EGY ORSZÁG, MELYET SENKI SEM AKART Az Erdélyi Fejedelemség születése
392EGY ORSZÁG, MELYET SENKI SEM AKART
Az Erdélyi Fejedelemség születése*
Az Erdélyi Fejedelemség születése*
Megjelent: Rubicon, 9:4–5(1998), 17–19.
1526-ban a magára maradt Magyar Királyság végleg elbukott az oszmán nagyhatalommal szemben. A másfél évszázados küzdelemben elgyengült állam hadserege a mohácsi csatában oly csekély ellenállást fejtett ki, hogy arról a győztes fél vezérkara még évek múltán is értetlenkedő csodálkozással beszélt. Ennek ellenére a szultáni had a magyar főváros „meglátogatása” és felgyújtása után kivonult az országból.
A katasztrofális vereség nyomán megkezdődött a középkori magyar állam széthullása. Nyugati és északi részén Habsburg Ferdinánd vetette meg a lábát, aki uralkodói igényeit a Jagellókkal kötött dinasztikus szerződésekre alapozta. Keleti felén önállóság átmentését tűzték ki célul. A Szerémséget török csapatok szállták meg, és a korábbi magyar végvárakban – köztük a fél évtizeddel ezelőtt még az ország kulcsának számító Nándorfehérvárban – ugrásra készen figyelték az ország belsejében zajló eseményeket.
Az ellenkirályok kezdettől fogva nem egy súlycsoportba tartoztak. Ha csak kettőjük párharcán múlott volna, az ország hamarosan Ferdinánd jogara alatt egyesül, hiszen az általa kormányzott országok és tartományok összehasonlíthatatlanul nagyobbak és fejlettebbek voltak Szapolyai országrészénél. A kedvezőtlen erőviszonyokat János király azzal egyenlítette ki, hogy – a történelemben először – oszmán protektorátus alá helyezte Magyarország uralma alatt álló részét. Ám ezzel a lépéssel csupán azt ismerte el, ami 1526 óta amúgy is nyilvánvaló volt: hazánk és a közép-európai térség sorsa többé nem a magyar uralkodó osztály politikájából, hanem az oszmán és a Habsburg nagyhatalom küszöbön álló összecsapásának kimenetelétől függ.
A háború első szakasza, amelyben az oszmánok a Ferdinánd törzsterületére és a Bécs városára mért csapással kívánták kiütni riválisukat a nyeregből (1529–1532), lényegében döntetlenül végződött. Az oszmán 393támadások kudarca állandósította az ország kezdetben mindenki által ideiglenesnek tartott megosztottságát. A török csapatok oltalmában lassanként Szapolyai gyenge lábakon álló királysága is megszilárdult, olyannyira, hogy végül Ferdinánd is kénytelen volt tárgyalni és kiegyezni vele (1538). 1540–41-ben a „szuperhatalmak” újrakezdték a harcot, és az 1566-ig folyó várháborúkban számtalanszor nekirugaszkodtak, hogy kiterjesszék területeiket a másik rovására. Ám minden erőfeszítésük ellenére is keveset tudtak változtatni a korábban kialakult erőviszonyokon. Míg Buda és az ország közepének 1541-ben kezdődő török megszállása joggal számít a magyar történelem tragikus fordulatának, a Habsburg-oszmán viszonyban korántsem volt mérföldkő: Szülejmán nem Ferdinánd, hanem a „szövetséges” Szapolyai-ház területeit foglalta el és annak viszonyait rendezte át 1541-ben. Magyarországi fennhatóságának kiépítésével a szultán akarva-akaratlanul azt az alapképletet véglegesítette, amelynek körvonalai már az 1520-as évek végére kirajzolódtak: a három részre tagolt Magyarországét. A következő évtizedekben ezek a bizonytalan hatalmi alakulatok fokozatosan megszilárdultak, s az 1570-es évek közepére visszavonhatatlanul kialakult a „törökkorra” jellemző hármas politikai struktúra: a királyi Magyarország, a török hódoltság és a törökökhöz lojális Erdélyi Fejedelemség.
Az eddigiek alapján könnyen az a benyomás támadhat, hogy Szapolyai János töröktől függő királysága közvetlenül, nagyobb zökkenők nélkül nőtt át a hasonló státusú Erdélyi Fejedelemségbe. Kivált, ha figyelembe vesszük a személyi folytonosság nyilvánvaló jeleit: mindkét államban a Szapolyai-dinasztia uralkodott, mindkettőben meghatározó szerepet játszott Fráter György, mindkettő azonos társadalmi erőkre támaszkodott stb. Ez azonban csak a mából visszanézve tűnik ilyen egyszerűnek. Ha közelebbről és változásukban is szemügyre vesszük a kor meghatározó erői: az oszmán és a bécsi udvar, valamint a magyar nemesség politikai elképzeléseit, akkor azt látjuk, hogy eredetileg egyikük terveiben sem szerepelt egy önálló vagy vazallus keleti magyar királyság létrehozása, sőt eleinte mindent megtettek ennek elkerülése érdekében. A továbbiakban azt követjük nyomon, hogy milyen távlati célokkal bocsátkoztak harcba a különböző erők, s mit tudtak megvalósítani azokból.
Az oszmánok és Magyarország
A Habsburgok és Magyarország
A magyar nemesség a két nagyhatalom szorításában
