A katolikus egyház megújulásának első csírái
A katolikus egyház megújulásának első csírái
A magyar történeti köztudat mind a mai napig általában az efféle kemény fellépések alapján alkot elítélő véleményt a katolikus egyház 16. században kezdődött megújulási mozgalmáról. Hasonló koncepciós perekre, sőt brutális leszámolásokra azonban bőven került sor a reformáció berkein belül is – elegendő, ha a Kálvin által máglyára küldött spanyol antitrinitárius teológusra, Szervét Mihályra gondolunk. Az új eszmék terjedésével elszabadult indulatoknak sajnos a koraújkorban is sokan estek áldozatul. A 16. század végén a katolikus egyház az Európa-szerte óriási eredményeket elért, de egymás ellen is hevesen fellépő protestáns irányzatokkal szemben szerény szólamokkal már nem érhetett el eredményeket. Megújulásának első kezdeményei után legelszántabb ellenfeleinek dinamizmusát kellett majd átvennie ahhoz, hogy a 17. században visszanyerhesse elvesztett pozícióinak egy részét. Az első komoly sikerekhez azonban hosszú és nehéz út vezetett.
A hagyományos vélekedéssel ellentétben a katolicizmus megújulása nem kizárólag a reformációra adott válaszként, azaz az ellenreformáció formájában kezdődött meg. Miként a fejezet elején bemutattuk, az egyház válságának leküzdésére mind Európában, mind Magyarországon a középkor végén számos alulról induló reformkísérlet született. A reformáció sikereire a pápaság vezetésével intézményes keretek között megindult egy felülről vezényelt reformmozgalom is. A két jelenség a tridenti zsinat (1545–1563) eredményei után a század második felében vált egymás kiegészítőjévé. Ez tette lehetővé, hogy a 208katolikus egyház végül megtalálta a kiutat története egyik legsúlyosabb válságából.
A majd két évtizedig, három nagy ülésszakban tartó zsinat a felülről irányított megújulási törekvés fő letéteményese volt. A reformációra adott válaszként a zsinat részvevői – köztük Gregoriánc Pál zágrábi, majd Draskovics György pécsi, Dudith András tinini és Kolozsvári János csanádi püspökökkel – pontosították a katolikus egyház tanításait, főként azokban a kérdésekben, melyeket Luther és követői súlyos kritika alá vettek. Rendelkezéseikkel igyekeztek megszilárdítani az egyházfegyelmet, és felismervén a vallásosság iránti igény jelentőségét, a papság legfőbb feladatának a lelkipásztori szolgálatot írták elő. Ennek alapfeltétele volt, hogy megfelelően képzett és a hívekkel törődő papokat neveljenek, illetve hasonló szellemben működő püspököket nevezzenek ki – a középkor végi válság ugyanis elsősorban ennek ellenkezőjére volt visszavezethető.
Mindezek megvalósítása Magyarországon óriási nehézségekbe ütközött. A katolikus egyház az 1526 utáni polgárháború, a törökök berendezkedése és a reformáció sikerei következtében elvesztette legfontosabb pozícióit. Egyedül az a különleges helyzet kínált számára némi előnyt, hogy a királyság legfontosabb világi méltóságait (helytartó, kancellár, Magyar Kamara elnöke) továbbra is főpapok adták, azaz az országrész belpolitikájában szerepük meghatározó maradt. Ugyanakkor élvezték a mindvégig katolikus Habsburg uralkodók támogatását is. Sőt törekvéseik megvalósításához felhasználhatták az alulról induló reformkezdeményezések egyikének, az 1540-ben Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rendnek a támogatását is. (Ne feledjük: az egykori katona nem a reformációra adott válaszként és nem felső kezdeményezésre alapította rendjét. Alulról jövő útkereső volt, kinek mozgalmát a pápaság felülről érkező támogatása tette igazán eredményessé.) Az engedelmességükről és szívósságukról ismert páterek a 16. században a királyságon kívül a szétszakadt ország többi területén is igyekeztek megtenni az első lépéseket a katolicizmus megújítására. Kísérleteik azonban ekkor még csak nagyon szerény eredményeket értek el.
A királyi Magyarországon a katolikus újjáéledés bölcsője az esztergomi érsekség új székhelye, Nagyszombat városa volt. A reformmozgalom 209a korszak legkiválóbb főpap politikusa, Oláh Miklós érsek vezetésével már a tridenti zsinattal egyidejűleg megindult, ami európai mértékben is figyelemre méltó. A humanista képzettségű főpap megkezdte a teljesen szétzilált katolikus intézményrendszer újjászervezését és a hívek megfelelő lelki gondozásának előkészítését. Az utóbbi érdekében 1554-ben egyesítette a nagyszombati városi és az esztergomi káptalani iskolát, majd külön egyházmegyei szemináriumot (1558) alapított. Emellett főespereseivel 1559 és 1562 között főegyházmegyéje plébániáin egyházlátogatást (canonica visitatio) végeztetett, majd 1560 és 1566 között öt zsinaton hozott törvényeket a megismert hiányosságok orvoslására. 1561-re székhelyén a jezsuitákat is sikerült letelepítenie, akikre korábban kidolgozott terveinek megfelelően rábízta a megreformált nagyszombati iskola vezetését is. A jezsuiták eredményes működését azonban rengeteg nehézség gátolta: még kicsiny kollégiumuk ellátásához sem rendelkeztek elegendő jövedelemmel, templomuk nem volt, a rendtagok nagy része egyáltalán nem tudott magyarul, miközben még a város plébánosával, Telegdi Miklóssal is többször összekaptak. 1567 nyarán ezért az első magyar rektor, Hernáth Péter halála után a római rendfőnök úgy döntött, hogy véget vet az igen csekély eredményeket hozó vállalkozásnak.
Két évtized múlva a rend mégis újra megjelent Magyarországon. A jezsuitákkal szoros kapcsolatokat tartó Draskovics György kalocsai érseknek 1586-ben sikerült Rudolf királynál elérnie, hogy az atyák egy új kollégium alapítására megkapják a megüresedett turóci prépostság birtokait. A korábbi kudarcok miatti habozása után a rend vezetése végül csak 1589-ben létesített egy-egy missziót a Nyitra megyei Vágsellyén és a Turócban fekvő Znióváralján. Az utóbbi helyen 1591-ben kollégiumukat is megnyitották, ezt azonban Győr visszafoglalása után a kedvezőbb fekvésű Vágsellyére helyezték át. A rendház a háborús viszonyok ellenére egészen Bocskai István csapatainak 1605. évi bevonulásáig működött. Mivel azonban a rendtagok túlnyomó többsége még ekkor sem tudott magyarul, látszólag az újabb kísérlet is pusztán helyi jelentőségű volt. Az ismételt megtelepedés a rend későbbi magyarországi szereplése szempontjából mégis meghatározóvá vált. Miként a Mohács utáni évtizedekben a határvédelem megszervezésében résztvevő idegen főtisztek, 210a jezsuita páterek is megkezdték a magyarországi viszonyok megismerését és elsajátították a pasztorálás legalapvetőbb módszereit. Sőt Sellyén – a nehéz körülmények ellenére is – több későbbi neves magyarországi képviselőjük (Dobokay Sándor, Forró György, a bibliafordító Szántó István, s nem utolsósorban Pázmány Péter) kezdte meg pályafutását. A Vág-parti kollégium így lett a királysági katolikus megújulás bölcsője és egyúttal a 17. századi nagy előretörés bár kicsiny, de meghatározó alapköve.
A megújuló katolikus egyház elitcsapata a század második felében még az európai protestantizmus legkeletibb fellegvárában, Erdélyben is gyökeret vert. A fejedelmi hatalom erejét kiválóan mutatta, hogy János Zsigmond antitrinitárius „uralma” után utódja, a katolikus Báthory István 1579-ben az egykori kolozsmonostori bencés apátságban képes volt a jezsuiták letelepítésére. A páterek a nagy távolság, a nagyszombati kudarc miatt és természetesen politikai okokból nem az osztrák provinciából, hanem Lengyelországból érkeztek. Tevékenységük hamarosan ígéretes eredményeket hozott. 1581-ben már betelepedhettek Kolozsvárra, az egykori ferences kolostorba, idővel pedig Gyulafehérvárott is létrehozhatták rendházukat. Emellett egy kisebb missziójuk (két-három páterrel) működött a partiumi Váradon is. Kolozsvári iskolájuk az évtized közepén már népszerűbb volt az unitárius kollégiumnál. A 17. századi magyarországi katolikus megújulás legnagyobb alakja, az eredetileg református Pázmány Péter 1584-ben az ő hatásukra katolizált. A neves jezsuita diplomata, Antonio Possevino támogatásával pedig 1583-ban papnevelő intézetet is alapítottak, sőt két esztendő múlva a filozófia szak bevezetésével iskolájukban a felsőfokú képzés is megkezdődött.
A kezdeti sikerek azonban hamarosan Erdélyben is véget értek. 1586-ban előbb az országos pestis ragadta el a 45 rendtag több mint felét, az esztendő végén pedig Báthory fejedelem halála nyitott új korszakot történetükben. Két esztendő múlva a protestáns rendeknek ugyanis sikerült elérniük, hogy a fiatal Báthory Zsigmond a hatalom elnyerése fejében aláírja a jezsuiták kitiltásáról rendelkező törvényt. Ennek értelmében a következő esztendőben a jezsuitáknak távozniuk kellett, az általuk nevelt fejedelem azonban az ellenzék felszámolása után 2111595-ben biztosította visszatértüket. Ekkor ismét Monostoron, Kolozsváron és Gyulafehéváron telepedtek le. Szerencsétlenségükre azonban Erdély épp ekkor vált a tizenöt éves háború keleti hadszínterévé, így a hadakozások súlyos megpróbáltatásai őket sem kímélték. Bár 1603-ban kolozsvári rendházukat teljesen feldúlták, 1607. évi újbóli törvényes kitiltásukig mégis megmaradtak a fejedelemségben. Erős katolikus elit hiányában királysági társaikhoz hasonlóan tehát az erdélyi fejedelemségben is pusztán időleges sikereket értek el. Problémát okozott az is, hogy rendtagjaik egy része nem tudott magyarul, egy-egy páter pedig még hivalkodásával is kitűnt, ami sokakban ellenszenvet ébresztett. Mindezek ellenére majdnem három évtizedes tevékenységük szintén alapvetően járult hozzá a rend következő századbeli magyarországi sikereinek előkészítéséhez.
A katolikus egyház 16. századi helyzete a hódoltságban alakult legsajátosabban. Mivel a török előrenyomulásával és a reformáció rohamos terjedésével – miként láthattuk – az egyházat a legnagyobb károk ezen az országrészen érték, az újjáéledés itt volt a legnehezebb. Ráadásul az igen jelentős szerb és vlah betelepedésnek köszönhetően a hódolt Magyarország déli talapzatán az ortodox vallásúak igen megszaporodtak, de még a túlnyomórészt magyarlakta területeken is szinte katasztrofális volt a helyzet. Bár az egykori püspöki tisztségeket a magyar királyok továbbra is betöltötték – mellyel az egyház fenntartotta igényét ezen területekre –, valójában csak ott lehetett komolyabb szerepük, ahol ferences kolostoraik (Jászberényben, Szegeden és Gyöngyösön) megmaradtak. Más vidéken (például Baranyában) – papok nem lévén – világi katolikus prédikátorok tartották meg a falvak egy részének katolikus hitét. A 17. század elejétől őket hívták licenciátusoknak. Az elnevezés arra utalt, hogy püspöki engedéllyel (latinul licentiával) vezették a plébániákat.
A katolikus közösségek megmaradásában – főként a Duna menti és a déli területeken – döntő szerepet játszottak a hódoltság déli kereskedelmi kapcsolatainak irányítását átvevő raguzai kalmárok is. Szerepüket 1550-ben kiválóan összegezte az egykori wittenbergi diák, Prodanisius György vörösmarti (Baranya megye) lelkész helyzetjelentése: „Nagy harcban vagyunk a római katolikusokkal, akiket az olasz kereskedők, akik Magyarországnak ezen a részén űzik mesterségüket, annyira támogatnak, 212hogy emiatt sok vesződségünk és munkánk van, mert ezek ügyük előmenetelét nem átallották a török tisztségviselőknél pénzzel elősegíteni; ily módon a még bizonytalankodó híveket letérítik az igaz útról.” A raguzai és bosnyák kereskedők kedvező lehetőségeit hamarosan a Szentszék is felismerte, s ezért 1572-ben a Balkán északi felén megkezdte misszószervező tevékenységét.
Az elmúlt esztendők kutatásai szerint ennek első fázisa 1607-ig tartott. Ebben az időszakban a Szentszék apostoli vizitátorok küldésével kívánta feltérképezni az Oszmán Birodalom európai területeinek, így a Balkán mellett a hódoltság ez időben részben már délszlávok lakta dél-magyarországi vidékeinek vallási viszonyait is. Erre azért volt szükség, mert ezekre a királysági püspökök hatásköre már egyáltalán nem terjed(hetet)t ki. A Balkánon és Magyarországon az első már egységes szempontok alapján végrehajtott vizitációkat XIII. Gergely pápasága (1572–1585) idején folytatták, főként Pietro Cedulini, Alessandaro Comuleo és Raguzai Bonifác vezetésével. A raguzai ferences szerzetes, a tridenti zsinat egykori teológiai szakértője volt 1581-ben a hódoltság első pápai vizitátora. A következő évtizedekben ezen felmérések eredményeire (katolikus közösségek felfedezése, az óriási paphiány felismerése stb.) építve kezdődhetett meg a missziószervezés. A hódoltság déli része a balkáni szervezőmunkának az északi perifériáját jelentette, vagyis azt a területet, ahová a missziószervezőknek még el kellett jutniuk. Ebben az időben a hódolt Dél-Magyarországon főként bosnyák ferencesek, valamint raguzai bencések, ferencesek, domonkosok, de már néhány jezsuita is, működtek pápai felhatalmazással és apostoli vizitátori megbízatással. Az 1570-es évektől a század végéig azonban valójában csak terepfelmérés zajlott. Az igazi missziószervezés majd csak 1612 után a jezsuiták szervezett bekapcsolódásával kezdődött meg.
Magyarországon az államhatalom támogatta ellenreformáció – miként azt Hardegg, majd a Kanizsát 1600-ban feladó szintén evangélikus Georg Paradeiser főkapitány kivégzése jelezte – csak a századfordulón indult meg erőteljesebben. A tizenöt éves háború végén osztrák és cseh mintára néhány katolikus főpap a királyi katonaság segítségével már megkezdte a protestáns templomok és iskolák lefoglalását, 213a lelkészek és tanítók elűzését. A legismertebb ilyen akciót 1604 januárjában a kassai evangélikus templom elfoglalásával Giacomo Belgiojoso főkapitány katonái hajtották végre. Ez az esemény, valamint az 1604. évi országgyűlési határozatokhoz önkényesen csatolt 22. törvénycikk – mely megtiltotta a vallási kérdések országgyűlési tárgyalását – alapvető szerepet játszott Bocskai István felkelésének kirobbanásában. A rá elkövetkező évtizedben mind az államhatalom, mind a katolikus főpapság gyorsan tanult a fegyveres rekatolizáció kudarcából. Az 1608. évi diétán ezért (is) születhetett kompromisszum, hiszen a törvények szabad vallásgyakorlatot biztosítottak a főurak, a nemesek, a végvári katonák és a szabad királyi városok polgárai számára. Ezt követően Pázmány Péter és jezsuitái a 16. századi alapokra építve már békésebb, egyszersmind hatékonyabb eszközökkel léptek fel a protestantizmussal szemben. A nemesség rekatolizálása, az iskolaszervezés, a lelkipásztori és térítő tevékenység, a hitviták, az irodalmi és tudományos munkásság hamar meghozták a katolikus egyház valódi megújulását és pozícióinak komoly megerősítését.
