióját megtoldja azzal, hogy hűtlenség az állam státusának és formájának, a törvényes alkotmánynak felforgatására való törekvés is, s változatlanul halállal bünteti ezt, de kiveszi a nota esetei közül azokat a cselekményeket (oklevél-hamisítás, hamispénzverés), amelyeknek az 1790-es évek fogalmai szerint nincs köze a hűtlenséghez, s az egyéb államellenes bűncselekményeket többnyire eléggé enyhén bünteti. Az élet biztonsága elleni cselekmények közt kerékbetöréssel büntetné a csoportosan (tehát zendülés során) elkövetett gyilkosságot, s általában halállal az emberölést. Az öngyilkosságot az 1787-i törvénykönyvhöz lényegében hasonlóan minősíti. Erdély állapotaiból következik, hogy Türi a vagyonellenes cselekmények közül halállal sújtaná a rablást, sőt a latrok bújtatását is, továbbá az előre megfontolt szándékú gyújtogatást – a lopást már igen 1126differenciáltan minősíti, a szentségtörő lopásra sem szabva a többinél súlyosabb büntetést. Az erkölcsöt sértő bűncselekményeknek csak egyes eseteit bünteti súlyosan. A közbecsület megsértésére azonban (az uralkodó, az országgyűlés és a kormányszervek elleni szó- vagy írásbeli támadások) az 1790-es évek viszonyai közt kénytelen eléggé súlyos büntetést javasolni. Szabályozza a tervezet a büntetőperes fellebbezés rendjét is. A királyi táblán át a Guberniumhoz lényegében csak a halálbüntetés és a súlyában ehhez legközelebb álló börtönbüntetés fellebbezhető, a királyhoz csak halálbüntetés esetén lehessen kegyelmi kérvénnyel élni. Háromhavi börtönnél vagy ennek megfelelő más büntetésnél kevesebbet kiszabó ítélet még a táblához sem fellebbezhető. Az elévülés (erről az 1787-i törvénykönyv nem tud) határideje halálbüntetéssel járó cselekményeknél 12, egyébként 6 év.
Türi tervezetét joggal állíthatjuk felvilágosultságában az 1787-i törvénykönyv mellé – ahol vissza kellett lépnie ahhoz képest, ott nem az övé a felelősség. Erdélyi alkalmazása pedig jóval könnyebb lett volna amazénál.
Az egyházi bizottságnak elsősorban a Supplex Libellus Valachorummal kapcsolatban függőben maradt kérdésekre, elsősorban a román nép művelődésének kérdésére kellett megoldást keresnie. Foglalkoznia kellett az 1791 után is elintézetlen felekezetközi vitákkal, illetve sérelmekkel – a panaszok zöme a katolikus egyház ellen irányult, Batthyány püspök, a katolikus restauráció élharcosa azonban nem válaszolt rájuk, Bánffy György pedig nem akarta felkavarni a felekezeti vitákat az unitáriusok kedvéért (a legtöbb panasz az övék volt). A papság ellátására azt javasolta a bizottság, hogy erről minden felekezet szabad egyezkedéssel gondoskodjék, de fenntartotta a korábbi kiváltságokat, a román papokat kizárta a tized élvezetéből, s helytelenítette „canonica portió”-k kihasítását az unitus papoknak. A román nép művelésének ügyében a szász natio s külön is Michael Soterius guberniumi tanácsos a merev kényszercivilizáció álláspontját vallotta: szigorú építkezési, ruházkodási rendszabályokat, bizonyos szász intézmények bevezetését a román falvakban, kényszerasszimilációt, szórakozásaik „reformját” (benne a betyárballadák kiirtásával). Bartha Mózes, a jogtudó kolozsvári unitárius városi tanácsos koncepciójában a nevelés (némi magyarnyelv-terjesztéssel), a román egyház belső reformja, az ipari oktatás kapna több helyett. A bizottság jozefinista elnöke, Esterházy János (Bánffy György sógora) s maga Bánffy a nevelést tekinti a központi kérdésnek, az azonban elsősorban a derék, nem pedig a művelt állampolgárok számának gyarapítását célozza. E koncepció jelentősen javítaná a papnevelést. Végül is az ő álláspontjuk érvényesült. Nem került sor rá, hogy az erdélyi román nemzetiségi kérdést politikumként ragadják meg – arra még kevésbé, hogy róluk velük tárgyaljanak; a bizottságnak nem volt román tagja. Mire a tervezet átment a kormányhatósági szűrőkön, már csak egy ortodox pap- és tanítóképző szeminárium létrehozására tett javaslat maradt belőle.
1127A tanügyi bizottság fő feladata a közoktatásügy egészének reformja volt. Minthogy a református egyház 1791 tavaszán Teleki Ádám vezetésével átfogó saját oktatási rendszert dolgozott ki, a munkálat a katolikus alapú felvilágosult abszolutizmus és a protestáns felvilágosodás versenyfutásának terméke lett; feltételezhető szerzője Pákei József, az erdélyi unitáriusoknak ekkor vezető szelleme, az első magyar kantiánusok egyike. Az operátum kodifikálja az egyes felekezetek iskolaügyi autonómiáját, de egyben egységes, felvilágosult iskolarendszert teremtene. Szellemét az a kitétel jelzi, amellyel a parasztok oktatásáról szóló részt kezdi: „a parasztok emberek”* – még ha utána némileg visszakozik is. Hangsúlyozza: a szegény paraszt- és polgárúakat segíteni kell a tanulásban. A városi népiskolákban polgári osztály létrehozását javasolja az ipari-kereskedelmi pályára készülők számára. Vallja a tanszabadság elvét (némi korlátokkal); azt is, hogy a tudomány fejlődése állandó. Nóvum benne a mérnökképzés, az adott erdélyi helyzeten túlmutató koncepciót kap az orvos-, sebész- és gyógyszerészképzés, felmerül a művészeti akadémia terve. Egészében véve a tervezet valamivel még túl is tud lépni a felvilágosult abszolutista oktatásügyi koncepciókon. A bizottság feladata volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság ügye is. Néhány megjegyzéssel (maga is kerülendőnek tartja az erőszakos magyarnyelv-terjesztést, szász személyeket is be kéne vonni a társaságba) pártolta a tervezetet. Cenzúraügyi munkálata valójában Bánffy György műve volt. Ő tudniillik, tudomást véve róla, hogy a bizottság még a cenzúra szükségéről is vitatkozik, tőle szokatlan nyerseséggel vette kézbe a cenzúramunkálat ügyét. Koncepciója azonban sokat megőriz a jozefinizmus elveiből. A műveltebb és „notabilior” réteg számára megtartja a teljes szellemi szabadságot (ezek személyi használatukra bármilyen műből behozhatnak 1-2 példányt).
Synopsis Systematis generalis Scholarum publicarum M. Principatus Transylvaniae (H., é. n.).
A hét bizottság munkálata együttesen reális képet ad az erdélyi politikai elit nézeteiről. Reménytelen egy helyben topogás az úrbér kérdésében, messzelátó, de kivihetetlen tervek a gazdaságpolitikában, jozefinista örökség vagy semmitmondás a közigazgatás kérdéseiben, főleg az utóbbi az adóügyben és a kincstár ügyében, egy nagy és modern jogász keze nyoma és az 1790-es évek retrográd hatása a törvénykezési munkálatokon, aufklärista – s épp ezért a kérdés politikumát nem érzékelő – koncepció a román nemzetiségi kérdésben, az oktatásügyben némi előrelépés a felvilágosult abszolutista oktatási rendszerrel szemben: ez az összkép.
