A kizilbas probléma – kiegyezés Iránnal
A kizilbas probléma – kiegyezés Iránnal
A kizilbas szó jelentése „vörösfej(ű)”. Eredetileg arra a vörös színű fejfedőre utalt, amit egy Azerbajdzsánban működő, szafavijának (a nyugati nyelvekben: szafavidának) nevezett muszlim szerzetesrend hívei viseltek. Később azokat a többnyire nomád törököket hívták így, akik az Iránban 365hatalomra jutott Iszmail sahot támogatták és az általa propagált vallást követték. Ma ezt a kizilbas vallást, amit több-kevesebb joggal a síizmus egyik válfajának tartanak, alevinek nevezik.3
3 A továbbiakban a fejezetek elején összevontan fogom megadni a felhasznált irodalmat, ezenkívül csak az idézeteknél vagy a magyarázatra szoruló kifejezéseknél teszek jegyzetet. Szándékosan válogattam be kevés művet, elsősorban olyanokat, amelyek jól összefoglalják az adott kérdéskört vagy lényegesen módosítják a korábbi álláspontot. Az általános monográfiák és az ismert kézikönyvek felsorolásától eltekintettem. – Selâhattin TANSEL, Sultan II. Bâyezit’in siyasî hayati, Istanbul, 1966; UŐ, Yavuz Sultan Selim, Ankara, 1969; Adel ALLOUCHE, The Origins and Development of the Ottoman–Safavid Conflict (960–962/1500–1555), Berlin, 1983 (Islamkundliche Untersuchungen, 91); Hanna SOHRWEIDE, Der Sieg der Safaviden in Persien und seine Rückwirkung auf die Schiliten Anatoliens im 16. Jahrhundert, in Der Islam, 41(1965), 95–223; Faruk SÜMER, Safevî devletinin kuruluşu ve gelişmesinde Anadolu Türklerinin rolü, Ankara, 1992 (Türk Tarih Kurumu Yayinlari, VII/128); Jean-Louis BACQUÉ-GRAMMONT, Les Ottomans, les Safavides et leurs voisins. Contribution à l’histoire des relations internationales dans l’Orient islamique de 1514 à 1524, Istanbul, 1987; UŐ, XVI. yüzyilin ilk yarisinda Osmanlilar ve Safevîler, in Prof. Dr. Bekir Kütükog˘lu’na armag˘an, Istanbul, 1991, 205–215; UŐ, Études Turco–Safavides, I. Notes sur le blocus du commerce iranien par Selim Ier, in Turcica, 6(1975), 68–88; UŐ, Études Turco–Safavides, III. Notes et documents sur la révolte de Şâh Velî b. Şeyh Celâl, in Archivum Ottomanicum, 7(1982), 5–69; UŐ, Şah Ismail ve Canberdi Gazali isyani, in Erdem, 5:13(1989), 227–237; Irène BELDICEANU-STEINHERR, Le ègne de Selim Ier: tournant dans la vie politique et religieuse de l’empire ottoman, in Turcica, 6(1975), 34–48. Irène MELIKOFF, Le problème kizilbaş, in Turcica, 6(1975), 49–67; Krisztina KEHL-BODROGI, Die Kizilbaş/Aleviten. Untersuchungen über eine esoterische Glaubensgemeinschaft in Anatolien, Berlin, 1988 (Islamkundliche Untersuchungen, 126); Hans-Joachim KISSLING, Šâh Ismâ’îl ler, la nouvelle route des Indes et les Ottomans, in Turcica, 6(1975), 89–102.
A szafavija dervis-rendet a 14. század elején egy Szafieddin Iszhak nevű misztikus (arab szóval szúfi) alapította az azerbajdzsáni Ardabilban. Lenyűgöző személyiségével hamarosan a hívek sokaságát vonzotta magához, s utódai, akik apáról fiúra adták át egymásnak a rendfőnöki (sejh) tisztet, szintén elég ügyesnek bizonyultak ahhoz, hogy folyamatosan növeljék a rend befolyását. Tekintélyüket jelzi, hogy a 14. század végére kialakult legenda szerint Szafi családja a prófétától származik. A rend a 15. század közepéig egyértelműen az iszlám ún. szunnita ágához tartozott, ahhoz az irányhoz, amely az Oszmán Birodalom hivatalos vallása volt.4
4 A szunniták elfogadták a vallás alapjául a próféta szokásait (szunnáját) és a közösség közmegegyezéssel szentesített állásfoglalását is; a másik nagy irány követői, a síiták viszont a szunnát csak korlátozottan ismerték el, a közmegegyezést pedig – akár a vallási vezető kiválasztásának módjaként, akár a vallás forrásaként – élesen elutasították. A szunniták helyeselték a kalifa, az iszlám vezetőjének választhatóságát, a síiták viszont csak Alit, a negyedik kalifát, és a prófétától vér szerint leszármazott vezetőket (vagyis Ali utódait) tekintették törvényesnek. Maga a sía sem egységes irányzat: legelterjedtebb változata az ún. tizenkettes sía. E doktrina szerint Alinak 12 törvényes utóda volt, a 12. azonban elrejtőzött, és valamikor az idők végezetén megváltóként tér vissza.
3661446-ban Dzsünejd sejh vette át a vezetést, s gyökeresen szakított elődei kontemplatív életmódjával. Valószínűleg a korabeli Irán kusza politikai viszonyai érlelték meg benne a gondolatot, hogy a rend szellemi befolyását politikai hatalomra váltsa át. Politikai és vallási agitációba kezdett, azt hirdette magáról, hogy Ali egyenes ági leszármazottja, s mint ilyent még a próféta társaival szemben is elsőbbség illeti meg. Fellépését az Azerbajdzsánban uralkodó „fekete kos” (karakojunlu) fejedelem azzal jutalmazta, hogy kitiltotta Ardabilból. Dzsünejd ezután hosszú vándorútra indult, megjárta az Oszmán Birodalmat, Észak-Szíriát, a Fekete-tenger partját, s új tanait hirdetve számos követőre tett szert. Végül a „fehér kos” (akkojunlu) törzsszövetség vezetője, Irán jövendő uralkodója, Uzun Haszán fogadta be, aki nővérét is hozzáadta feleségül. Dzsünejd fia, Hajdar, Uzun Haszán leányát kapta feleségül, s 1469-ben Uzun Haszán segítségével visszatért Ardabilba. Hajdar és segítői, a halifék, minden eddiginél erőteljesebb térítőmunkába kezdtek Azerbajdzsánban, Kelet-Anatóliában és Észak-Szíriában. Ezek a területek részben Iránhoz, részben az Oszmán Birodalomhoz, részben az egyiptomi mameluk államhoz tartoztak, s lakosságuk nagyobb része nomád törökökből állt.5 A hívek tömegesen özönlöttek a mind több katonai vállalkozást végrehajtó Hajdarhoz, aki elrendelte nekik, hogy megkülönböztetésül vörös színű fejfedőt hordjanak. A fanatizált „vörösfejűek”-ről, a kizilbasokról, a szunnita szerzők borzadállyal szólnak. Állítólag fittyet hánytak a vallási előírásoknak, s Hajdart, aki megkövetelte, hogy leboruljanak előtte, istenként tisztelték. Mikor Hajdar 1488-ban egy katonai összecsapásban elesett, II. Bajezid szultán (1481–1512) örömét fejezte ki az esemény felett, és Hajdar híveit kóbor hordának nevezte. Az oszmán uralkodót ugyanis egyre jobban nyugtalanította a kizilbas ügynökök mind merészebb fellépése, akik cseppet sem törődtek azzal, hogy más uralkodó alattvalóit csábítják át a szafavidákhoz.
5 Ezeket a nomádokat iszlám szóhasználattal türkméneknek, oszmán elnevezéssel etráknak (a türk szó többes száma) nevezték.
Az 1490-es években Irán teljes politikai anarchiába süllyedt. Ezt használta ki Hajdar kiskorú fia, Iszmail, aki tanácsadóival 1499 nyarán felkerekedett Kaspi-tenger menti száműzetési helyéről, és másfél év leforgása alatt megszerezte Irán trónját. 1502 tavaszán bevonult Tebrizbe és sahnak kiáltotta ki magát. A tizenkettes síát Irán hivatalos vallásává nyilvánította, és hozzákezdett a szunniták könyörtelen üldözéséhez. 1508-ra teljesen megszilárdította hatalmát.
Iszmail hatalomra jutása rendkívüli fenyegetést jelentett az Oszmán Birodalomra nézve, kivált, hogy ebben a fenyegetésben a vallási és a politikai elemek szorosan összefonódtak. A hagyományos szunnita–síita ellentéten túl Bajezid és kormányzata azért nézte egyre növekvő aggodalommal 367a sah terjeszkedését, mert attól tartott, hogy az Oszmán Birodalomban élvezett vallási befolyását megpróbálja politikai hatalomra váltani, ami Anatólia elvesztését jelentette volna. A félelem nem volt alaptalan. A 16. század első évtizede ugyanis az oszmán társadalom mély válságának az ideje. Egymást követték a természeti katasztrófák: éhínség, pestis, áradások, földrengések, éppen akkor, amikor az állam központosítási törekvései soha nem látott mértékben erősödtek. A II. Mehmed (1451–1481) uralkodása alatt végrehajtott, sok egyéni érdeket sértő földreform után Bajezid idejében módszeresen terjesztették ki a szandzsákösszeírások rendszerét, amely az adóterhek folytonos növekedésével járt. A burjánzásnak indult bürokrácia visszaélései általános elégedetlenséget szültek, de különösen két réteg forrongott: a kisbirtokos szpáhik és a nomádok. Az utóbbiak nagy számban éltek Anatólia déli-délnyugati, középső és keleti részein, s nem akarván beletörődni szabadságuk elvesztésébe, tömegestül álltak Iszmail oldalára. Számos törzs és klán vonult át Iránba, ahol ők alkották a sah fegyveres erejének magvát. Mások otthon maradtak, de a nyitott határokon át állandó kapcsolatot tartottak szellemi vezetőjükkel (főleg ardabili zarándoklatok formájában). Iszmail sikerei abból fakadtak, hogy az a vallás, amit ő kínált, lényegében felszínes iszlám elemeknek a törzsi nomád vallással elegyített keveréke volt. Legjellemzőbb vonásai a következők voltak: hit az istenség emberi formában való megjelenésében és a formák átalakulásában (a lélekvándorlásban); Ali isteni tisztelete, valamint az a meggyőződés, hogy az uralkodóban (vagyis Iszmailban) Ali tért vissza, sőt maga az Isten jelent meg emberi formában. Az anatóliai nomádok és más, rendszerint síizmushoz húzó elégedetlen társadalmi csoportok (köztük sok dervis) joggal érezték úgy, hogy a rideg, hivatalos vallásossággal szemben Iszmail valóban az ő nyelvükön szól és az ő gondolataikat fejezi ki. A korrupt oszmán világban élve különösen megkapta őket az a tanítás, amely arról szólt, hogy a kizilbas vallás az igaz emberek szektája.
Miközben Iszmail sah (akit Európában a szúfi szóból származó Szofi néven emlegettek) egyre fokozta az anatóliai agitációt, a kizilbas kérdésben rengeteget habozó Bajezid három jelentősebb ellenintézkedést hozott. 1502-ben elrendelte, hogy a kizilbasokat derítsék fel, homlokukon bélyegezzék meg és a görög félszigetre deportálják. Ugyanebben az évben megparancsolta a keleti határok részleges lezárását, hogy a sahot megfossza az anatóliai emberutánpótlástól. Harmadszor teljes támogatást adott egy formalizált, szigorúbb szabályok szerint működő bektasi dervisrend megszervezéséhez, amelyet a kizilbas ellensúlyának szánt. Azt remélte, hogy ily módon államilag ellenőrzött szervezetbe terelheti az eretnekgyanús társadalmi csoportokat, megadva nekik a legalitás biztonságát még akkor is, ha nézeteik és rítusaik nem mindenben egyeznek a szunnita iszláméval.
368A sahot azonban ez sem téríthette el attól a szándékától, hogy hatalma alatt egyesítse a kizilbasok által lakott területeket. Ehhez megpróbálta elnyerni Velence támogatását is. 1508-ban két követet küldött a lagúnavárosba, akik tűzfegyvereket kértek és közös támadást javasoltak a szultán ellen. A Signoria azonban udvariasan elhárította az ajánlatot. Iszmail viszont 1510-ben így is legyőzte a Közép-Ázsiából támadó üzbég kánt, és szalmával kitömött fejét elküldte Bajezidnek. Ugyanebben az évben nagy sikert ért el azzal is, hogy megnyerte magának az Oszmán-ház egyik tagját, a Konját kormányzó Sehinsahot, Bajezid egyik fiát. 1511-ben elégedetten vette tudomásul, hogy az Oszmán Birodalomban kirobbant az első, óriási méretű kizilbas lázadás. Kilátásait tovább javította, hogy a gyengélkedő szultán fiai éppen ekkor indították meg nyílt harcukat a trónért. A testvérháborúból a kizilbasokat gyűlölő Szelim került ki győztesen, aki 1512. április 24-én lemondatta apját. Reményeiben csalatkozott fivére, Ahmed, ezután követte saját fia, Murád példáját, és 1512 végén titkos szövetségre lépett Iszmaillal. A sah első ízben 1512 tavaszán avatkozott be nyíltan az oszmán belpolitikába, amikor csapatokat küldött Murád és a közép-anatóliai felkelők támogatására. 1512 novemberében a horaszáni Gadzsdavánnál azonban elszenvedte élete első vereségét, ahol serege java része odaveszett az üzbégek elleni csatában. Ez a katasztrófa nemcsak oszmán szövetségesei sorsát pecsételte meg, hanem a szafavida Irán terjeszkedési korszakának is véget vetett. Élete hátralévő részében a sah folytonos védekezésre kényszerült, s ezen az sem változtatott, hogy időnként megpróbált zavarokat támasztani támadó ellenfele hátországában.
Szelim szultán egész életét annak szentelte, hogy a mérhetetlenül gyűlölt sahot és annak hatalmát megsemmisítse. A vallástudósokkal már hercegként eretneknek nyilváníttatta Iszmailt és híveit, s amikor átvette a kormányrudat, haladéktalanul hozzálátott az otthoni kizilbasokkal való leszámoláshoz és a sah elleni hadjárat megszervezéséhez. A krónikák szerint a kizilbasokat gondosan összeíratta és vagy 40 000-et lemészároltatott közülük. Ez a szám kétségkívül erősen túlzó, de az üldözések bizonyára sok áldozatot követeltek. 1514-ben Szelim lezáratta az iráni határt és megtiltotta a kereskedést a két ország között, hogy megfossza vetélytársát legfontosabb jövedelmi forrásától: a vámbevételektől, a stratégiailag fontos nyersanyagoktól és az anatóliai ember- és élelem-utánpótlástól. (1515-ben a kereskedelmi zárt a mameluk határokra is kiterjesztette, s a tilalmat megszegő kereskedők áruit elkoboztatta.)
1514 tavaszán Szelim megindul Iszmail ellen, s a nyomasztó létszám- és technikai fölényben lévő oszmán sereg 1514. augusztus 23-án Csaldirán mezején megsemmisítő vereséget mért a sah csapataira. Iszmail emberei azonban tűzfegyverek nélkül is halált megvető bátorsággal küzdöttek, és akkora emberveszteséget okoztak, hogy az oszmán katonákat többé nem lehetett Iszmail ellen vezényelni. Szelim a következő két évben sorra 369felszámolta a keleti határokon elhelyezkedő független fejedelemségeket, 1516–1517-ben pedig meghódította a mamelukok birodalmát: Szíriát és Egyiptomot. Mint az újabb kutatások kiderítették, mindezt azzal a céllal tette, hogy teljesen elszigetelje Iszmail országát. 1518 tavaszán, Egyiptomból visszafelé jövet, egyenesen a sah ellen kívánt vonulni. Minden előkészületet megtett, hidat veretett az Eufráteszen, de Dábik mezejéről, ahol két évvel korábban a mameluk szultánon győzelmet aratott, mégsem Irán, hanem Isztambul felé vette az útját. Ahogy 1514 derekán Tebrizben, most is a hadsereg ellenállása hiúsította meg a végső leszámolást. Azok a janicsárok, akik hat évvel korábban trónra emelték a szultánt, az 1514. évi felvonulás és a csaldiráni ütközet keserves emlékei miatt megint megakadályozták abban, hogy elérje élete legfőbb célját.
Iszmail sah ezekben az években számottevő sereg nélkül nézett szembe az oszmán fenyegetéssel, úgyhogy túlzás nélkül mondhatjuk, valójában a janicsárok mentették meg az uralmát. Gyengeségét azonban kitűnő taktikával leplezte. 1516-tól kezdve nagy erőfeszítésekkel szert tett némi tűzfegyverre, s volt rá gondja, hogy ezeket minél többet mutogassa az oszmán határon. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az oszmán harcosok mind kevésbé lelkesedtek egy iráni hadjáratért. Iszmail kapcsolatba lépett az Oszmán Birodalom ellenfeleivel is: a rodoszi lovagokkal (tőlük Dzsem herceg, II. Bajezid európai számkivetésben elhunyt testvérének fiát, Murádot szerette volna megszerezni), a portugálokkal (velük kereskedelmi egyezményt óhajtott kötni), az európai hatalmakkal (őket közös támadásra biztatta), jó kapcsolatokat épített ki a kaukázusi országokkal (ezzel utánpótlását javította), s ha kellett, Szelim hátországának megzavarásától sem riadt vissza. Mivel valószínűleg sejtette, hogy a szultán újabb óriási hadikészületei ellene irányulnak, 1519 második felében felkelést szervezett anatóliai, közelebbről a rumi tartományban élő hívei között. Az általa megadott időpontban, 1520. február 5-én, Dzselál fia Sáh Veli kibontotta a felkelés zászlaját. A sah, ígérete ellenére, magára hagyta a felkelőket, akik néhány kezdeti győzelem után márciusban alulmaradtak a kormány csapataival szemben. 1520 végén–1521 elején Iszmail sah ugyanígy cserbenhagyta a Szíriában fellázadt Dzsánberdi Gazálit, noha előzőleg támogatást ígért neki. Az első esetben valószínűleg azért táncolt vissza a nyílt fellépésétől, nehogy ürügyet kínáljon az erre váró Szelimnek, a másodikban pedig azért, nehogy elrontsa az annyira óhajtott béke esélyeit.
Szelim ugyanis 1514 után a sah minden közeledési kísérletét visszautasította; három hozzá érkező küldöttségét letartóztatta vagy kivégeztette. 1518 és 1520 között már-már eszelősnek tűnő praktikákkal provokálta a sahot, hogy az oszmán közvélemény előtt ürügyet találjon a megtámadására. Ma már tudjuk, hogy Dzsánberdi kezdetben a szultán egyetértésével, sőt útmutatásai alapján vette fel a kapcsolatot a sahhal, s az eltervezett 370„állázadás” arra szolgált volna, hogy a sahot belerántsák egy újabb háborúba. Szelim halála miatt azonban a kísérlet balul ütött ki, mert Dzsánberdi úgy ítélte meg, hogy eljött az idő a valódi önállósodásra.
Szelim totális hadviselése Irán ellen idővel mind több ellenérzést váltott ki a birodalomban. A kereskedelmi blokád nemcsak Iránnak, hanem az oszmán alattvalóknak és a kincstárnak is tetemes károkat okozott. Mind többen váltak áldozatává az ellenőrzésekkel, konfiskációkkal járó visszaéléseknek. Szintén rossz visszhangot váltott ki a tebrizi, az aleppói és az egyiptomi kereskedők Isztambulba hurcolása. A hadsereg hangulata és harckészsége ugyancsak egyre több aggodalomra adott okot. Az évekig tartó, nagy távolságra vezetett hadjáratok, a nehéz terepviszonyok, az élelmezési nehézségek, a hadfelvonulási területek kimerülése, a kizilbas katonák bátorsága és a saját alattvalók elleni hadakozás utálata oda vezetett, hogy a keleti bevetéseken mind kevésbé lehetett bízni a katonákban, akik a kizilbas lázadókkal vívott ütközetekben sorozatosan átálltak vagy indokolatlanul megfutottak. Bartolomeo Contarini velencei követ alapos okkal írta 1519. március 10-i beszámolójában, hogy az oszmán katonáknak elegük van a sah elleni küzdelemből, s inkább a gyengébb harcosoknak tartott magyarok ellen harcolnának. Ebben teljes mértékben egyetértett velük az európai oldalon, Ruméliában állomásozó katonaság. Hiszen ott már évtizedek óta nem került sor nagyobb szabású hadműveletekre, s az ottani vezérkar minden befolyását latba vetette annak érdekében, hogy az udvar aktívabb európai politikára sarkallja. A ruméliai „lobbinak” Szelim idején kevés esélye volt, de Szülejmán trónra lépésekor azonnal felemelte szavát, s azzal igyekezett kedvet csinálni a nyugati hadjárathoz, hogy túlzó jelentésekben ecsetelte Magyarország katonai gyengeségét.
Ezek után nem meglepő, hogy Szülejmán szultán első intézkedésével feloldotta az Iránt sújtó kereskedelmi blokádot (igaz, bizonyos fémáruk kivitelét továbbra is engedélyhez kötötte). Majd szabadon engedte az Iránból és az arab országokból áttelepített kereskedőket, a vagyonuktól megfosztott kereskedők javait pedig visszaszolgáltatta. E nagy megelégedettséggel fogadott lépéseket rövidesen követte a politikai stratégia átalakítása: 1520 novemberében, a keletről érkező rossz hírek ellenére, megszületett a döntés Magyarország lerohanásáról.
Ez a gyökeres fordulat természetesen megkívánta, hogy az oszmán vezetés legalább minimális szinten rendezze viszonyát Iszmaillal. Először is azt kellett elérnie, hogy a magyarországi hadjárat idején a sah nyugton maradjon. Ezt egyrészt azzal biztosították, hogy Ferhád pasa parancsnoksága alatt Közép-Anatóliába rendelték az anatóliai csapatokat. Másrészt Píri nagyvezír sugallatára (aki már Szelim alatt is fő szószólója volt a megbékélésnek) titokban, anélkül, hogy a kizilbas vezetést tájékoztatták volna, oszmán megbízottat küldtek Tebrizbe, hogy egy felemás megegyezési 371ajánlattal késleltessék a sah esetleges támadását. Mint kiderült, ettől nem kellett tartani, mert a sah miniszterei kapva kaptak a régóta várt alkalmon, és megerősítették a szafavida udvar kiegyezési szándékát. 1521 végén meghalt Bijikli Mehmed pasa dijárbekiri beglerbég, Szelim egykori bizalmasa, a kizilbasok kérlelhetetlen ellensége, s vele letűnt a színről a megbékélés egyik legnagyobb akadálya. Részleteiben még nem ismert diplomáciai előzmények után 1523 szeptemberében fényes ajándékokkal Isztambulba érkezett Iszmail sah Tádzseddin Haszán nevű követe, hogy részvétét fejezze ki Szelim elhunyta miatt és gratuláljon Szülejmánnak a nándorfehérvári és a rodoszi győzelmekhez. A tárgyalásokon az oszmán vezérkar állítólag azt követelte, hogy a sah mondjon le Bagdadról és bizonyos iráni területekről. Ebből láthatólag semmi sem lett, de a követ úgy távozott az oszmán fővárosból, hogy egy évtizednyi ellenségeskedés után helyreállt a beszélő viszony a két birodalom között. 1524. május 23-án meghalt Iszmail sah, és országát, melyet oly nagy ügyességgel védett meg hatalmas ellenfelével szemben, a kizilbas törzsek között kitört hatalmi harc teljes anarchiába taszította. 1528-ig Szülejmánnak nem akadt gondja iráni szomszédjával (akkor se túl jelentős), így az 1520-as években nyugodtan, a birodalom számottevő tényezőinek teljes támogatásával fordíthatta „hadjárata kantárszárát a szerencsétlen magyarok felé”.6
6 THÚRY József, Török történetírók, I, Bp., 1893, 379 (Török-Magyarkori Történelmi Emlékek. Második Osztály: Írók.).
