MARCEL, GABRIEL (1889–1973, francia filozófus és drámaíró)
MARCEL, GABRIEL (1889–1973, francia filozófus és drámaíró)
A metafizikai gondolkodás a misztériumba bekapcsolt reflexió.
Végre körülfogott a kereszténység; és belemerültem. Boldogító elmerülés!
A valóság mint misztérium, csak mint misztérium érthető.
Az igazság és a lét közti hiátus (margó) mintegy magától betöltődik, mihelyt ténylegesen megtapasztaltuk Isten jelenlétét, és ezentúl már a hit szemében, a részleges igazságok nem érdemlik meg nevüket.
Egyre tisztábban tudatosítom az akarat szerepét is a hitben. Egy bizonyos állapotban kell maradni, amely – emberi szinten – megfelel a kegyelemnek. Ebből a szempontból ez lényegében hűség, a legnagyobb lehetséges hűség.
Egészen világos, hogy mihelyt valaki a priori tételezi a csodák lehetetlenségét, a tagadó exegézis érvelése nemcsak elveszíti minden értékét, hanem lényegileg gyanús lesz.
… valójában egyetlen ember sem, még a legjobban megvilágosodott, a legszentebb sem érkezik meg soha, mielőtt a többiek, mindenki más nem indult el feléje.
… minden látszat ellenére nem vagyunk soha egyedül. A magányban való hiedelmet kell mint első illúziót szétoszlatni, ez az első akadály, amelyet le kell győznünk, és bizonyos esetekben ez az első kísértés, amelyet felül kell múlnunk.
Azt hiszem, hogy abban a tragikus helyzetben, amelyben ma a világ vergődik, egy bizonyos konkrét metafizika – jobban mint a művészet vagy a költészet- a személyes tapasztalathoz igazított konkrét metafizika sok lélek számára pozitív szerepet játszhat.
Az élet, a világ rettenetes látványt kínál fel nekünk; az igazi bölcs, akinél a bölcsesség egyszerre hősiesség is, szembenéz ezzel a világgal. Tudja, hogy nem remélhet önmagán, eszén kívül semmi menedéket a rendetlenség ellen, amelynek ez a világ színtere. A hívő viszont azt képzeli, hogy e világon túl van egy végső menedék, ebbe veti bizalmát, ehhez imádkozik.
Nem kell … a hitetlennek, aki végső elemzésben azonosul az abszolút pesszimistával, felcsapnia az objektív igazság védelmezőjének. Nem létezik valójában szubjektívebb, ravaszabbul szubjektívebb magatartás, mint az övé.
. a külső és a belső megkülönböztetése, a kívül és a belül kategóriái eltűnnek, mihelyt a hit megjelenik. Ez olyan lényeges pont, amelyet nem ismer – meghatározásánál fogva – semmiféle valláspszichológia, amennyiben a hitet egy egyszerű lelkiállapottal azonosítja, puszta belső eseménnyel keveri össze.
… a hit tárgya pontosan transzcendens azokhoz a feltételekhez viszonyítva, amelyeket minden tapasztalat magába foglal.
Nem elég ezt mondani: a hívő világa nem ugyanaz, mint a nem hívőé, hanem meg kell érteni, hogy a hit világa túlszárnyalja minden irányban és integrálja a nem hívőét, amint a látó világa túlszárnyalja minden irányban és integrálja a vak világát.
… a hit ugyanis csak szabad teremtménynél lehetséges, vagyis akinek megadatott a visszautasítás titokzatos és félelmetes hatalma.
Azok közé tartozom, akik a személyes találkozásnak felbecsülhetetlen értéket tulajdonítanak; igazában ez lényeges lelki adottság, amelyet a hagyományos filozófia nem tudott felismerni bizonyos nem egészen világos okokból.
Nincs hit hűség nélkül. A hit nem önmagától a lélek lendülete, valamiféle elragadtatás, hanem folytonos (szakadatlan) tanúsítás.
… a nagy tanúk biztosan nem e világ boldogai közül kerülnek ki, hanem inkább a szenvedők és az üldözöttek közül. Az emberiség lelki tapasztalatából világosan levonható egy kétségtelen következtetés: a legnagyobb akadály, amely a hit kibontakozását gátolja, nem a szerencsétlenség, hanem a megelégedettség.
Az önelégültség csak négy fal között valósul meg, tehát a zártban, míg az öröm a nyitottban, a szabad ég alatt bomlik ki. Az öröm lényegénél fogva sugárzás, hasonlít a fényhez.
Marcel önmagáról. Róma, 1988. Vál. és ford. Szabó Ferenc.
