Az Európában maradás ára
Az Európában maradás ára
A határvédelem meghatározó posztjairól való kiszorulás mellett katonai kérdésekben a rendek számára még volt egy igen súlyos veszteség. Az Udvari Haditanács 1556. évi felállításával döntési szerepüket teljesen és igen hosszú időre elvesztették a hadügyek és a határvédelem központi irányítása terén. Az új kormányszerv megalapításával az ország önálló hadügye több évszázadra megszűnt. Pontosabban 1848-ig a magyar hadügy Magyarország és a Habsburg Birodalom közös ügyévé vált. Mindez egyedül a rendi hadkiegészítés elavult intézményeit (a nemesi felkelést, az insurrectio-t, valamint a telekkatonaságot, a militia portalis-t) nem érintette. Ezeket az udvar a rendek ellenállása miatt egyáltalán nem akarta átalakítani, de valószínűleg nem is lett volna elég ereje ennek megvalósítására.
Mindezek ismeretében hadtörténelmünk azon elképzelései, amelyek a koraújkorban önálló magyar hadügyről, sőt néha önálló nemzeti hadseregről beszélnek, megalapozatlan állításoknak tartandók. Egy olyan országnak, amelynek központi hadügyi kérdéseit a külföldi királyi udvarból – amely már nem csak (illetve elsősorban nem) magyar királyi udvar volt – idegen főtisztek határozták meg, önálló hadügye vagy hadserege nem lehetett. Magunk is joggal elégedetlenkednénk, ha a horvát történetírás ugyanezen időszakra vonatkozóan önálló horvát hadügyről, a bán által tartott katonaság kapcsán pedig horvát nemzeti hadseregről beszélne. Az önálló magyar hadügy és hadsereg kérdésének ilyen megfogalmazása a Haditanács 1556. évi létrehozása után tehát teljességgel értelmetlen és felesleges. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy 1848-ra a helyzet gyökeresen megváltozott. Hangsúlyozni szeretnénk 71azonban, hogy az 1526 utáni eseményeket nem ítélhetjük meg a három évszázaddal későbbi szituáció – napjainkig belénk rögzült – szemszögéből.
Mindez mégsem jelenti azt, hogy a magyar rendeknek, elsősorban a nagybirtokos nemességnek a hadügy és a határvédelem irányításában ne lett volna vitathatatlan szerepe. Tevékenységük azonban a Mohács előtti közpo?ti irányításról alacsonyabbra, a helyi katonai közigazgatás szintjére szorult vissza, de ott továbbra is nélkülözhetetlen maradt. Míg Magyarország a tetemes idegen segélyekre volt ráutalva, addig a bécsi udvar nem nélkülözhette a törökellenes harcokban tapasztalt, a végekhez közel nagybirtokokkal és így komoly befolyással rendelkező főnemesek tanácsait. (Sőt a 17. században a határ menti nagybirtokosok szerepe még tovább növekedett, hiszen a harmincéves háború időszakában jelentősen tehermentesítették a nyugaton lekötött Habsburg hadvezetést a magyar frontvonal ellátásában.) Javaslataik alapján viszont a legfontosabb központi döntéseket már nem a magyar rendek, hanem a Bécsben ülésező, idegen haditanácsosok hozták meg.
A bécsi hadvezetés a Mohács utáni három évtizedben számára igen kedvezően alakult helyzettel mégsem élt vissza. Érdekei megvalósításában a magyar rendeknek persze csak a szükségesnek vélt mértékben engedett. Mégis tisztában volt azzal, hogy saját feladatait könnyíti meg, illetve saját magát tehermentesíti, ha a magyar rendek képviselőit minél jelentősebb mértékben vonja be a határvédelem helyi vezetésébe. A velük való együttműködést ezért kifejezetten előnyösnek ítélte. Elsősorban ennek a kooperációs készségnek, illetve a kitartó rendi politizálásnak köszönhető, hogy a magyar rendek a végvárak finanszírozásában való részvételük arányához képest azok irányításában jóval jelentősebb szerepet játszottak. A hadszíntér nemességével való összefogásra még egy meghatározó szempontból is szükség volt. Az örökös tartományokat oltalmazó végvárak erődítési munkáinak és élelemellátásának nagy részét ingyenmunkával (gratuitus labor) és termeléssel e nemesség alattvalói biztosították. Ezzel pedig anyagiakban nehezen meghatározható, de kétségkívül óriási mértékben járultak hozzá a határvédelem ellátásához.
A közös osztrák–magyar hadügy területén a 16. század végére komoly eredmények születtek. Az új határvédelmi rendszer kiépítése mellett 72ezek közé sorolhatjuk az annak ellátását megszervező hadügyi apparátus létrehozását is. Ez európai méretekben is jelentős teljesítmény volt. Az újkori modern hadügyigazgatás alapjai ugyanis a keleti Habsburg Birodalomban a magyar hadszíntéren zajló események hatására és a hadügyi forradalom újításainak következtében alakultak ki. A Haditanács mellett az 1560–1580-as évekre fokozatosan születtek meg vagy fejlődtek tovább azok a tisztségek, amelyek a 18. század folyamán már a hadügyigazgatás önálló osztályaivá váltak. A várak hadianyag-ellátásáról és a hadszertárak felügyeletéről a még I. Miksa császár által Innsbruckban létrehozott, de ez időben már Bécsben működő főhadszertárnok (Obristzeugmeister) gondoskodott. Az itáliai várépítő mesterek vezetésével és a kor modern erődítési módszereivel folyó építési munkákat pedig végvidéki főkapitányságonként egy-egy építési felügyelő (Superintendent) ellenőrizte. Sőt munkájukat 1569-től Bécsben egy külön tisztségviselő, a főerődítési biztos (Obristbaukommissar) hangolta össze.
Kiemelt fontosságú teendőnek számított a végvári katonaság fizetése, valamint élelemmel való ellátása. Az előbbi megszervezését – az Udvari Kamara alárendeltségében, de a Haditanács befolyása alatt – a magyarországi főmustramester (Obristmustermeister in Ungarn) és a hadi fizetőmester (Kriegszahlmeister) koordinálták. A zsold kifizetésére ugyanis mindig a katonaság mustráit követően, a mustra- és fizetési lajstromok alapján került sor. Az élelemellátás felügyeletére 1557-ben állították fel a főélésmester (Obristproviantmeister) tisztét, akinek hatásköre azonban csak a Bécs védelme szempontjából legfontosabb végvárakra (Győr, Komárom, Tata, majd Kanizsa) terjedt ki. Végül a Haditanács alapítását követő esztendőben már a dunai flotta és az átkeléseket biztosító hajóhidak felszereléséért is külön tisztségviselő, a főhajóhídmester (Obristschiffbrückmeister) volt felelős.
A Haditanács felállításával a hadügy mellett a külügyek terén is óriási változások következtek be. Az Oszmán Birodalommal foglalkozó keleti diplomácia (Ostpolitik) irányítása ugyanis – a határvédelemmel való szoros kapcsolata miatt – nem a külügyeket általában irányító Titkos Tanács, hanem elsősorban a Haditanács feladata lett. A magyar rendek emiatt e téren is háttérbe kerültek. A drinápolyi békekötésig még számos 73magyarországi, főként a törökök nyelvében és szokásaiban jártas szerbet, horvátot, humanista dalmatát és magyart alkalmazott a bécsi politikai vezetés. Az isztambuli állandó misszió létrehozása után két évtizeddel viszont rájuk már egyre kevesebb szükség volt. Erre az időre már létrejött egy olyan osztrák nemesi réteg, amely az oszmánokkal való diplomáciai kérdések kezelésében komoly tapasztalatokat mondhatott magáénak. A szintén közös kérdéssé vált külügyet tehát ezt követően a bécsi udvar már velük irányíttatta.
A harmadik legfontosabb ágazat, a pénzügyek területén látszólag jelentősebb volt a rendek beleszólása. Egyrészt a Magyar és Szepesi Kamara tanácsosainak többsége magyar származású volt, másrészt a hadiadót (dica, subsidium, contributio) csakis e kamarák szedhették be, hiszen a rendek ezt szabad akaratukból az országgyűléseken szavazták meg. Végül ugyancsak a magyar pénzügyigazgatási szervek kizárólagos hatáskörébe tartozott a szabad királyi városok egy összegben fizetett éves adójának (census) és hadiadójának (taxa) kezelése is. A valóság mindezek ellenére egyáltalán nem volt ennyire kedvező. Miként azt az alábbi táblázatban jól nyomon követhetjük, Magyarország jövedelmeinek igazgatásában a Magyar és a Szepesi Kamara mellett még egy új kormányszerv igen meghatározó szerephez jutott.
74A királyi Magyarország éves jövedelme az 1570-es évek közepén
(az 1574 és 1576 közötti esztendők bevételeinek átlaga alapján) | ||
a jövedelem típusa
|
a bevétel
nagysága |
a tételnek és az ország összjövedelmének százalékos aránya
|
Magyar Kamara
| ||
harmincadok
|
115 688 r. f.
|
15,1 %
|
hadiadó
|
43 370 r. f.
|
5,6 %
|
esztergomi érseki birtokok bevételei
|
58 660 r. f.
|
7,6 %
|
szabad királyi városok adói
|
13 694 r. f.
|
1,8 %
|
egyéb
|
14604 r. f.
|
1,9 %
|
összesen
|
246 015 r. f.
|
32 %
|
Szepesi Kamara
| ||
harmincadok
|
27 346 r. f.
|
3,6 %
|
hadiadó
|
31 485 r. f.
|
4,1 %
|
váruradalmak bevételei
|
105 600 r. f.
|
13,8 %
|
nagybányai kamara bevételei
|
28 141 r. f.
|
3,7 %
|
szabad királyi városok adói
|
8603 r. f.
|
1,1 %
|
egyéb
|
4996 r. f.
|
0,7 %
|
összesen
|
206 171 r. f.
|
27 %
|
Alsó-Ausztriai Kamara
| ||
harmincadok
|
151 328 r. f.
|
19,8 %
|
besztercebányai bányaigazgatás jövedelmei
|
106 235 r. f.
|
13,9 %
|
körmöcbányai bányakamara bevételei
|
35 724 r. f.
|
4,7 %
|
váruradalmak bevételei
|
16 645 r. f.
|
2,2 %
|
egyéb
|
3204 r. f.
|
0,4 %
|
összesen
|
313 136 r. f.
|
41 %
|
A királyi Magyarország bevételei mindösszesen
|
765 322 r. f.
|
100 %
|
A táblázatban alkalmazott rövidítés: r. f. = rajnai (rénes) forint
| ||
Ferdinánd pénzügyi vezetése az 1540-es években az ország bizonyos jövedelmeinek kezelését a szintén 1527-ben, Bécsben felállított Alsó-Ausztriai Kamarára (Niederösterreichische Kammer) bízta. A harmincadok közül ide kerültek a fellendülő kereskedelemnek köszönhetően legjövedelmezőbb pozsonyi, óvári és szlavóniai határvámok, valamint a Garam menti réz- és nemesfémbányák is. Emellett a határvédelem ellátásban fontos szerepre hivatott magyaróvári és komáromi uradalmakat is e kamara felügyelte. A bécsi udvar ezen intézkedéseinek végrehajtását jelentősen elősegítette, hogy az említett jövedelmek egy részét már Mohács előtt is Mária királyné élvezte. Így ő Németalföldre való távozását követően ezeket Ferdinánd számára biztosította. Végül mindennek köszönhetően a 16. század második felére a királyi Magyarország még mindig tekintélyes éves jövedelmeinek több mint 40 százalékát nem a magyarországi, hanem az udvarban székelő Alsó-Ausztriai Kamara igazgatta. Ráadásul az említett bevételi források a legstabilabb, 75legkönnyebben beszedhető jövedelmek voltak, miközben a két magyar kamara által kezelt, nehezen befolyó hadiadó és a végvárak uradalmainak bevételei jelentősen függtek mind a török portyázástól, mind az időjárás viszontagságaitól.
A Magyar Kamara a kialakult helyzetet már korán felismerte, hiszen 1549-ben a következő szavakkal panaszkodott Ferdinánd királynak: „Felségtek az e kamarájához tartozó összes jövedelmet elvette tőlünk és mások gondozására, igazgatására és rendelkezésére bízta – úgy, hogy ez a kamara a puszta címen kívül szinte semmivel sem rendelkezik.” Bár ez az állítás túlzó volt, a hadügy és a külügy mellett a magyar rendek lehetőségei valójában a pénzügyigazgatás terén is nagyon korlátozva voltak. Ráadásul tevékenységüket a Magyar Kamaránál a kezdetektől fogva még egy osztrák kamarai tanácsos is szemmel tartotta. A Szepesi Kamara helyzete pedig már amiatt is különlegesnek számított, hogy legfőbb feladata a hadügyigazgatás és a végvárak kiszolgálása, vagyis nagyrészt katonai jellegű volt. Ez valóban megmutatkozott fenti bevételei megoszlásában és azok kifizetésében. A jövedelmeinek több mint fele a 16. század második feléig ugyanis a jelentősebb végváruradalmak (az egri, a szatmári és a tokaji) bevételeiből származott. Kiadásainak ezzel szemben megközelítőleg 70 százalékát fordította hadi célokra, miközben ugyanez az arány a Magyar Kamaránál csak mintegy 40 százalékra rúgott. Ráadásul Kassán a kamara az 1570–1590-es években az idegen származású főkapitányok erős ellenőrzése alatt állt. Pozsonyi társának ugyanakkor az ott székelő magyar országgyűlések jókora védelmet biztosítottak.
Összegzésképpen megállapíthatjuk: a Mohács utáni négy évtizedben a magyar rendek az államigazgatás három legfontosabb területén jelentős mértékben háttérbe szorultak. A had- és külügy központi irányítása teljességgel, valamint a katonai kérdések és a pénzügyek helyi, magyarországi igazgatásának egy igen meghatározó része is az új, bécsi kormányszervek hatáskörébe került. Bár egyetértünk Forgách Simon 1588. évi megállapításával, miszerint „contra rerum series [a dolgok rendje ellen] vagyon az, hogy valamely ország más idegenek tanácsával tartassék meg”. Az objektív megítéléshez mégis hozzátartozik: ennek a helyzetnek a kialakulásában szerepet játszott az 1526 után létrejött 76különleges szituációhoz alkalmazkodni nehezen képes magyar rendek felelőssége is. Végeredményben az 1560-as évekre ők is kénytelenek voltak tudomásul venni: az ország megmaradását biztosító védelmi rendszer fenntartásához nyújtott idegen segélyeknek és kényszerpályára kerülésüknek ez volt a legsúlyosabb, s már megváltoztathatatlan következménye. S jóllehet a bécsi béke eredményeinek köszönhetően ezen a helyzeten a 17. században majd enyhíteni tudtak, az 1526 utáni évtizedekben lezajlott változások évszázadokra alapjaiban meghatározták a Habsburg uralkodók és a magyar rendek kapcsolatát. Jelentőségük éppen emiatt Magyarország hosszú távú fejlődése szempontjából óriási volt.
