Erdély berendezkedésének jellegzetességei
Erdély berendezkedésének jellegzetességei
János Zsigmond és legbefolyásosabb tanácsosai a fejedelemség kormányzatának kialakításakor 1556 után két „örökségre” támaszkodhattak. Részben építettek Szapolyai János királyságának erősen centralizált hatalmi struktúrájára, részben pedig a Mohács előtti erdélyi vajdaság kissé már elavult igazgatására. Ennek köszönhetően a fejedelemség kormányzata és működése jellegzetes vonásaiban 110meglehetősen középkorias volt, méghozzá annak is felemás és leegyszerűsített, a vajdaság sajátosságaihoz illesztett változatával. Jakó Zsigmond és Trócsányi Zsolt kutatásaiból tudjuk, hogy János király tisztségeiből és udvarából a fejedelemség pusztán a kancellár és a kincstartó posztját, valamint a gyenge uralkodói tanácsot örökítette át. A többi rendi főméltóság (nádor, országbíró, személynök, tárnokmester) viszont Erdélyben nem létezett, azok már Fráter György kormányzósága alatt (1541–1551) sem működtek.
A fejedelemség legfontosabb irányító és végrehajtó szerve a kancellária volt, miként már Szapolyai királyságában is. Sőt Erdély önálló államisága alatt mindvégig ez maradt az egyetlen kormányszerv, azaz a had- és pénzügyek irányítására – ellentétben a Habsburg Birodalommal – nem jöttek létre önálló intézmények. A kancelláriát végleges formájában az 1560-as évekre Izabella királyné legfőbb tanácsosa, Csáky Mihály szervezte meg. Alapnak nem az 1526 előtti erdélyi vajdák kancelláriáját, hanem János királyét tekintette, amely viszont nagyrészt a középkori magyar királyi kancellária sajátosságait vette át. Így lett a kormányszerv a teljes állami közigazgatás letéteményese. Két szekciója közül a nagyobb kancellária irányította a külügyi kérdéseket (persze a Porta beleegyezésével), valamint intézte utasításaival a belügyeket; miközben a kisebb kancellária elsősorban igazságszolgáltatási kérdésekben volt illetékes. Mivel Erdélyben országos főbírák nem voltak, a bíráskodásban a fejedelmi táblának megkülönböztetett szerepe volt, s a kisebb kancellária főként ennek ítéleteit foglalta írásba.
Bár mind a pénz-, mind a hadügy igazgatásának segítésére továbbéltettek vagy felállítottak még néhány tisztséget (kincstartó, főadószedő, tizedfőárendátor, illetve a mezei hadak generálisa, udvari főkapitány stb.), ezek a kancelláriának a pénz- és hadügyek területén vitathatatlanul jelentős szerepét mégsem korlátozták. Egyrészt e tisztségek közül többet (például a kincstartóét és a generálisét) a fejedelmek csak időszakosan töltötték be; másrészt a kinevezettek szinte valamennyien vagy rokonságban, vagy familiárisi viszonyban álltak az uralkodóval, sőt általában tanácsának is tagjai (tanácsurai) voltak. Ez azt jelentette, hogy a legmagasabb országos tisztségek betöltéséhez már eleve a kormányzat legfelsőbb, illetve a fejedelem legbensőbb köréhez kellett tartozni. 111Ekként ezek a posztok nem gyengítették, sőt inkább erősítették a központi hatalmat.
A fejedelmi tanács és az országgyűlés sem jelentett komoly korlátozó erőt az uralkodók számára. Bár a tanácsurak szinte mindenféle kérdéskörben (rendi, birtok-, vallásügyek, az adózás, a had- és a pénzügyek stb.) értekezhettek, pusztán véleményezési joguk volt. A fejedelem tehát tanácsa egységes állásfoglalása ellenére is úgy döntött, ahogy maga akart. Ebben többnyire az erdélyi diéta sem nagyon befolyásolhatta. Ez utóbbi szintén felemás jellegű intézmény volt, hiszen feltételezhetően nem János király magyarországi országgyűléseiből, hanem az erdélyi vajdaság tartományi gyűléseiből alakult ki. Nevezetesen oly módon, hogy az 1540-es évektől a tartományi gyűlés egyre több országgyűlési funkciót vett fel: adókat kezdett kivetni és törvényeket hozott, kiterjesztve ezek érvényét a partiumi területekre is. Innen Szülejmán szultán 1556. évi döntése után már egyenesen vezetett az út a fejedelemválasztás jogköréig. Mindezek jól jelezték: az újonnan létrejött állam, az erdélyi fejedelemség nem azonos a középkori vajdasággal, de a keleti királysággal sem, hanem annak egyes sajátosságait megőrző, másokat viszont elhagyó „keveréke”.
János Zsigmondnak és 16. századi utódainak – ellentétben a királyság uralkodóival – egyáltalán nem kellett országgyűléseiktől komolyan tartaniuk. Bár Erdélyben nem számított ritkaságnak, hogy a diéta évente két-három (vagy akár öt–nyolc) alkalommal összesereglett, a fejedelem hatalmát csak a legritkább esetben korlátozhatta. Az országgyűlés „erejét” már főbb jellegzetességei is kiválóan mutatták. A királysági diétákkal ellentétben az erdélyi gyűlés egykamarás volt, hiszen főrendi tábla nem létezett. Azaz nem volt olyan gazdasági és politikai hatalommal rendelkező erő (főként világi és egyházi nagybirtokos réteg), amely meggátolhatta volna a fejedelem törekvéseit. Ráadásul a követekkel való képviselet is meglehetősen ellentmondásos volt. A székelyek esetében ugyanis a fejedelem által kinevezett főtiszt képviselte a széket, ami önmagában megkérdőjelezte a rendi képviselet hatékony működését. A szászok viszont maguk választották követeiket. A fejedelmek azonban kiválóan használták fel egymás ellen a magyarok, székelyek és szászok gyakran civakodó képviselőit.
112Mindezeknek köszönhetően a fejedelmi hatalom olyan erős túlsúlyban volt a gyenge rendiséggel szemben, ami alapjaiban megszabta az uralkodó és a rendek kapcsolatát. Az utóbbiak ezért pusztán a fejedelemi hatalom pillanatnyi megingásai idején érhettek el – s akkor is csak rövid ideig élvezhető – előnyöket. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról, hogy ez a helyzet a két szomszédos román vajdaság gyűléseivel összevetve még így is kedvezőbb volt. A Kárpátokon túl ugyanis a vajdák nem tartoztak gyűléseket rendszeresen összehívni, azoknak valódi országgyűlési jogkörük alig volt, sőt rendiségről sem nagyon beszélhetünk. Ezzel szemben Erdélyben a rendiség kialakulása és fennmaradása még akkor is komoly eredmény volt, ha az országgyűlések ennek a rendszernek legfejletlenebb változatát képviselték.
A rendiséghez hasonlóan a 16. században Erdély gazdasági és társadalmi berendezkedése is kezdetleges volt. A Mohács előtti örökségen igen nehéz volt változtatni, hiszen a vajdaság – gazdag természeti adottságai ellenére is – a középkori királyság legfejletlenebb tartománya volt. Az önálló államiság ezen a helyzeten nem javított jelentősen. Ugyan a fejedelemség a század második felében – a kolozsvári és a váradi kereskedők révén – már egyre jelentősebben bekapcsolódott a Magyarországon fellendült távolsági kereskedelembe, a gyakran egészen Nürnbergig és Augsburgig elvezető kapcsolatok az ország egészének gazdaságát mégsem tudták átalakítani. Ráadásul Erdély kincsesbányái, a gazdag nemesfém- (Abrudbánya, Offenbánya, Körösbánya, Zalatna, Nagybánya) és sólelőhelyek (Dés, Torda, Kolozs, Szék, Vízakna) – miként mindenütt Európában – az évszázados kitermelés következtében egyre vizesebbé váltak, ami szintén számos megoldandó feladat elé állította a gazdaságpolitika irányítóit.
Mindezek ellenére Báthory István uralkodása idejére a helyzet valamelyest javult. Míg a század közepén, a Habsburg megszállás fegyverzajos időszakában a születőben lévő állam bevételei még csak mintegy 100 000 forintra rúgtak, ezeket negyedszázad múlva már körülbelül 220 000-re becsülhetjük. (De ebbe már beleszámoltuk az újonnan felállított, nagy hasznot hozó nyugati határvámok jövedelmeit is.) Annak ismeretében azonban, hogy Erdély és a Partium összterülete a királyi Magyarországénak mintegy kétharmadát tette ki, ez még arányaiban is 113messze elmaradt a királyság éves jövedelmeitől. Bizonyos időszakokban (például 1568-ban) ráadásul a Porta még a Moldvával és Havasalfölddel való kereskedést is megtiltotta. Sőt Erdélyben – a szászok központjait (Nagyszebent és Brassót), valamint a távolsági kereskedelembe bekapcsolódó „Kincses Kolozsvárt” és Váradot kivéve – a városfejlődés még a királyságinál is sokkal alacsonyabb szintű volt. Pedig jól tudjuk, hogy az utóbbi sem érte el az európai átlagszínvonalat. De a Királyhágón túl fekvő mezővárosok sem hasonlíthatók össze a korszak alföldi vagy királysági, erőre kapó oppidumaival.
A rendiség gyengesége és a gazdaság nehézségei nem csekély mértékben a három nációra (magyar, székely és szász) épülő erdélyi társadalom sajátosságaival, megosztottságával és részben éppen végbemenő átalakulásával álltak összefüggésben. A magyar nemességen belül a legnagyobb problémát mind politikai, mind gazdasági szempontból a nagybirtokos réteg hiánya jelentette. Miként arra már utaltunk, épp emiatt állhatott a legnagyobb birtokos, a fejedelem mindenek és mindenki fölött. De még a legvagyonosabb tanácsurak sem képviseltek – a királysági nagybirtokos famíliákkal összehasonlításban – számottevő anyagi, politikai vagy katonai erőt. Ezt a helyzetet kiválóan szemlélteti, hogy a királyi Magyarországon középbirtokosnak számító és egyszerű végvári kapitányokként alkalmazott rátóti Gyulaffy László és Geszthy Ferenc Erdélybe távoztuk után tüstént a fejedelmi mezei hadak generálisaivá léptek elő és töltötték be tisztüket egészen halálukig.
A katonáskodásuk fejében jelentős kiváltságokkal bíró székelyek rendje a 16. században óriási változásokat élt át. Az 1460–1470-es évektől társadalmuk fokozatos felbomlása megállíthatatlan volt, így a középkor végére végleg kialakult három fő csoportjuk, másként rendjük: a székely főemberek vagy előkelők (primores, seniores, potiores), a lovon szolgáló lófők (primipili, equites) és a gyalogos közszékelyek (pedites), kiknek egy részét a 16. században már lőfegyverrel felszerelt puskások (pixidarii) alkották. Ezen jelentős átalakulást követően az önálló erdélyi fejedelemség korszakában szabadságaik (elsősorban adómentességük) védelmében kellett minduntalan szívós küzdelmet folytatniuk. Ez a folyamat keserves nehézségeken keresztül haladt, hiszen Fráter György első próbálkozása után a fejedelmek egyre gyakrabban kötelezték őket 114a hadiadó (subsidium) pénzbeni megfizetésére. Mindez a tömegek további szegényedéséhez, majd társadalmuk ismételt jelentős átalakulásához vezetett. A gyökeres változásokat jól jelezték véres jelentekbe torkolló felkeléseik.
A katonáskodás és az adózás növekvő terhe alatt a közszékelység szabadságai visszaállítása érdekében az első jelentősebb lázadást 1562-ben robbantotta ki. János Zsigmond azonban kíméletlenül leverte, majd keményen megtorolta engedetlenségüket. Az esztendő júniusában tartott segesvári országgyűlés megfosztotta a székelyeket évszázadok óta birtokolt kollektív szabadságjogaiktól, sőt népesebb részüket adófizető fejedelmi vagy földesúri jobbágyokká tette. 1595–1596. évi újabb, még nagyobb felkelésük szintén szabadságjogaik visszaadásáért bontakozott ki. Báthory Zsigmond ugyanis az említett gyurgyevói győzelemmel végződő hadjáratra 1595 augusztusában nagy toborzást tartott a közszékelyek soraiban, katonáskodásukért pedig szabadságaik visszaállítását ígérte, majd fogadtatta el a gyorsan megtartott berethalmi országgyűléssel. A mintegy huszonöt ezer hadba vonult székelynek azonban a sikeres expedíció után csúfosan csalódnia kellett, hiszen a decemberi gyulafehérvári diéta visszavonta az előző gyűlésen megszavazott szabadságokat. Ez az intézkedés a közszékelyek nyílt ellenállását váltotta ki. Felkelésüket végül a későbbi fejedelem, Bocskai István vezette csapatok tömeges kivégzések közepette verték le 1596 februárjában, ezért tartja számon az eseményt történetírásunk „véres farsang” néven. Az megtorlások hatására sokan menekültek ki Moldvába és Havasalföldre. 1599-ben a székelyek sorsa valamivel kedvezőbben alakult, hiszen Mihály vajda Rudolf király nevében – többek között ellenfele, a pusztán fél évig (1599. március–november) uralkodó Báthory András fejedelem legyőzéséhez hozzájáruló szolgálataikért – fokozatosan adta vissza szabadságjogaikat. (A fejedelmet is maguk a székelyek ölték meg Csíkszentdomokosnál 1599. november 3-án.) Helyzetüket a harmadszor is visszatérő Báthory Zsigmond végül 1601. december 31-én kibocsátott kiváltságlevelében rendezte, amikor biztosította a közszékelyek ősi szabadságát és visszaállította széki önkormányzatukat. Utódai a 17. században szintén többször igénybe vették a székelység még mindig nélkülözhetetlen, bár egyre elavuló fegyveres erejét.
115A fejedelmek seregeik fegyverrel és hadianyaggal való felszerelésében nem nélkülözhették a legkisebb számú erdélyi náció, a szászok segítségét sem. Az ugyancsak kiváltságokkal rendelkező szászok városai a 16. században – Kolozsvár mellett – Erdély legfejlettebb gazdasági központjai voltak. Társadalmuk legfelső rétegét vagyonos kereskedő patríciusaik alkották, akik részt vettek a királyság, a török területek és a két román vajdaság felé irányuló jól jövedelmező kereskedelemben. Alattuk helyezkedtek el a céhekbe tömörült különféle iparosok, majd a szegényebb polgárság, valamint a kevésbé tehetős szász falvak parasztjai. A szászok németországi gazdasági és családi kapcsolataik miatt a Habsburg királyokkal gyakran rokonszenveztek, sőt a reformációt is igen hamar követték – miként erről még a Hitkeresők című fejezetben szólunk. Különleges jogállásuknak köszönhetően székeik vezetőit maguk választották, akik a Hunyadi Mátyás 1486. évi kiváltságlevele értelmében fennálló szász egyetem (Universitas Saxonum) gyűlésein határoztak az egész szászságot érintő kérdésekről. Legfőbb vezetőjük Szeben városának polgármestere (egyúttal a szász gróf) volt. Nagyszeben vezető szerepe egyébként a szászságon belül a 16. században is megmaradt. Sőt a székelyekkel ellentétben a szászok országgyűlési követeiket is maguk delegálták és az állami adót is egy összegben fizették.
