Az oszmánok és Magyarország
Az oszmánok és Magyarország
1520. évi trónra lépésekor Szülejmán szultán másfél millió km2-nyi, három kontinensre kiterjedő, 10–12 milliós népességű birodalmat örökölt atyjától. Kincstára kimeríthetetlennek tetszett (az 1520-as évek közepén a központi költségvetés rendszeresen több mint 1 millió arany többlettel zárt), hadserege pedig legyőzhetetlennek (a keresztény világban az a hír 394járta, hogy a törökök „vasból vannak”). A félelmetes ármádia Szelim uralkodása (1512–1520) idején a Fekete-tenger vidékén, a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében szinte mindent meghódított, amit érdemes volt. A hadsereg Európában (Ruméliában) állomásozó része ugyancsak részesedni kívánt a birodalmi hadjáratokkal együtt járó zsákmányból, ezért egyre hangosabban követelte a nyugati hódítások felújítását. A követelés találkozott Szülejmán elképzeléseivel is, aki mind belpolitikai, mind külpolitikai megfontolásokból hajlott arra, hogy az európai hadszíntérre irányítsa félelmetes hódító gépezetét. Az egységes európai politika (a keresztes eszme) szétesése, a pápai tekintély hanyatlása, a Habsburgok és a francia király harca az európai főhatalomért olyan alkalomnak tűnt, amelyet hiba lett volna elszalasztani. De Szülejmánt beavatkozásra ösztönözte a dinasztia politikai hagyománya is. Az oszmán állam Bizánc elfoglalása (1453) óta Róma örökösének tekintette magát (ezért helytelen az a felfogás, mely a moszkvai birodalmat ismeri el „Harmadik Rómának”), s távlati célként már Hódító Mehmed (1451–1481) a római egyetemes világbirodalom feltámasztását tűzte maga elé. Mind ő, mind utódai úgy hitték, hogy keletről érkező új Nagy Sándorként az oszmán szultán hivatása lesz a bizánci és a római birodalom egyesítése. Szülejmán az 1520-as évek elején úgy ítélte meg, hogy rendelkezésére áll az a gazdasági és katonai erő, amellyel a siker reményében vághat neki a nagy álom megvalósításának. Magyarország megtámadása és elfoglalása csak az első lépcsőfok volt e grandiózus terben. A nándorfehérvári (1521) és a még fényesebb mohácsi diadal azonban annyira megnövelte az ifjú szultán és a jó barát Ibrahim nagyvezír önbizalmát, hogy úgy határoztak: nem bajlódnak a lábaiknál heverő és ettől fogva a birodalom részeként kezelt Magyarország megszállásával. Ehelyett egyenesen a szomszédos nagyhatalom: a Habsburg Birodalom ellen fordulnak, s ha azon is átgázolnak, Magyarország egy csapásra, újabb hadjáratok nélkül betagolható lesz a birodalomba. Hogy a nyugatra induló seregek felvonulási útját és ellátását biztosítsák, átmenetileg felkarolták Szapolyai magyar királyságát is; ám a formailag szövetséges, ténylegesen vazallus államot az oszmán vállalkozás sikere esetén rövid úton felszámolták volna.
A Bécs elfoglalására indított 1529. és 1532. évi hadjáratok során kiderült, hogy a szultán alaposan túlbecsülte erőit. Az oszmán sereg páratlan teljesítményt nyújtva elmasírozott ugyan Bécsig, illetve Ausztria határáig, ám tartós és eredményes hadműveletekre ilyen távolságban már nem volt képes. Az 1532. évi események azt is világosan jelezték, hogy a Habsburgok a német birodalomra támaszkodva képesek megfelelő ellenerőt mozgósítani, ha az oszmánok közvetlenül fenyegetik törzsterületeiket. Mégis több mint húsz év és újabb balsikerek kellettek ahhoz, hogy Szülejmán szultán levonja a nyugati kaland kézenfekvő tanulságait. Miután az 1530-as években győzelmet aratott a perzsiai és a hatalmasabb Habsburg: 395V. Károly császár ellen nyitott földközi-tengeri fronton, ismét Közép-Európa ellen fordult, és próbálta ott folytatni, ahol 1532-ben abbahagyta. 1541-ben megszállta Budát, hogy közelebb hozza ellátó bázisait Bécshez, majd 1543-ban ismét a Habsburg főváros ellen indult. Ezúttal azonban el sem jutott odáig, a következő, 1545-re tervezett bécsi hadjárat előkészületeit pedig menet közben leállíttatta. Ugyanebben az évben fegyverszünetet, két év múlva pedig békét kötött a Habsburg-testvérekkel, s ebben évi adó fejében átengedte Ferdinándnak azokat a magyar területeket, amelyeket a Habsburg de facto ellenőrzött. Ezzel azonban azt is beismerte, hogy nemcsak a nyugati világ, hanem Magyarország teljes meghódítására sem képes, noha de jure élete végéig egész Magyarország urának tartotta magát.
Amíg Szülejmán nem vetett számot a realitásokkal, addig az általa támogatott vagy kreált magyar államtorzók léte a hajszálon függött. Szapolyai János állama csak azért nem tűnt el a történelem süllyesztőjében 1532 után, mert a keleten és a tengeren hadakozó szultán átmenetileg felhasználhatta azt Ferdinánd uralmi törekvéseinek ellensúlyozására. Ennek ellenére 1541-ben, amikor érdekei úgy kívánták, kíméletlenül felszámolta. Ma már tudjuk, hogy 1541-ben Szülejmán azzal a szándékkal jött Budára, hogy Szapolyai országrészét mindenestől megszállja, a törökpárt vezetőit pedig fogságba vesse. A magyar főváros elfoglalása után azonban módosította koncepcióját; a hódítás fő irányából kieső Tiszántúlt és Erdélyt névleg János Zsigmondnak (ténylegesen gyámjának, Fráter Györgynek), a Temesközt pedig Petrovics Péternek engedte át kormányzásra. A két államférfi azonban már nem szövetséges magyar vezetőként, hanem oszmán szandzsákbégként kapta hivatalát, azzal a feladattal, hogy előkészítse a közvetlen török megszállást a keleti részeken is, ami azután lett volna esedékes, ha a szultán megtörte Ferdinánd hatalmát. Hogy Szülejmán egyáltalán nem gondolt egy keleti vagy erdélyi vazallus magyar állam létrehozására, az abból is nyilvánvaló, hogy 1540-ben határozottan elutasította Maylád István erdélyi főúr erre vonatkozó javaslatát.
Az oszmán elképzelések bukása, a Habsburgokkal történő kényszerű osztozkodás azonban végül éppen olyan pályára állította ezeket a szandzsákokat, mint János király államát 1532 után. A szultáni udvar a Szapolyai-utód hatalma alatti és életképesnek mutatkozó „államocskában” egyre inkább azt az eszközt kezdte látni, amellyel, ha már nem hódítható meg, legalább tartósan fenntartható Magyarország megosztottsága, s amely szükség esetén a Habsburgok ellen is mozgósítható. Az utóbbi koncepció már 1553-ból odatolható; Szülejmán ekkor saját kérésére „Magyarország és Erdély királyának” nyilvánította János Zsigmondot, mert, úgymond, ettől várható, hogy minden magyar elhagyja Ferdinándot és a „királyfi” oldalára áll. Így 1556-ban a török fegyverek árnyékában János Zsigmond és Izabella visszatérhetett Erdélybe, és a Porta a vazallus 396és adófizető, de belügyeiben teljes szabadságot élvező Erdélyi Fejedelemség (a későbbi török felfogás szerint: vajdaság) legfőbb „védelmezőjévé” szegődött. Ezért hirdették a törökök a későbbiekben meggyőződéssel, hogy az Erdélyi Fejedelemség „Szülejmán szultán műve”. Azé a Szülejmáné, aki évtizedeken át hallani sem akart Magyarország megosztásáról, ám aki nagy terveinek bukása után a szükségből erényt kovácsolva a Tiszántúlon és Erdélyben maga támasztotta fel a középkori magyar királyság halovány visszfényét.
