3. A hadjáratok belső, stabilizáló funkciója.
3. A hadjáratok belső, stabilizáló funkciója.
Ahogy a birodalom növekedett és a határok egyre messzebb tolódtak, a központi hatalom akaratának érvényesítése is egyre nagyobb akadályokba ütközött a fővárostól távoli területeken. A szultáni hadseregtől szintén egyre nagyobb teljesítményt követelt a határok és az ellenség földjének elérése. A felvonulások ugyanakkor jó alkalmat teremtettek ahhoz, hogy az uralkodó és az ország irányítói személyesen megismerkedjenek az érintett területek helyzetével, a lakosságot leginkább foglalkoztató gondokkal. A helyi vezetőktől (kádiktól, bégektől, a városok és céhek elöljáróitól) ilyenkor elvárták, hogy felkeressék és ajándékokkal tiszteljék meg a szultánt, aki viszonzásul szintén megajándékozta őket. Ugyanilyen kölcsönös, jelképes ajándékozásokra került sor a szultán és a közkatonák között is (olykor abszurd helyzeteket idézve elő), elsősorban az uralkodó részvételével megrendezett látványos parádékon. A vezetők és a hadsereggel vonuló munkaerő jelenléte és a katonai és a polgári igények időleges egybeesése ugyanakkor lehetővé tette régóta esedékes közfeladatok elvégzését is. Számos közjóléti intézmény: szegénykonyha, karavánszeráj, medresze stb. alapjait rakták le (olykor gyorsan fel is építették őket), az utakat megtisztították, a hidakat kijavították, s ami talán még többet jelentett mindkét oldalnak, a hadsereg egységei ilyenkor felkutatták és likvidálták a környékbeli rablókat, gonosztevőket, jelentősen megszilárdítva a közrendet és a közbiztonságot. A hadjáratok, a felvonulások ily módon kettős belső funkciót töltöttek be: egyfelől ténylegesen és szimbolikusan elmélyítették a vezetők és a katonák, az elit és a társadalom közötti szolidaritást, másfelől megszilárdították a központi hatalom tekintélyét. Az utóbbit szolgálta a vezérkar kinevezési gyakorlata, vagyis az, hogy előnyben részesítette azokat, akik a táborban jelentkeztek állásért, s akik ezért – legalábbis átmenetileg – odaadóbban teljesítették a központ parancsait.29 Az állam vagy az uralkodó erejének, cselekvőképességének demonstrálása, a belső béke biztosítása különösen a 16–17. század fordulóján lett a háború egyik fontos funkciója, jóllehet korábban is találunk rá példákat.30
29 Az itt elmondottak főleg Abdulkádir efendinek az 1596. évi hadjáratról szóló leírásán alapulnak; ld. Topçular kâtibi ‘Abdülkadir (Kadrî) Efendi tarihi (Metin ve tahlîl). I. Yayina hazirlayan Ziya Yilmazer. Ankara, 2003, 98–142.
30 Így 1537-ben (Rhoads Murphey, Suleyman I and the Conquest of Hungary: Ottoman Manifest Destiny or a Delayad Reaction to Charles V’s Universalist Vision. Journal of Early Modern History 5:3 [2001] 206–207), Szülejmán perzsa háborúinak idején (Christine Woodhead, Perspectives on Süleyman. In: Süleyman the Magnificent and his Age. The Ottoman Empire in the Early Modern World. Ed. by Metin Kunt and Christine Woodhead. London, New York, 1995, 168–169.) vagy 1570-71-ben (Zimányi Vera, Lepanto, 1571. Budapest, 1983, 108–113).
