Az iszlám szent háború
Az iszlám szent háború
Az Oszmán-dinasztia egyértelműen nomád hatalomként lépett be a történelembe, de hogy kialakuló állama muszlim lesz, egy percig sem lehetett kérdéses. Természetes tehát, hogy az uralkodók és a harcosaik tetteit már a kezdeti időkben szívesen ábrázolták muszlim fogalmakkal; 171így lett a rablóportyák részvevőjéből, az akindzsiből gázi, azaz hitharcos, vezéreikből, a bégekből gázi szultán, a dinasztia hatalma alá tartozó területből (il) az iszlám földje (darüliszlám). Ahogy nőtt a birodalom, úgy nőttek, változtak a dinasztia hatalmi igényei is. Már I. Murád „az arabok királyainak ura”-ként lép elénk egyik feliratában (1385), I. Mehmed pedig „kalifának” nevezi magát 1419/20-ban. Noha az utóbbi címet számosan használták ebben az időben, annyi világos: az oszmán uralkodók igen korán igényt formáltak az egész iszlám világ irányítására. Ez az álom Szelim egyiptomi hadjáratával vált valóra; 1517 után a Meddát és Medinát birtokló dinasztia kétségkívül az iszlám vezető hatalma lett. Az oszmán uralkodó elit (főleg a katonai szárny) nem alap nélkül hirdette, hogy a szultánátus az iszlám kormányzati funkcióját látja el; a szultán az egész iszlám sorsáért felelős, s Allah földi helytartójaként fő kötelessége az igazságos uralkodás és a hit terjesztése. Ibrahim pasa 1529-ben e szavakkal utasította vissza a dél-magyarországi területeket visszakérő magyar követet: azokon a részeken „gyökeret vert a török vallás; már sok templomot építettek, ezeket az ő uruk sohasem adná a mi kezünkbe [ti. a magyarokéba]; mert ő [a szultán] a hit védelmezője és Mekka ura, ahol az ő hitük székhelye és főhatalma található […] és ezáltal ő maga a próféta helytartója és a hit védelmezője”. Még II. Mehmed (1451–1481) idején jelent meg az a gondolat, hogy a szultán Allah által „megerősített” (müejjed) uralkodó, aki a muszlimok és a hitharcosok feje, serege pedig „Allah serege” (dzsund Allah).
Nem lehet nem észrevenni azonban, hogy az iszlám érdekeire, a keresztények elleni hitharcra történő hivatkozások igen ritka kivételektől – mint az idézett Ibrahim-féle nyilatkozat – eltekintve olyan művekben vagy dokumentumokban bukkannak fel, amelyek nem keresztényekhez, hanem muszlim közönséghez vagy uralkodókhoz szóltak. (Mint látni fogjuk, a keresztényekkel szemben használt érvek egészen más síkon mozogtak.) Amikor a szultánok parancsot adtak seregeik mozgatására, a dzsihád vagy a gazá kötelezettségét a 16. század vége előtt nem hangsúlyozták, annál inkább a zsákmány és az előrelépés lehetőségét. Minden jel arra mutat, hogy a szent háború elve nem a hitharcos lelkesedés táplálását, hanem a dinasztia politikájának és hatalmi igényeinek megalapozását szolgálta a többi muszlim fejedelemmel szemben. A legkorábbi dokumentum, amelyben ez a törekvés tisztán megjelenik, Ahmedinek a 14. század végén írt oszmán története. Ennek gondolati konstrukciója (amely a későbbi oszmán történetírás szemléletét is meghatározta) a következőképpen fest: az Oszmán-dinasztia azért éri el győzelmeit, mert a hitért harcol, s mint a hit bajnoka joggal tarthat igényt nemcsak a keresztények feletti uralomra, hanem az iszlám világ vezetésére is. E szerepből következően joggal lép fel azok ellen, akik küldetése teljesítésében akadályozzák.
172Mint az utóbbi gondolat világosan elárulja, a gazá vagy a dzsihád elvére a szultánoknak nem elsősorban a hitetlenek, hanem a muszlimok ellen viselt háborúk megokolásához volt szükségük. Hogy mennyire erről volt szó, azt ékesen bizonyítja I. Mehmed egyik levele, amelyet Timur Lenk fiának, Sahruhnak írt, miután az neheztelését fejezte ki a testvérei (ti. Mehmedéi) ellen viselt háborúk miatt. A szultán azzal vádolja az anatóliai fejedelmeket, sőt magát Timurt is, hogy miattuk bátorodtak fel a keresztények és ragadták el Szalonikit és más várakat „az iszlám markából”. Felrója, hogy a muszlim uralkodók az egyiptomi szultánnal szövetkeztek és „elhagyták a gazá ügyét”, a „rumi hősöket” pedig „zavarják kötelességük teljesítésében”. Aligha véletlen, hogy éppen a keresztényekkel való szövetkezéssel, az „iszlám” hátbatámadásával indokolta II. Mehmed az Uzun Haszán elleni hadjáratát (1473) abban a levélben, amit Timur unokájához, Dzsihán sahhoz intézett.
Összegezve az eddigieket: a szent háború vallási kötelezettsége az oszmán terjeszkedés első századaiban igen csekély ösztönző erőt képviselt. Annál nagyobb szerepet kapott viszont a hódítás, különösen a muszlim területek megszállásának eszmei igazolásában. A szultánok jól kihasználták azt a geopolitikai helyzetet, hogy birodalmuk az iszlám előretolt bástyája volt, s mindkét irányban, de különösen a muszlim vetélytársak ellen kiválóan aknázták ki a vallásjogban rejlő legitimációs lehetőségeket.
A dzsihád ideológiai felhasználása azonban nem merült ki ennyiben. Legalább két szintet kell még megemlítenünk, ahol a vallásháború elve összekapcsolódhatott a hódításokkal vagy a hódítás szándékával.
Az egyik szint az oszmán hatalmi elité; ebben a körben a dzsihádot gyakran vetették be érvként a stratégiai vitákban vagy a hatalmi küzdelmekben. Bár az Oszmán Birodalom gyakorlatilag szünet nélkül háborúzott, mindig akadtak olyan csoportok, amelyek túl kevésnek, vagy ellenkezőleg, túl soknak tartották a katonai vállalkozásokat. A háborús pártok a vitás hevében szívesen nyúltak a dzsihád „fegyveréhez”. A közismerten óvatos II. Bajezidot például azzal próbálták háborúra ösztönözni, hogy levelet írattak neki a krími kánnal, aki a következő gúnyos kérdést intézte hozzá: „Ha a Korán verseiben vagy a prófétai hagyományban olyan határozott előírásra méltóztatott bukkanni, amely a gazá útjának lezárását és a dzsihád teljes elhagyását kívánja meg, akkor méltóztassék ezt a helyet velem is tudatni, hogy ennek megfelelően járjak el!” Hasonló érveléssel a 16. század végén is találkozunk. III. Mehmed szultánt például nem kis részben a hitharcra való hivatkozással tudták rávenni az egri hadjáratra a háborús párt tagjai.
A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy a gazá nemcsak a külpolitikai vitákban, hanem a különféle érdekcsoportok hatalmi harcában is megtette a maga szolgálatát. Ennek illusztrálására említem meg a következő esetet. Szinán pasa, az egyik legnagyobb formátumú osztmán 173nagyvezír az 1580-as évek végén óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy kiüsse a nyeregből a zsidó Dávidot, Murád szultán bizalmasát, aki gyakorta keresztezte politikai terveit. Egy sor beadványban követelte a szultántól, hogy Dávidot végezzék ki, de csak annyit ért el, hogy Rodoszra száműzzék. Szinán ezekben az írásokban végig azzal érvelt, hogy a zsidók nagy befolyása az udvarban az iszlám szégyene. A szultán mindezt azzal teheti jóvá, ha „nagy hitharcra” (gazá-i ekber) határozza el magát és parancsot ad Dávid megölésére.
A másik szint ugyancsak a vezető elithez kapcsolódik, de ezúttal nem mint belsőleg tagolt társadalmi csoporthoz, hanem mint a birodalmat irányító egészhez. Ebben a minőségében a vezető réteg a 16. század második felétől egyre hangsúlyosabban azonosult a vallásháború gondolatával, szinte egyenes arányban azzal, ahogy a birodalom hódító ereje csökkent, és a lakosság elégedetlensége nőtt. Úgy tűnik, a kezdődő sikertelenségek, az emberutánpótlás nehézségei, a növekvő terhek miatti elégedetlenség arra ösztönözte a vezetést, hogy katonai vállalkozásait saját alattvalói előtt is vallásháborúként tüntesse fel, s hogy a katonák és a lakosság áldozatvállalását, vagy akár azt, hogy eltűrjék jogaik megsértését, a dzsihádra hivatkozva kényszerítsék ki. Nagyon tanulságos ebből a szempontból az a szultáni parancs, amelyet 1571 végén küldtek Alaije, Hamid és Teke kádijainak; ez a dokumentum már teljes egészében a vallásháború fogalomkészletével szólítja meg a címzetteket és követel tőlük hozzájárulást. A legjellemzőbb szövegrészt idézem: „…a fenséges Isten magasztos kegyébe helyezve bizalmunkat bizonyossá lett, hogy ezúttal a kora tavasszal a fenséges Allah útján végzendő gazá céljából nagyúri flottám kifut a tengerre. Mivel a gazá és a dzsihád az iszlám egész népére kötelezettséget ró, s kinek-kinek egyéni vallási kötelezettsége (farz-i cajn), hogy személyesen és vagyonával járuljon hozzá [a szent háborúhoz], elrendelem az alábbiakat: bírósági körzetedből eddig nem követelték evezősök kiállítását; ezúttal azonban a mentességet élvező rájáktól, a vakuf- és a szultáni hász-birtokok népeitől és az uralkodói rendelettel felmentett egyéb rájáktól minden két ház után egy evezőst (kürekcsi) követelj és állíts ki, s küldj el az Antaljában megépített hajókra…”
