Tengeri vagy szárazföldi hatalom? – a portugál kérdés
Tengeri vagy szárazföldi hatalom? – a portugál kérdés
Mikor Szelim a Közel-Kelet meghódításakor felvette „a két szent város [Mekka és Medina] szolgája” kitüntető címet, rangban és hatalomban a leghatalmasabb muszlim uralkodó lett. Ettől a pillanattól kezdve a muszlim közvélemény szemében felelőssé vált az egész iszlám sorsáért (elsősorban persze a szent helyek védelméért) is. Az iszlám világot ezekben az években leginkább a portugálok fenyegették, akik az új hajózási technikákat felhasználva a századforduló körül megvetették a lábukat India nyugati partjain. Innen kiindulva fokozatosan ellenőrzésük alá vonták az indiai-óceáni kereskedelmi útvonalakat, s ez komoly válságot idézett elő a hagyományos levantei kereskedelemben. A keleti fűszerek egyre nehezebben jutottak el az egyiptomi és a szíriai piacokra, s a velenceiek, akik a legnagyobb európai fűszerkereskedőkként itt vásárolták fel a keleti árukat, már a századelőn komoly beszerzési nehézségekkel küszködtek. 1505-ben a portugálok a Vörös-tengeren is megjelentek, és egészen Dzsiddáig, 372Mekka kikötővárosáig hatoltak, ami rendkívüli izgalmat váltott ki az iszlám országokban.7
7 Muhammad Yakub MUGHUL, Kanuni devri, Istanbul, 1987 (Kültür ve Turizm Bakanlii Yayinlari, 735) (Ez a könyv Szülejmán vörös-tengeri és indiai-óceáni politikájáról szól.); Andrew C. HESS, The Evolution of the Ottoman Seaborn Empire in the Age of the Oceanic Discoveries, 1453–1525, in The American Historical Review, 75:7(1970), 1892–1919; Salih ÖZBARAN, The Ottomans in Confrontation with the Portuguese in the Red Sea after the Conquest of Egypt in 1517, in Studies on Arab–Turkish Relations, Istanbul, 1986, 207–214; Jean-Louis BACQUÉ-GRAMMONT–Anne KROELL, Mamlouks, Ottomans et Portugais en Mer Rouge. L’affaire de Djedda en 1517, Le Caire, 1988 (Supplément aux Annales Islamologiques, 12).
Egyiptom, a szent városok és a Vörös-tenger akkori urai, a mameluk szultánok ezért nem csupán gazdasági, hanem politikai okokból sem nézhették tovább tétlenül a portugálok előretörését. A kairói szultán először Velencéhez fordult, hogy a nagy technikai fölényben lévő portugálokkal szemben segítséget kérjen, de a köztársaságtól elutasító választ kapott. Kanszu Gavri szultán 1507-ben mégis Indiába küldött egy kisebb flottát, ezt azonban a portugálok 1509 elején Diu előtt szétverték. 1507-ben a portugálok bevették a Vörös-tenger bejárata előtt elhelyezkedő Sokotrát, 1510-ben pedig az indiai Goát, mire az indiai és a dél-arábiai muszlim fejedelmek sorra Kanszutól kértek segítséget. A hajóépítéshez szükséges nyersanyagok azonban Egyiptomban nem álltak rendelkezésre, ezért a mameluk szultán, feledve a korábbi ellenségeskedéseket és az újkeletű feszültségeket (az oszmán szultán egyik fia 1509-ben Egyiptomba menekült), II. Bajezidhez fordult támogatásért.
Az oszmán uralkodók, akik régóta készültek az iszlám világ vezetésére, mindig is ügyeltek arra, hogy látványosan kifejezzék odaadásukat a muszlim ügyek iránt. Már I. Bajezid (1389–1402) uralkodása idején rendszeres évi ajándékot (szurre) küldtek a szent városokba, s fejlődésük előmozdítására alapítványokat létesítettek. Bár az oszmán és a mameluk állam a 15. század végén véres háborúkat vívott Délkelet-Anatólia birtoklásáért, II. Bajezid szultán a közös veszélyre tekintettel igenlő választ adott az 1510-ben hozzá érkező mameluk követnek. 1511-ben 300 puskát, nyilakat, lőport, evezőket és hajóépítéshez szükséges nyersanyagokat, valamint Hamid reisz vezetésével 200 puskás katonát küldött Egyiptomba. Szelim 1512-ben puskákkal, vassal és gerendával látta el az egyiptomi uralkodót. Az oszmán „beavatkozás” hatására az indiai portugál helytartó 1512-ben elhatározta, hogy elfoglalja Adent és ellenőrzése alá vonja a Vörös-tengert. 1513. évi támadása azonban kudarcot vallott, de annyit elért, hogy a vörös-tengeri kereskedelem szinte teljesen megbénult. 1514-re Szuezben elkészült a mamelukok flottája, amelynek vezetésével a mameluk szultán 1515-ben Szelmán reiszt bízta meg, aki kétezer katonájával együtt az Oszmán Birodalomból érkezett. A nagy reményekkel 373útnak indított hajóhad azonban ahelyett, hogy a portugálokkal vette volna fel a harcot, Aden bevételével próbálkozott, ám mivel képtelen volt megbírkózni a feladattal, 1516-ban dolgavégezetlenül visszatért Dzsiddába. A portugálok közben (1515-ben) megszállták a Perzsa-öböl bejáratánál fekvő Hormuz szigetét, s ezzel kiterjesztették ellenőrzésüket a Mezopotámián át folyó kereskedelemre is.
Egyiptom megszerzése után Szelim immár közvetlenül szembesült a portugál veszéllyel, amelynek nagyságát az 1517-es események is aláhúzták. Lopo Soares, az új portugál alkirály, ez év tavaszán újra behatolt a Vörös-tengerre, és ostrom alá vette a Dzsiddában állomásozó Szelmánt. Az utóbbi ügyes taktikával elhárította ugyan a támadást, de nyilvánvalóvá vált, hogy a védekezéshez és a vörös-tengeri oszmán uralom megalapozásához komolyabb lépésekre lesz szükség. A Kairóban tartózkodó Szelim 1517 nyarán magához rendelte Szelmánt, s miután tájékozódott a helyzetről, elrendelte egy ötven hajóból álló flotta megépítését. 1519-ben új dzsiddai kormányzót nevezett ki Hüszein bég személyében, aki 1520-ban hozzálátott az oszmán uralom kiépítéséhez Jemenben. Itt már 1516-ban oszmán katonákat tett partra Szelmán, akik a következő évben megdöntötték a Tahirida dinasztia uralmát, de azután, noha formailag elismerték az Oszmán-ház fennhatóságát, önállósították magukat és öldöklő hatalmi harcokba merültek. 1520-ban újabb lázadás robbant ki, de még mielőtt az odérkező Hüszein rendet teremthetett volna, meghalt Szelim szultán.
Uralkodásának első éveiben Szülejmán keleten és délen csak arra törekedett, hogy megszilárdítsa uralmát a frissen megszerzett területeken. Az egyiptomi beglerbég felügyelete alatt működő Hüszein és Szelmán ismét megpróbálkozott a nyugat-jemeni partvidék pacifikálásával. A hadműveletek során az oszmán megbízottak nemcsak Zabidot és vidékét kerítették hatalmukba, hanem Szelmánnak a portugálokat is sikerült kiűznie a Vörös-tenger bejárata mögött elhelyezkedő, stratégiai fontosságú Kamarán szigetéről (1523–24). De ezek az eredmények sem ellensúlyozhatták a portugálok nyomasztó fölényét az Indiai-óceánon. Az Estado de India hajói tetszésük szerint tartóztatták fel és rabolták ki az India és Arábia között közlekedő muszlim kereskedelmi hajókat. A vörös-tengeri kereskedelmi forgalom csökkent, s a Földközi-tenger keleti felében a fűszerárak magasabbra rúgtak, mint a portugáliai Lisszabonban. Ez idő tájt az oszmán állam meglehetősen szerény bevételekre számíthatott a vörös-tengeri kereskedelemből: az 1520-as évek közepén a dzsiddai kikötő jövedelmei az egyiptomi kincstár összbevételeinek mintegy 6,5%-át tették ki.
Ilyen helyzetben kellett döntenie az új oszmán vezetésnek arról, hogy politikájában milyen szerepet szán a tengeri hadviselésnek és a portugálok visszaszorításának. A határozott fellépés az Indiai-óceánon természetesen azzal járt volna, hogy a birodalomnak egyszerre kell helytállnia két, 374teljes erőbevetést igénylő fronton: Magyarországon, valamint Arábia és India partjainál. Ennek a súlyos döntésnek az előkészítésére és befolyásolására Szelmán reisz, a szuezi oszmán flotta lelke és a keleti kereskedelem kiváló ismerője, 1525 júniusában hosszú memorandumot készített, amelyet az akkoriban Kairóban tartózkodó Ibrahim nagyvezírnek terjesztett elő. Szelmán reisz ebben a dokumentumban a portugálok elleni offenzíva tervét vázolta fel, abból indulva ki, hogy az Oszmán Birodalomnak alapvető érdeke a portugálok kiszorítása az Indiai-óceánról, valamint a keleti kereskedelem visszatérítése hagyományos medrébe. Felhívta a figyelmet arra, hogy a portugálok a délkelet-ázsiai, indiai és perzsiai partoknál létesített erődítésekkel már javarészt Portugália felé terelték azt a kereskedelmet, amely korábban Egyiptomot gazdagította. Részletesen leírta a vörös-tengeri és az indiai-óceáni oszmán és portugál erőket, a portugálok indiai támaszpontjait, és arra a következtetésre jutott, hogy az ellenfél indiai bázisait el lehet foglalni, mert azok egymástól szétszórtan, nagy távolságban helyezkednek el. De ehhez elengedhetetlen Jemen és a kulcsfontosságú Aden végleges megszállása, mert csak azok birtokában hódítható meg India és kontrollálható a vele folytatott árucsere. Rámutatott, hogy a vörös-tengeri forgalom ellenőrzéséhez fontos lenne jól kézben tartani a Dzsiddával szemben fekvő Suakin (Savakin) kikötőjét, mert a jelenlegi helyzetben rengeteg kár éri a kincstárt. Megelőző támadást kellene indítani az etiópiai partokon is, nehogy a portugálok megvessék ott lábukat és végleg lezárják a Vörös-tenger bejáratát, a Báb el-Mandábot. A stratégiai célok és a konkrét teendők felvázolása mellett Szelmán részletes tájékoztatást adott a szuezi oszmán flotta állapotáról, a hajók számáról és fegyverzetéről, majd tételesen előadta, mennyi anyagra és emberre lenne szükség a hajóhad megerősítéséhez.
Ezt az optimizmust és bátorítást sugalmazó előterjesztést Ibrahim magával vitte az oszmán fővárosba, mégpedig egy másik tengerészeti témájú írással együtt. Ez utóbbi munka a Kitáb-i bahrije (A tengerészet könyve) címet viselte, és egy tapasztalt oszmán tengerész, Píri reisz írta, aki 1517-ben Egyiptomban már bemutatta alkotását Szelim szultánnak. Az azóta eltelt időben Píri reisz – Ibrahim pasa utasítására – átdolgozta és jócskán kiegészítette művét, amelyben a legmodernebb térképészeti és tengerészeti ismereteket foglalta össze, térképeket közölt, ismertette a felfedezéseket, a kereskedelmi utakat és a portugálok hajózási technikáit stb. Ibrahim – Szelmán memorandumával együtt – most ebben a megújult formában terjesztette Szülejmán elé, hogy az uralkodó kellőképpen tájékozódhasson döntésének meghozatala előtt. A könyv bevezetőjében Píri reisz Szelmánhoz hasonlóan a tengeri háborúk folytatása mellett szállt síkra, és ennek alátámasztására nem mulasztotta el felhívni a figyelmet a Mekkát és Medinát fenyegető portugál veszélyre sem.
3751525 végén az oszmán vezetés úgy határozott, hogy jóváhagyja Ibrahim pasa Egyiptomban foganatosított intézkedéseit, de ennél többre nem vállalkozik. A nagyvezír még 1525 nyarán, a Szelmánnal és Pírivel folytatott tanácskozások után, Szuez központtal létrehozta az egyiptomi tengerészeti kapitányságot (kapudánlik), melynek élére Szelmánt nevezte ki. A hajók számát huszonötre növelte, és a flottát 4000 emberrel megerősítette, de ennek a kisegítő kontingensnek a parancsnokságát óvatosságból egy Hajreddin Hamza nevű tisztre bízta. Kettőjük feladata lett, hogy megvédjék az oszmán és a muszlim érdekeket a portugálokkal szemben. Szelmán és Hajreddin azonban 1526 nyarára mindössze Dzsiddáig jutott. 1527 végén nagy nehezen rendet teremtettek az újra forrongó Jemenben, s két évre, míg Hajreddin meg nem ölette vezértársát, nyugalmat hoztak ebbe a politikailag ingatag térségbe. Ám a törökök ennél tovább nem merészkedtek, így a portugál hajók továbbra is korlátlanul uralkodtak az Indiai-óceán vizein.
A szultáni udvar döntése egyet jelentett azzal, hogy erőit továbbra is az európai oldalon összpontosítva, lemond a második front megnyitásáról, és nem száll harcba a távolsági kereskedelem feletti uralomért. Ez a lépés világosan jelezte, hogy az oszmán katonai vezetés a szárazföldi hadviselésnek adott elsőbbséget. Ma már tudjuk, hogy döntése a birodalom hosszú távú érdekei ellen hatott, hiszen az oszmánok ezzel elszalasztották azt a lehetőséget, hogy meghatározó szereplőként kapcsolódjanak be a világkereskedelembe (a beilleszkedés csak jóval később és teljesen kiszolgáltatott helyzetben sikerült). 1525 végén azonban mindez korántsem volt nyilvánvaló. Kétségtelen, hogy a katonai-bürokratikus elitnek és a hadseregnek, amely a kereskedelemmel legfeljebb érintőleges kapcsolatban állt, elemi érdeke diktálta a további földfoglalásokat, hiszen jövedelmei döntő többsége a mezőgazdasági termelésből származott. Ennek a hatalmi pozícióban lévő széles rétegnek az állásfoglalása természetesen döntő súllyal esett latba. De nemcsak erről volt szó. Az oszmán államférfiak az adott pillanatban egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy az indiai-óceáni katonai vállalkozás valóban gyors hasznot hajt. Azt viszont jól tudták, hogy egy megfelelő méretű hajóhad felszerelése iszonyatos költségekkel jár, főleg ha az oszmán mediterráneumi technika helyett áttértek volna a portugálok által alkalmazott atlanti hajózási módszerekre. Erről pesze szó sem lehetett, viszont ilyen technikai különbségek mellett az indiai-óceáni offenzíva – Szelmán bizakodása ellenére – egyáltalán nem ígért biztos sikert. Mindez önmagában elegendő lehetett volna Szelmán és a haditengerészek javaslatának elutasítására, de emellett még olyan belpolitikai események is bekövetkeztek, amelyek semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a szultán csakis szárazföldön, vagyis legvalószínűbben Magyarországon háborúzhat.
