A TERJESZKEDÉS IDEOLÓGIÁI AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN
170A TERJESZKEDÉS IDEOLÓGIÁI AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN*
Megjelent: Világtörténet, 1994 tavasz–nyár, 25–31.
Még a történelem legnagyobb hódítói sem mondhattak le arról, hogy terjeszkedésüket és uralmukat valamiképpen eszmei síkon is elfogadhatóvá tegyék alattvalóik számára, vagyis – mai kifejezéssel élve – megteremtsék a maguk (vagy uralkodóházuk) legitimitását. Éppen ezért, amikor a hódítás ideológiáiról szólunk, tudatában kell lennünk, hogy egyúttal legimitációs rendszerekről is beszélünk, különben könnyen összekeveredhet ok és okozat, hajtóerő és utólagos magyarázat.
Elmondhatjuk, hogy az oszmán történelem kutatói közül sokan belesétáltak ebbe a csapdába. Mind a mai napig erősen tartja magát az a nézet, hogy mind az oszmán állam születése, mind a későbbi hódítások egyetlen alapvető tényezőre, az iszlám szent háború (gazá és dzsihád) elvére vezethető vissza; ez lett volna az a hajtóerő (motive force), amely a nagy hódításokat kiváltotta. Mindjárt az elején le kell szögeznem: számomra a dzsihád vagy a gazá elve csak egy a birodalomban ható ideológiák közül, amelynek több más, talán még lényegesebb funkciója is volt. Ezért az alábbiakban a dzsihádon kívül két másik eszmerendszert is tárgyalni fogok: 1. az „aranyalma” (kizil elma) legendakört, 2. a Magyarországgal kapcsolatos oszmán elképzeléseket. Az utóbbiak áttekintésével azt szeretném érzékeltetni, hogy az Oszmán-dinasztia nemcsak átfogó iszlám eszmerendszerekkel dolgozott hódításai megalapozására, hanem egy-egy célba vett országra egészen konkrét ideológiai programokat is képes volt megalkotni.
