A fejedelmi politizálás lehetőségei
108A fejedelmi politizálás lehetőségei
Mind Bethlen, mind nagy elődje, Báthory István külpolitikájának sikerében alapvető szerepet játszott, hogy a „hatalmas nemzetség” keleti (főként perzsiai) lekötöttsége miatt az általa megengedhetőnek tartott határig – de csakis eddig – támogatta törekvéseit. A fejedelemség és a Porta viszonyát ugyanis alapjaiban meghatározta, hogy az oszmán politikai vezetés mindvégig vazallusának tekintette az erdélyi államot. Ez azt jelentette, hogy önálló külpolitikát a fejedelmek csak szultáni jóváhagyással folytathattak, a belpolitika irányításában viszont teljesen szabad kezük volt. A vazallusság fejében a fejedelemség éves adót fizetett a Portának, melynek összege az első alkalommal (1543) beszolgáltatott tízezer forintról a század végére már húszezerre növekedett. Ez a számos kötelező ajándékkal együtt nem csekély megterhelést jelentett az országnak, hiszen éves bevételeinek mintegy 8-10 százalékát tette ki. Ráadásul a fejedelmet ugyan a rendek választották, de csak akkor nyerte el végleg trónját, ha a szultán kinevező okiratát (ahdnáme) és a fejedelmi jelvényeket (aranyos zászló és bot) is megkapta.
Bár vitathatatlan, hogy mindezek komoly kötöttséget jelentettek, Erdély vazallussága mégis a lehető legkedvezőbb kapcsolat volt a Porta és hűbéresei viszonyában. A szomszédos két román vajdaságban, Havasalföldön és Moldvában a külügyek mellett ugyanis a belügyek is a szultáni udvar határozatainak megfelelően alakultak. Sőt a Kárpátokon túl a vajdákat nem az országgyűlések választották, hanem a Porta jelölte ki őket a feltétlen hűséget tanúsítók közül. Ők a szultán kegyéért az erdélyinél jóval tetemesebb adókkal szolgáltak az isztambuli kincstárnak. A két román vajdaság sorsát emellett az is meghatározta, hogy állandó török csapatokkal történő ellenőrzésükre Isztambul húsellátása és Duna vonalának biztosítása érdekében mindenképpen szükség volt. A román vajdaságokkal összevetve tehát Erdély a vazallusok sorában jóval kedvezőbb helyzetet élvezett. A vazallusság a fejedelemség belső életében éppen emiatt alig hagyott nyomot; pusztán a keletről érkező szőnyegek, takarók, hímzett párnák és díszes fegyverek révén gyakorolt a kézművességre és a művészetekre szerény, de annál érdekesebb hatást.
109Míg az önálló külpolitika folytatásában a fejedelmek lehetőségei igen behatároltak voltak, a belpolitika területén már-már korlátlan hatalmuk volt. Magyarország királyaihoz hasonlóan beiktatásukkor ugyan ők is esküt tettek azokra a feltételekre, amelyeket a rendek eléjük állítottak, ennek nem sok jelentősége volt. A fejedelmek hatalmával szinte csak háborús időkben és vagy a törökök, vagy a Habsburgok támogatásával szállhatott egy–egy trónkövetelő nagyúr szembe. Gazdasági erejüket garantálták az erdélyi viszonylatban jelentős „állami” uradalmak (például Szamosújvár, Somlyó, Várad, Déva, Gyulafehérvár, Kővár), valamint partiumi, sőt nem ritkán királysági nagybirtokaik. Mindezek kiváló lehetőséget teremtettek számukra, hogy csaknem teljes főhatalommal bírjanak. Ennek köszönhetően Erdélyben valójában a fejedelem és egy-két befolyásosabb tanácsosa döntött majd minden fontos kérdésben, a bel-, a pénz- és a hadügyekben egyaránt. Az uralkodói hatalomnak ezért a 16. században pusztán a tizenöt éves háború zavaros időszakaiban lehetett legfeljebb egy a Porta által is támogatott trónkövetelő (például 1603-ban Székely Mózes) esetén komolyabb ellenlábasa. Sőt a fejedelem ha akarta, még azt is megtehette, hogy elkobozza az akaratának ellenszegülők birtokait, vagy végezzen legfőbb tanácsosaival. Báthory Zsigmond például 1592-ben így tett az említett Gyulai Pállal, a következő esztendőben Gálffy János főudvarmesterrel, majd első visszatérte után 1594 kora őszén szinte a teljes ellenzéki táborral. Az ekkor kivégzett Kovacsóczy Farkas kancellár utóda, Jósika István azonban négy esztendő múlva hasonlóan vérpadon végezte. Mindez valójában a fejedelemség különleges berendezkedésének volt logikus következménye.
