A magyar nemesség a két nagyhatalom szorításában
A magyar nemesség a két nagyhatalom szorításában
Ha a két nagyhatalomról azt mondottuk, hogy hosszú időn át illuzórikus politikát folytatott, akkor ez fokozattan áll a magyar nemességre. Az ugyanis még erőteljesebben ragaszkodott az ország és az állam egységének helyreállításához, s politikai állásfoglalásait döntően ez a szempont határozta meg. Ezért állt egy emberként Szapolyai, majd annak veresége után ugyanolyan egyöntetűséggel Ferdinánd mögé; ezért kísérletezett az 1530-as évek elején az ún. királytalan országgyűléseken a két uralkodótól független politikai kiútkereséssel; ezért tiltakozott hevesen a hatalommegosztási javaslatok és szerződések (például a váradi béke), a török fegyverszünetek és békék ellen. S ezért a különös helyzet, hogy még a születőben lévő Erdély politikai vezetői is hatalmas felháborodással fogadták az 1545., illetve az 1547. évi Habsburg–török kiegyezés hírét.
Mégis, éppen ezekben az években, bizonyos fordulat figyelhető meg a magyar vezető réteg politizálásában. Igaz, a magyar nemesség egységes törökellenességét már a mohácsi vereség és Szapolyai török szövetsége kikezdte, de mind ez ideig még azok a tiszántúli birtokosok is, akik – főleg 1541 után – rákényszerültek a törökkel való együttműködésre, abban a reményben tették ezt, hogy a Habsburg Birodalom segítségével hamarosan felszabadul az ország. Maylád István felkínálkozása a Portának így inkább kivételt erősítő szabálynak tekinthető. 1545–47 táján azonban a partiumi és az erdélyi nemesség bizalma megingott, kezdte felfogni, hogy a török kiűzésében nem számíthat igazán a Habsburgokra. Ferdinánd 1551–1552. évi hatalomátvételi kísérletének teljes csődje aztán végképp meggyőzte őket, hogy jobban teszik, ha megmaradásukat az Oszmán Birodalomhoz kötik. Ezt a felismerést fogalmazták meg az 1555. évi marosvásárhelyi országgyűlés híres végzésében: „Kedves volt minékünk keresztény fejedelem alá menni, […] de Isten nem akarta, hogy állandó legyen. Az ellenség közelsége, sokasága, hatalma […] miatt. Mert megizente, hogy hazánkat tűzzel-vassal emészti meg […] Kettő közül tehát egyet kérünk: vagy akkora erővel segít minket felséged, ami Szulejmánnak ellenállhat – vagy eskünk alól feloldozni kegyeskedik.”
Kelet-Magyarország állandó veszélyben élő nemessége tehát 1555-re leszámolt az évtizedes illúziókkal, és visszahívta a Szapolyai-családot. Ettől fogva a török orientáció az erdélyi politika sarokköve lett, amitől csak ritkán tértek el, mert minden eltérés mérhetetlen szenvedéseket zúdított a kis országra. A tehetséges uralkodók azonban mindig megtalálták a módját, 398hogyan tágítsák szűkre szabott mozgásterüket. Hamar rájöttek, hogy elsősorban a királyi Magyarország irányában kínálkoznak lehetőségek. Az ottani nemesi politika és Erdély már az ún. Dobó–Balassa-féle összeesküvésben (1569–1571) egymásra talált, s a fejedelemség a 17. században a magyar rendi érdekek első számú védelmezőjévé lépett elő a Habsburg központosítással szemben. Néhány évtized leforgása alatt a magyar politikusok így fordították a maguk javára azt a megosztottságot, ami ellen oly szívósan harcoltak a 16. század nagy részében.
Hogy aztán ez a „siker” Magyarország további sorsát miként befolyásolta, az már más lapra (és más cikkbe) tartozik. Azért nem árt emlékeztetni címszószerűen némely hiányokra, torz hagyományokra és később veszedelmessé váló eltolódásokra, amelyek a török kori politikai struktúrából származnak: elmaradt (vagy felemás) központosítás, középkori irányítási módszerek továbbélése, felelősségelhárító sérelmi politizálás, vallási megosztottság, korábban központi területek (például a Partium) peremvidékké válása, a keleti részek tartós leválása és eltérő fejlődése (ami majd Trianonban üt vissza) stb. Összességében túl nagy ár azért a „tündérkertért”, amit Erdélyi Fejedelemségnek hívtak. Ezt akkor is ki kell mondanunk, ha tudjuk, hogy nem történhetett másként.
