A Habsburgok és Magyarország
A Habsburgok és Magyarország
Az 1527-ben trónra lépett Ferdinánd Szülejmánhoz hasonlóan évtizedeken át illúziókat kergetett. Megválasztása előtt az ország egységének helyreállítását és a török kiűzését ígérte híveinek. Noha abból az egyébként logikus felfogásból indult ki, hogy törvényes magyar uralkodóként joga van a szentkoronához tartozó valamennyi területre, sosem rendelkezett az ígéretei beváltásához szükséges eszközökkel. Szapolyai Jánost ugyan képes volt legyőzni, az oszmánok azonban tartósan az ország nyugati és északi megyéibe szorították vissza. Ferdinándot hosszú uralkodása alatt végig ugyanazok a gondok akadályozták tervei kivitelezésében: a Habsburg–francia vetélkedés és a protestáns mozgalom, ami a Habsburg-ház erőit tartósan nyugaton kötötte le, s ami miatt V. Károly képtelen volt hathatós támogatásban részesíteni. Márpedig enélkül Ferdinánd országegyesítő kísérletei eleve kudarcra voltak ítélve. Ezt érezte meg maga is, amikor 1532-ben hiába kérlelte bátyját, hogy vezényeljék Magyarországra a Bécs védelmére kiállított hatalmas birodalmi sereget: „Alig hiszem, hogy egész életemben érhetne még olyan öröm, amely ennek a csalódásnak fájdalmát valaha is feledtetni tudná velem.”
Ennek ellenére makacs következetességgel próbálkozott újra és újra. Ha vesztett a harctéren, akkor diplomatáit küldte Isztambulba, ahol rendszeresen beárulta a törökpárti magyarokkal kötött szerződéseit, s több százezer forintnyi évi adókat ajánlott föl a Portának, ha elismeri Magyarország urának. Következetesen szembeszegült a keleti részek 1540-es évektől növekvő önállóságával is, hiszen ezeket a távoli tartományokat magyarországi királysága szerves részének tekintette. Nem törődve a következményekkel, 1551-ben kísérletet tett Erdély és a Részek meghódítására, de a pénztelenség, a távolság és a török nyomás néhány év múlva visszavonulásra kényszerítette. Az Erdélyi Fejedelemség 1556. évi megalakulására szintén fegyveres támadással válaszolt, s két évtizedig tartott, míg utóda az 1570-es évek közepén beszüntette az Erdély elleni akciókat. A bécsi udvar csak ekkor, Báthori István lengyel királlyá választása 397után nyugodott bele a megváltoztathatatlanba: az Erdélyi Fejedelemség fennállásába, amely már csak formálisan függött a Habsburg királytól.
