Magyarország az oszmán hódító ideológiában
Magyarország az oszmán hódító ideológiában
Magyarországot az oszmánok csak a 16. század elején támadták meg teljes erővel, de az országra vonatkozó igényüket már a 15. század második felében kifejezésre juttatták. Az oszmán népi krónikák híres története szerint 1481-ben Magyarországon halászok fogták ki a Dunából azt a kardot, amelyet Byzantin, Bizánc építőjének fia ejtett bele menekülése során. Mivel a rajta látható feliratot senki sem tudta megfejteni, a magyar király odaajándékozta a kardot II. Bajezid szultán követének. Mikor azután egy szírül tudó szerzetes megfejtette az írást, és ismertté vált a fegyver története, Bajezid szultán ekképpen vonta le az eset tanulságait: „Hála legyen Istennek, megboldogult atyám Iszlámból városát hódította meg, hozzám pedig Seddád kardja érkezett Ungurusz tartományból. Így hát remélhető, hogy e kard révén a magasságos Allahtól [Magyarország az én] osztályrészem lesz, vagy fiaim foglalják el Ungurusz tartományát.”
A magyar végvárrendszer legfőbb erősségének, Belgrádnak az elfoglalásával 1521-ben nagy léptékben megindult Magyarország török megszállása, s Szülejmán öt nagy hadjárattal birodalmához kapcsolta Magyarország középső részét. A katonai lépések mögött nem maradt el az ideológiai „terjeszkedés” sem, sőt jócskán túllépett azokon a határokon, ameddig a katonai hódítás elért. Az ideológia fenntartotta, és többször, többféle módon hangoztatta – főleg 1526 után – a Magyarország egészére vonatkozó igényt. Tette ezt részben szimbolikusan, főként a „hivatalos” szemléletű történetírás révén, másrészt egy olyan gyakorlatias érvrendszer segítségével, amit az oszmán vezetés elsősorban a külpolitikai kapcsolatokban alkalmazott előszeretettel hódításai alátámasztására.
176Az első leginkább a magyar királyi koronához kapcsolódó elképzelésekben jut kifejezésre. Az 1529. évi bécsi hadjárat idején vezetett napló szerint Ibrahim nagyvezír úgy mutatta be a birtokukba került koronát a sereg vezéreinek, hogy ez „a korona Nusirván idejéből maradt fenn”. E furcsa állítás értelmét és ideológiai hátterét későbbi történetírók közlései világítják meg. Kjátib Mehmed – 1543. évi magyarországi tartózkodásának tapasztalatai alapján – már úgy tudja, hogy a fejedelmi ékszer magáé Anusirváné volt, Pecsevi pedig eggyel még tovább megy: szerinte a magyarok azt állítják, hogy korona Nagy Sándortól ered, s Anusirvánon keresztül szállt a magyar királyokra. Az 1660-as években Evlija Cselebi ugyanígy tudja, s a koronát következetesen „iszkenderi” koronának hívja. Világos tehát a célzat: ha a magyar korona Nagy Sándortól vagy a perzsáktól származik, akkor a magyar uralkodói jelvény és az általa kifejezett hatalom az oszmán szultánt illeti meg, hiszen török felfogás szerint Nagy Sándor hatalmának örököse a padisah. Nem véletlen, hogy Ibrahim pasa éppen azelőtt tette a fenti kijelentést, hogy – a napló szavai szerint – „a venediki bég fia [ti. L. Gritti], Perin Petri [ti. Perényi Péter] és az érsek nevű bég Budára küldettek a királyt megkoronázni”; ezzel adta tudtul, hogy immár a korona révén is a szultántól ered Szapolyai János uralkodói méltósága.
A Nagy Sándor-i hagyományból levezetett jogigény legtisztábban Mahmud terdzsümán „Tarih-i Ungurusz” c. történeti munkájában fogalmazódik meg (16. század második fele). Noha ebben már nem a Magyarország, hanem a Bécs fölötti oszmán uralom igazolására történik kísérlet, az elvi alapot ugyanúgy az iszkenderi jogfolytonosság nyújtotta. Nagy Sándor legendás nyugati hadjáratai, Bécs és Buda egykori birtoklása megfelelő jogalapot kínál ahhoz, hogy Szülejmán is a saját kezében egyesítse ezeket a területeket. A szerzőt még a tények sem zavarják nagy igyekezetében, s a vágyálomról, Bécs elfoglalásáról mint megtörtént eseményről beszél.
Az oszmán hódító ideológia másik, gyakorlatiasabb érvrendszere egyszerűen „a szablya jogára”, „a hadijogra”, vagyis a puszta erőfölényre hivatkozva hirdette az egész Magyarország feletti török uralom jogosságát. Korabeli megfogalmazásai közül talán azok a legkorábbiak, amelyeket Laski Jeromos, Szapolyai János portai követének egykorú tárgyalási naplójában olvashatunk (1527 vége–1528 eleje). Az oszmán vezetők többször is kifejezték ezzel kapcsolatos gondolataikat a követnek, Musztafa pasa másodvezír például ekképpen: „Mondd csak nekem, hogyan merészelt a te urad Budára belépni arra a helyre, amelyet a mi császárunk lovának patái tapostak? Belépni a mi urunk visszatérése céljából üresen hagyott királyi palotába? [Mindez célzás arra, hogy az 1526-ban elfoglalt, majd elhagyott Budát János király vette birtokba.] A mi törvényünk ez: ahol a mi urunk feje megpihen, ahová egyszer a lova 177bedugja a fejét, az már örökös jogcímen a mi urunkat illeti meg.” Musztafa egy későbbi beszélgetésen – Ibrahim nagyvezírhez hasonlóan – a magyar király (II. Lajos) megöléséből fakadó hadijogot emlegette föl Laskinak, s nem járt el másként a szultán sem, aki a magyar király legyőzését szintén a végleges és teljes oszmán fennhatóság jogcímének tekintette: „Hálás szívvel fogadom a te királyod [ti. Szapolyai János] jóindulatát; az ő országa egészen eddig is az enyém volt, nem az övé, mintegy a háború és a szablya jogán meghódítva…”
Hasonló érvekkel operáltak az oszmán főemberek akkor is, amikor a többi érdekelt ország vezetőit, a Habsburgokat vagy a lengyel királyt igyekeztek meggyőzni magyarországi igényeik megalapozottságáról. Így tett például Ibrahim nagyvezír I. Ferdinándnak írott levelében (1530 decemberében), amelyben a Musztafa pasától idézett gondolat tűnik fel kissé eltérő megfogalmazásban: „Mert az uralkodók szokásai és törvényei között régtől fogva megszokott és ismert dolog, hogy ha egy országot valamely padisah lovának lába megtisztel és szerencséltet, az az ország az övé.” Erre az elvre, továbbá a kard általi hódítás tényére hivatkozva az oszmán vezetés azt a határozott álláspontot képviselte (mégpedig nemcsak 1541, Buda megszállása előtt, hanem a korábbi időkre visszautalva jóval később is), hogy Magyarország 1526 után Szülejmán „karddal meghódított saját országa lett”. Ezen a jogi helyzeten mit sem változtatott, hogy a szultán egy idő után „Ungurusz királyságát Szapolyai Jánosnak adományozta”. Ilyen alapon mind Ibrahim, mind Szülejmán érthetetlennek találta Ferdinánd aspirációit a magyar trónra. Ezt a gondolatot kifejtve Ibrahim – már idézett levelében – az oszmán nagyhatalmi gondolkodás még egy fontos elvét leszögezi. Miközben ismételten kijelenti, hogy az oszmán uralkodó „nem mond le” egy karddal már megszerzett országról, indoklásul az évezredes birodalmi gondolatot hozza fel, melyet az ő uralkodója szerinte jóval tisztább eszközökkel valósít meg, mint a hasonló célokat követő spanyol király. Így ír erről: „Mert minden padisah napról napra országa kiterjesztésén fáradozik. […] azon a napon, amikor nekem, a padisah szolgájának parancsba adják, képesek vagyunk kiállítani Arábia és Perzsia és még sok más ország tengernyi hadseregét; mindenkor felszerelve és készen állunk.”
A 16. század közepére az oszmán vezetés előtt is világossá vált, hogy a tervezett hódítások megvalósítása egészben aligha sikerülhet. Az ideológia azonban ennek ellenére sem adta fel a terjeszkedés propagálását. Miután a Habsburgok színre lépésével a magyar-török ellentét Habsburg–török ellentétté szélesedett, s még Magyarország teljes leigázásához is a Habsburgokat kellett volna legyőzni, az ideológia középpontjába Bécs került. Rendkívül érdekes, hogy a város meghódításának vágya még a népi mondákat is áthatja. A Béccsel kapcsolatos, jobbára 17. századi legendák szinte egyöntetűen hirdetik azt a gondolatot, hogy a „bécsi király” 178székhelye jog szerint az iszlámot illeti meg, s mivel világos jelek utalnak rá, nem kétséges, hogy elfoglalása be is fog következni. Jól érezhető az oszmán ideológia megalkuvás nélküli következetessége egy 17. század második feléből származó történetben is, amely „A bécsi király története és Szülejmán szultán hán gázi hódítása” címet viseli. Ebből az derül ki, hogy az oszmán gondolkodása a „bécsi királyt” és a szövetséges német fejedelmeket tekintette fő ellenségének, de érdekes módon még azokat a magyar csoportokat is a legyőzendő ellenfelek táborába sorolta, amelyekkel a valóságban együttműködött a politikai vezetés. Ez a kis elbeszélés, amely a janicsárok között keletkezett és volt népszerű, arra hívja fel a figyelmet, amire a kizil elma hagyomány sorsa is mutat; nevezetesen, hogy a janicsárságnak különlegesen fontos szerepe lehetett a hódítás ideológiáinak kifejlesztésében, megőrzésében és továbbfejlesztésében. Úgy is mondhatnánk: a janicsárság szellemi közege lehetett az a kohó, amely az elit vallásjogi elveit a populáris elképzelésekkel egybeolvasztotta és a társadalom különböző szintjeire szétsugározta.
*
Végezetül az oszmán hódító ideológia még egy aspektusára térek ki néhány sor erejéig. Volt egy rövid időszak, durván a 15. és 16. század közepe között, amikor a dinasztiát komolyan „megkísértette” a világuralom eszméje. Ez az ambíció tudomásom szerint II. Mehmednél fogható meg első ízben, aki a Konstantinápoly bevétele utáni években kezdett komolyan foglalkozni ilyen tervekkel. Neki tulajdonítják azt a mondást, hogy „a világon egy birodalomnak, egy hitnek és egy uralkodónak kell lennie”. A krónikaíró Ibn Kemál szerint Mehmed nap mint nap „a világhódításhoz szükséges intézkedésekről beszélt”. I. Szelimről Lutfi pasa azt állítja, hogy azért kívánta fejleszteni hajóhadát, mert Európa elfoglalását vette tervbe. Szülejmán udvarában – legalábbis uralkodása kezdetén – szintén erősen élt a világhódítás szándéka. Musztafa másodvezír 1528-ban tett, igen szemléletes kijelentését idézem bizonyítékul: „Hát nem tudod, hogy a mi urunk a legelső az isteni gondviselés után, s amint egyetlen nap vándorol végig az égbolton, ugyanúgy az egész világ császára a mi urunk?”
Bár a hivatalos retorikában még a 17. században is felbukkan időnként ez a gondolat, a 16. század közepe után a Porta előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a világuralom minden realitását elvesztette. Nyilván ezzel függ össze, hogy a későbbiekben a hódító ideológia más vonulatai kerültek előtérbe, s a világhódításról egyre kevesebb szó esett.
