A széttagoltság előnyei és hátrányai
A széttagoltság előnyei és hátrányai
Erdély önállóságának a fenti hiányosságok ellenére is voltak pozitívumai. Persze nem az a 16. század vonatkozásában történelmietlen megállapítás, hogy a fejedelemség jelentette volna a nemzeti királyság vagy a magyar nemzeti állam továbbvitelét, hiszen nemzetállamok ebben az időben Európában még sehol sem léteztek. (Szapolyait és utódait maximum a magyar rendek sorából választott magyar nemzetiségű uralkodóknak nevezhetjük.) Sőt paradox módon Erdély Magyarországtól történő elválása csak kisebb részben szolgálta a fejedelemség lakóinak érdekeit. A széttagoltság igazi hasznát a királyság rendjei élvezték.
116A 16. század második felétől a királyi Magyarország rendi vezetői fokozatosan ismerték fel, hogy Erdély elszakítottságából számukra komoly előnyök származhatnak. Másként fogalmazva: saját rendi kiváltságaik megvédésére a török vazallus erdélyi fejedelemséget bármikor bevethető ütőkártyaként használhatják fel a bécsi udvar központosító törekvéseivel szemben, miként a Porta tette ezt a Habsburgok magyarországi erőinek gyengítése érdekében. A helyzet fonákságát az adja, hogy ezt számukra első ízben és nyíltan éppen egy erdélyi fejedelem, Bocskai István már idézett végrendelete fogalmazta meg. A magyar rendek 17. századi politikájának azután egyik vezérelve lett – rendi szabadságjogaik megőrzése érdekében – az erdélyi fejedelmekkel való együttműködés. Ez fontos szerepet játszott abban, hogy Magyarország a 16. század második felére kialakult viszonyok között, sőt azokon bizonyos területeken még javítva, maradhatott meg a Habsburg Birodalommal való perszonálunióban. Minderről azonban már a következő századról szóló kötetből tájékozódhat az olvasó.
Maguknak Erdély lakóinak ugyanakkor a különválás legalább annyi hátrányt, mint előnyt hozott. Az előnyök ugyanis elsősorban olyan területeken mutatkoztak meg, amelyek – ha nem is teljességgel, de nagyrészt – a királyságban is jelentkeztek. A királyi udvar Bécsbe kerülésével a magyar kultúra támogatását nagyrészt a magyarországi főnemesi udvarok, a nagyszombati és pozsonyi főpapi irodalmi–művészeti társaságok, illetve a különvált Erdélyben a fejedelmi udvar vette át. A gyulafehérvári fejedelmi központ ekként János Zsigmond uralkodásától kezdve egészen Báthory Zsigmond kormányzásáig országosan is jelentős szerepet töltött be a magyar kultúra és irodalom támogatásában. Sőt Szapolyai János fia – reneszánsz udvara kiépítése mellett – kitűnt még a protestantizmus irányzatainak támogatásában is. Ez alapvető szerepet játszott abban, hogy – a királysághoz hasonlóan – a 16. században Erdély is „vallást” váltott. Sőt János Zsigmond olasz származású udvari orvosa, Giorgio Blandrata hatására a radikálisabb áramlatok közé tartozó antitrinitarizmussal is szerfelett rokonszenvezett. Az 1568. évi tordai országgyűlésen a Szentháromság dogmáját tagadó irányzat ennek köszönhetően került be – a katolikus, az evangélikus és a református mellett – negyedikként a bevett vallások közé. Ez a 117korabeli Európában egyedülálló rendelkezés volt, melyre joggal büszke a magyar egyháztörténelem.
Miként arról a Nyelvkeresők című fejezetből majd bővebben tájékozódhat az olvasó, a protestantizmus elterjedése együtt járt a magyar nyelv és irodalom fejlődésével, illetve a magyar nyelvű nyomtatott könyvek szaporodásával is. Ez így volt mind Erdélyben, mind a királyságban, s mindkét területen igen számottevő eredményeket hozott. Méghozzá függetlenül attól, hogy az előbbi állam trónját a Porta vazallusságában egy magyar, az utóbbiét pedig egy a magyar rendek által elfogadott Habsburg uralkodó töltötte be. Ezen a téren majd csak a 17. században következett be változás, amikor a királyságban az udvar támogatta katolikus megújulásnak köszönhetően a protestáns irányzatok veszítettek pozícióikból. Ez valójában mégsem jelentett negatív változást, hiszen Pázmány Péter és jezsuita utódai legalább annyit tettek a magyar kultúra ápolásáért, mint velük vitázó protestáns kortársaik.
A vitathatatlan pozitív jelenségek ellenére Erdély egész fejlődésére az oszmánok által kijelölt önállósodás számos hosszú távon is káros következménnyel járt. Már a korabeli magyarság is nehezen tudta elfogadni, hogy országa egy igen tekintélyes területű tartományát csatolják el tőle, illetve számtalan kísérlet ellenére sem tudják végrehajtani az olyannyira kívánt országegyesítést. Ráadásul Szülejmán szultán az 1550-es évek közepén a középkori királyság legfejletlenebb területét szakította el Magyarországtól. Emiatt pedig – miként bemutattuk – az elkövetkező időben társadalmának és gazdaságának fejlődése előtt jelentős, szinte legyőzhetetlen akadályok emelkedtek. Az anyaországtól való elszakadás következtében a már korábban is fejletlenebb országrész berendezkedése pusztán felemás módon, nagyrészt középkorias szinten alakulhatott tovább.
Erdély egész fejlődése 1556-ban tehát sajátos útra tért. Bár „a hatalmas és a praktikás nemzetség” közötti szűk ösvényen a 16–17. században a legtehetségesebb fejedelmek néhány esetben remek diplomáciai érzékkel politizáltak, sőt tágították mozgásterüket, mindez alapjaiban nagyon keveset változtatott azon, hogy a Királyhágón túli területek lemaradása gazdasági, társadalmi 118és igazgatási szempontból tovább nőtt a királyi Magyarországétól. Persze az 1606. évi bécsi béke idején még senki sem tudhatta, hogy az ország török alóli felszabadítását követően a Habsburgok nem fogják visszacsatolni a fejedelemséget a királysághoz. Sőt mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben éppen ennek ellenkezőjét remélhették. A nehezen feldolgozható csalódás valójában annak volt furcsa következménye, hogy a bécsi udvar túlságosan is keményen vágott vissza azért, hogy a 17. században a magyar rendek érdekeik védelmében az erdélyi fejedelmekkel való szövetkezést különleges eszközként használták fel. A nagyhatalom ezekre az „élményekre” emlékezve hozta meg számu(n)kra szomorú döntését.
