Az egyesítendő országrészből az ellenségig
102Az egyesítendő országrészből az ellenségig
I. Ferdinánd király hadvezetésének az 1550-es évek végére be kellett látnia, hogy fel kell hagyni a korábban a királyságból vagy Erdélyből kiinduló országegyesítési törekvésekkel. Mivel az oszmánok Magyarország teljes középső területeit (egészen a Bécsnél és Pozsonynál is északabbra fekvő Fülekig), valamint a Temesközt is birtokolták, Erdély megtartása – elsősorban utánpótlási problémák miatt – katonailag megoldhatatlan feladatnak számított. Ferdinánd király ugyan V. Károly lemondását követően már a Német-római Birodalom uralkodója is volt – 1558 tavaszán császárrá koronázták –, ez a Habsburg nagyhatalom kettészakadása következtében szinte semmit sem változtatott a kialakult nehéz helyzeten. A császárvárosban kénytelenek voltak félretenni az Erdélyre vonatkozó, illúziókkal teli elképzeléseket, hogy a számukra kétségtelenül kedvezőtlenül alakult helyzetet megnyugtatóan rendezhessék.
A keleti területekről való lemondás ez időben már nemcsak a bécsi hadvezetésben, hanem az országegyesítést korábban szintén nagy erővel szorgalmazó királysági nemesség jelentős részében is elhatározássá érett. Erről kiválóan tanúskodik Báthory András 1555 őszén kelt levele. Az Erdély szomszédságában, Ecsed várában (Szatmár megye) lakó nagyúr ugyanis világosan fejtette ki véleményét: Erdély megtartására húsz, harminc, de még negyven ezer zsoldos sem elégséges, miközben ezekre a katonákra a törökellenes végvárrendszerben is óriási szükség van. Báthory tanácsai alapján a bécsi haditanácsosoknak az 1550-es évek második felében azt kellett mérlegelniük, hogy óriási költségekkel, de valószínűleg továbbra is hiába kísérleteznek Erdély megszállásával, vagy pedig – erőiket reálisabban felmérve – meggátolják az oszmánokat legfőbb céljuk megvalósításában, Bécs és ezáltal Magyarország elfoglalásában.
A magyar politikai elit egyik meghatározó személyisége nem gyors pálfordulással, hanem gondos számvetés alapján változtatott nagyot korábbi elképzelésein. Báthory tökéletesen tisztában volt Erdély kérdésének valódi hátterével. Felismerte, hogy a keleti tartomány sorsa elsősorban nem Ferdinánd király és János Zsigmond erőviszonyától, hanem csaknem kizárólag Szülejmán szultán akaratától függ. Döntése indoklásában 103éppen ezért nem a Szapolyaiakkal való, többnyire sikeres háborúskodások állomásait, hanem a Habsburg uralkodó és a szultán 1526 utáni fegyveres konfliktusait vette számba. Ezen események (1537: garai vereség, 1541: Roggendorf generális csapatainak Buda alatti szétverése, 1542: a birodalmi expedíció kudarca Pest alatt, 1552: palásti csatavesztés és hiába való győri táborázás) meggyőzték arról, az Oszmán Birodalommal szemben Ferdinánd erői csak a védelemre elégségesek.
A következő esztendőkben Erdély új helyet kapott a bécsi hadvezetés politikájában. Az egyesítendő keleti tartomány – immáron a Habsburg Birodalomtól független, de a Porta vazallus országa – ellenséggé vált. Persze ez nem azt jelentette, hogy Bécsben örökre lemondtak volna megszerzéséről, pusztán ezeket a terveket félretették a királyi Magyarország és az osztrák örökös tartományok megvédelmezése érdekében. Ennek biztosítása nélkül ugyanis már később sem lett volna lehetőségük a fejedelemség és a királyság egyesítésére. Magyarország teljes török megszállása esetén Erdélyre még a legkedvezőbb esetben is feltételezhetően Moldva és Havasalföld sanyarú sorsa várt volna.
Az ellenséggé válás első jelei már az 1550-es évek második felében megmutatkoztak. A Haditanács ettől kezdve – a törökellenes várláncolat megszervezése mellett – a királyság északkeleti területein olyan határvédelmi zóna kiépítésébe fogott, amely a kifejezetten Erdély felől érkező támadások feltartóztatására volt hivatott. 1557 tavaszán Kassától keletre–délkeletre Füged, Nagymihály, Ungvár, Tárkány, Kisvárda és Atya váraiban ugyan még csak mintegy 270 huszár és 340 hajdú nézett farkasszemet a fejedelmi katonasággal, az 1560-as évek második felére a helyzet jelentősen változott. Erre az időre a bécsi hadvezetés előbb kisebb, majd Lazarus von Schwendi generális vezetésével több nagyobb expedícióban (1565–1568) szorította ki Felső-Magyarországról János Zsigmond csapatait. A legjelentősebb sikert Szatmár visszafoglalása (1565) hozta, hiszen ezt követően már a Tiszántúlon kínálkozott kedvező lehetőség egy Erdéllyel szembeni várövezet kialakítására. Ez végül az 1570-es évek első felére – Szatmár központtal – tiszántúli főkapitányság néven jött létre. Hozzá tartoztak Kisvárda, Ecsed, majd az újonnan felépült (1570–1574) Kálló várai, valamint szolgáltatásaikkal Szatmár, Szabolcs, Bereg és Ugocsa vármegyék is.
104A kassai főkapitányság szervezetén belül működő védelmi zóna központját egy évtized alatt Magyarország egyik legmodernebb erődjévé építették ki. A munkák folytatását, majd felgyorsítását az időközben Erdélyben lezajlott változások is indokolták. 1571-ben, János Zsigmond halála után a Habsburgok által még nyitva hagyott utolsó diplomáciai „kiskapu” is bezárult, a speyeri egyezmény meghiúsulásával. Hiába egyeztek meg a fejedelem és Miksa király követei a birodalmi városban 1570 késő nyarán arról, hogy János Zsigmond halála után az általa – már fejedelemként (princeps Transilvaniae Partiumque regni Hungariae) – kormányzott Erdély és a Részek a Habsburgokra szállnak. Az ifjú fejedelem halála után, 1571. május 25-én a rendek somlyói Báthory Istvánt választották uralkodóvá. A döntéshez az oszmánok is beleegyezésüket adták, hiszen Földközi-tengeri hadakozásuk idején így továbbra is fenntarthatták Magyarország megosztottságát és ezzel gyengíthették fő riválisukat.
A bécsi hadvezetés – Hans Rueber kassai és Christoph von Teuffenbach szatmári főkapitányok révén – 1571 és 1575 között Bekes Gáspár támogatásával fegyveres úton is megpróbálkozott Báthory gyengítésével, sőt letételével. Az 1575. július 8-án Kerelőszentpálnál (Küküllő megye) elszenvedett vereség azonban az utolsó katonai próbálkozásoknak is véget vetett. Báthory hatalma a Bekest támogató több mint negyven személy kivégeztetésével megszilárdult – jóllehet adóját III. Murád szultán a korábbi tízezer forintról tizenötezerre emelte. A Habsburg hadvezetés pedig tovább folytatta a tiszántúli védőzóna erősítését, ami ismét szükségessé vált, hiszen Báthory lengyel királlyá választásával (1575. december 14.) az erdélyi fejedelemség szerepe jelentősen felértékelődött. Mivel Báthory – a francia Valois Henrik rövid királyságát követően – Habsburg Ernő főherceggel szemben nyerte el a lengyel trónt, a Porta magyarországi ellenfele újabb gyengítése elé ezúttal sem állított akadályt.
A közös lengyel–erdélyi perszonáluniónak alapvető szerepe volt abban, hogy a fejedelemség az 1570–1580-as években élte első virágkorát. Megerősödésének hatását ismerhetjük fel abban is, hogy ez időben a kassai és a szatmári főkapitányok továbbra is komolyan tartottak egy Erdély vagy Lengyelország felőli támadástól. A helyzetet Hans Rueber 1051576. évi szavai tökéletesen jellemezték: „Mivel jelenleg Felső-Magyarország egyrészt a törökök és az erdélyiek felől – akik ez ideig velünk szemben nem kevesebb ellenségeskedést tanúsítottak, mint a törökök –, másrészt Lengyelország felől, mintegy háromszögben, teljesen körbe van véve, s mivel magán az országrészen is számos nehézséggel kell szembenézni, igen szükséges, hogy itt megfelelő számú katonaságot tartsanak.” A főkapitány szavai meghallgatásra találtak a császárvárosban. 1576-ban a kassai végvidék 13 várában szolgáló katonaság zsoldjának összege a királyi Magyarország éves bevételeinek mintegy 69 százalékára rúgott; sőt jelentősen meghaladta a győri és a kanizsai végvidék 22 várában együttesen tartott katonaság zsoldszükségletét is. Szatmárt tovább erősítették, páratlanul erős német gyalogsággal és tüzérséggel szerelték fel, aminek köszönhetően a tiszántúli végek kulcsa jelentőségében messze fölülmúlta a „Felvidék törökelleni kapujának”, Egernek a szerepét. Végül ugyanezt igazolta az is, hogy Szatmár főkapitányai – Győrhöz és Komáromhoz hasonlóan – a 16. század végéig mind idegen főtisztek voltak.
A Rueber főkapitány által említett belső nehézségek valósak voltak. 1569-ben Balassi János és az egykori egri hős, Dobó István már fogékonynak mutatkozott a János Zsigmonddal való együttműködésre. Báthory lengyel királyságának köszönhetően az ország felső részeiben azután még többekben merült fel a lengyel–erdélyi uralkodó kelet-magyarországi királyságának lehetősége. Ezt elősegíthette, hogy az országrész főnemessége (elég pusztán az ecsedi Báthory, a Homonnai Drugeth, a Perényi vagy a Dobó családra gondolnunk) rokoni kapcsolatban is állt Báthoryval. S noha ezek a törekvések még nem voltak összemérhetők a következő évszázadban a Bocskai Istvánt, Bethlen Gábort, majd a Rákócziakat támogató mozgalmakkal, az 1570-es évek második felében Rueber főkapitánynak nem csekély erőfeszítésébe tellett egy kezdődő szervezkedés felszámolása.
A helyzet pusztán az 1580-as évek közepén kezdett enyhülni. Báthory állandó orosz háborúskodása nem tett lehetővé komolyabb akciókat Magyarországon. 1585-ben végül – Antonio Possevino pápai megbízott közvetítésével – megegyezés született a tiszántúli területekről. Ennek értelmében Szatmár vára és uradalma továbbra is Rudolf király fennhatósága 106alatt maradt, Báthory viszont kárpótlásul visszakapta Nagybányát és tartozékait. A két uralkodó egyezsége véglegesen jelezte: az erdélyi fejedelemség államjogilag is teljesen különvált a magyar királyságtól. A vele szemben kiépült várrendszer mellett ugyanezt bizonyította az is, hogy az 1570-es évekre a Kraszna folyó vidékén mind a királyok, mind a fejedelmek sorra hozták létre az idegen országok határain szokásos harmincadvámokat (Nagykároly, Kálló, illetve Székelyhíd, Margitta, Hídvég, Zilah, Zsibó). Amikor pedig 1579-ben Bácsi Péter kolozsvári kereskedő arra hivatkozott, hogy városa ősi jogai értelmében vámmentességet élvez, a magyar rendek által irányított Magyar Kamara visszautasította érvelését. Az indoklás egyértelmű példája volt az államjogi különállás kinyilvánításának. Bácsi kérelmét ugyanis a azzal tagadták meg, hogy Kolozsvár nem lévén a magyar királyság része, lakóit nem illeti meg a magyarországi szabad városok vámmentessége.
Az immáron véglegesen önálló fejlődésre lépett két, magyarok lakta ország között az ellenséges viszony a lengyel király 1586. évi halála után megválasztott Báthory Zsigmond uralkodása alatt tovább enyhült. Bár az újabb kutatások korántsem látják már annyira negatívnak a fejedelem tevékenységét, mint a felületes vizsgálatokra épülő korábbiak, mégis tény, hogy a századvég hosszú háborújában Báthory kétségtelenül határozatlan politizálást folytatott. Már 1594 februárjában követeket küldött Rudolf császárhoz, amelynek eredményeként egy esztendő múlva (1595. január 28.) megegyezés jött létre a két uralkodó között. A császár és a fejedelem fegyveres szövetsége Moldvára és Havasalföldre is kiterjedt, de azt is kimondta, hogy a császár hűbéreseként uralkodó Báthory családjának kihaltával a fejedelemség a Habsburgokra száll. A megállapodásnak Bécs szempontjából óriási jelentősége volt, hiszen ezzel éppen a Porta legfontosabb Habsburg-ellenes aduját, az erdélyi fejedelemséget fordították az oszmánokkal szembe. Ezáltal Szülejmán elképzelése épp visszájára fordult. Áron moldvai vajda erdélyi segítséggel már 1594 végén kiverte a törököket vajdaságából. Sőt a következő esztendő őszén (október 29.) Báthory fejedelem és Vitéz Mihály havasalföldi vajda a Duna-parti Gyurgyevónál már a nagyvezír csapataira is komoly vereséget mért. 107Mindez pedig – miként arról már szóltunk – döntően befolyásolta az egész háború végső kimenetelét, hiszen az oszmánoknak óriási erőfeszítéseikbe tellett a két román fejedelemség feletti uralmuk helyreállítása.
Báthory első (1594 júliusi) lemondását követően még három alkalommal ingott meg (1598 április, 1599 március, 1602 július). Utoljára végleg távozott a fejedelemségből, majd Csehországban fejezte be életét. Döntéseit ugyan nehéz értelmezni, az viszont bizonyos: határozatlanságát és lemondásait mind a havasalföldi fejedelem, mind a Habsburg hadvezetés – olykor közösen, olykor egymással szemben – megpróbálták felhasználni Erdély megszerzésére. A Bécs által támogatott, de később önállósulni vágyó Mihály vajda azonban ugyanarra a sorsa jutott, mint a Mohács utáni évtizedek harmadik utas önjelöltjei. 1601 augusztusában Giorgio Basta generális ölette meg. S noha Basta erdélyi kormányzása (1600–1604) időszakát érintően is gyakran beszél történetírásunk a korábbi országegyesítési törekvések folytatásáról, valójában ez az akció már egy korábban végleg önállósult állam megszállása volt. Rudolf császár hadvezetése ugyanis a legfőbb cél megvalósítása, a határvédelmi rendszer kiépítése után már úgy vélte, érdemes megpróbálkozni a fejedelemség elfoglalásával. Ez a törekvés még ekkor is illúziónak bizonyult.
Az Oszmán Birodalomnak belső válsága és egyre gyarapodó nehézségei ellenére is bőven volt még annyi ereje, hogy a császári hadsereg kísérletét meghiúsítsa. Ennek érdekében kiválóan használta fel saját pozíciói megerősítésére Bocskai István mozgalmát, majd kedvező békét kötött a Zsitva torkolatánál. 1606-tól így Erdély számára teljességgel a korábbi helyzet állt vissza. A fejedelemség továbbra is megmaradt a szultán vazallusának, valamint a Habsburgok ellen felhasználható ütőkártyának. Mindez Bécs számára viszont azt jelentette, hogy rövid intermezzo után a fejedelemség ismét ellenségei sorába lépett. Sőt az ellenfél bő egy évtized múlva – Bethlen Gábor vezetésével – már a királyságból próbált mind politikai, mind gazdasági szempontból fontos területeket szerezni, mégpedig sikerrel.
