BOR NÉLKÜLI KOCSMA
BOR NÉLKÜLI KOCSMA
A kávéivás egyik figyelemre méltó sajátossága, hogy közösségformáló erejét a vallási közösségekből kikerülve is megtartotta. Bár a kávét otthon is főzték és itták, a fogyasztás jellegzetes színtere előbb az utca, majd a kávéház (arabul: bayt al-kahwa) lett. Az első kávéházak kialakulásáról és jellemzőiről szintén nem sokat tudunk, de minden valószínűség szerint a kocsmák mintájára jöttek létre. A „bor nélküli kocsma” kirobbanó sikere elsősorban abból fakadt, hogy fontos társadalmi szükségletet elégített ki. Lehetőséget adott az otthonához kötött, a politikai közélettől távol tartott városi embereknek ahhoz, hogy kiszabaduljanak zárt világukból, szórakozhassanak, és társaságra lelve egyfajta közéletet élhessenek – legális körülmények között. A kávé újdonsága természetesen – főleg eleinte – nagy vonzerőt gyakorolt, de hogy a lényeg az előbbiekben keresendő, azt szépen mutatja a következő török közmondás: „Az ember lelke nem kávéra, s nem is kávéházra vágyik; az ember barátra vágyik – a kávé csupán ürügy.”
Bár a kávé által „meghódított” muszlim földek java része 1516–1517-ben az Oszmán Birodalomhoz került, a „fekete leves” meglehetősen lassan ért el a szultánok fővárosába, Isztambulba. Szulejmán szultán (1520–1566) egyik orvosa ugyan már 1522-ben elismerően nyilatkozott az új szer hatásairól (vagyis nem lehetett teljesen ismeretlen), az első kávéházak csak az 1550-es évek közepén nyíltak meg a birodalom központjában. A 17. századi történetíró, Pecsevi szerint 962-ben (keresztény időszámítás szerint 1554–55-ben) két arab kereskedő érkezett Isztambulba: egy Hakem nevezetű Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból. Mindketten egy-egy kávéházat (törökül: kahvehane) nyitottak a város Tahtakale nevű részében, amely Isztambul egyik kereskedelmi központjának számított. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. A közönség özönlött az új szórakozóhelyekre, és egyikük, Semsz, három év múlva meggazdagodva vissza is tért Szíriába.
