Sorsdöntő évtized (1344–1354)
Sorsdöntő évtized (1344–1354)
A nagy kiugrás lehetősége azzal jött el, hogy 1341-ben váratlanul elhunyt Andronikosz bizánci császár, egy kilenc éves kisfiút (V. János) hagyva hátra. A két pártra szakadt bizánciak között pusztító polgárháború kezdődött, miközben a szerb Dusán István kívülről támadta a birodalmat. A két fél időnként a szerbeket is bevonta a harcba, de főleg a szomszédos török bégségek zsoldosait fogadta szolgálatába. Kantakuzenosz János főparancsnok pártjának legnagyobb támogatója kezdetben Umur bég volt, 1334 óta az ajdini fejedelemség ura, rettegett kalózvezér, a latinok legkérlelhetetlenebb ellensége. Velence, a pápa, a ciprusiak és a rodoszi lovagok azonban megelégelték kegyetlen pusztításait, és keresztes unióba tömörültek ellene (Genova persze távol maradt). 1344-ben 173bevették fő támaszpontját, Szmirnát (Izmir), s ezután Umur és az Ajdin fejedelemség lassanként elveszítette vezető szerepét. (Umurt 1348-ban megölték a keresztesek). Közben (1343) a krími tatár kán lezárta a Fekete-tengert, így a totális háborúhoz általános kereskedelmi válság társult, áremelkedést és éhínséget váltva ki Bizáncban és Romaniában. 1346-ra Bizánc – és Kantakuzenosz különösképpen – szinte kilátástalan helyzetbe került. Ez év tavaszán a diadalmasan előrenyomuló Dusán István Szkopjében felvette a „szerbek és görögök császára (cárja)” címet, önálló szerb pátriárkátust hozott létre, s ezzel világossá tette, hogy a Keletrómai Birodalom urának tekinti magát. Ugyanebben az évben Bizánc és Umur szorultságát kihasználva a genovaiak újra megszállták Khioszt és más bizánci városokat.
Kantakuzenosz ekkor Orhánhoz fordult, aki azzal a feltétellel, hogy feleségül kapja Kantakuzenosz leányát, Theodórát, teljes támogatást ígért neki. 1346 nyarán megkötötték a szövetséget és a házasságot, és Kantakuzenosz az oszmánok hathatós segítségével bevonult Konstantinápolyba, és társcsászárrá kiáltotta ki magát (1347). Az ellentábor külső bázisának gyengítése céljából Orhán csapatai 1346 táján megszállták a szomszédos Kareszi fejedelemséget, és annak haderejét a magukéhoz csatolták. Ez volt az első muszlim-török állam, amely az oszmánok zsákmánya lett. Kantakuzenosz a következő években a szerbek elleni küzdelemben és az ismét fellángolt polgárháborúban mindvégig az oszmán fegyverekre támaszkodott. Annál is inkább, mert amíg az 1347. évi nagy pestisjárvány hatalmas pusztítást végzett Bizáncban és Romaniában, addig Orhán országának lakosságát (és így embertartalékait) kevésbé érintette. Orhánnak kezére játszott az is, hogy 1351-ben Velence háborút indított Konstantinápoly genovai városrésze, Galata ellen, amelynek lakói tőle kértek segédcsapatokat. 1351–1352 telén Orhán és Genova szerződésre lépett, megalapozva a két állam egy évszázados együttműködését, s lehetetlenné téve, hogy a jövőben egységes latin front álljon fel az oszmánokkal szemben.
Kantakuzenosz kiszolgáltatottságát látva az oszmánok a következő években olyat tettek, amire a török zsoldos csapatok addig gondolni sem mertek: 1352-ben a thrákiai Tzümpét, 1354-ben pedig a földrengés által romba döntött és védtelenül hagyott Gallipolit szállták meg, s ezzel tartósan megvetették a lábukat Európában. A veszedelmes fordulat miatt Kantakuzenosz 1354 végén megbukott, de ez az oszmánokat már kevéssé érdekelte. 1355-ben meghalt Dusán, és hirtelen nagyra nőtt birodalma bomlásnak indult. Sem a Balkánon, sem Nyugat-Kisázsiában nem látszott olyan erő, amely az előző évtizedben látványosan megerősödött oszmánoknak útját állhatta volna.
