DZSINGISZ KÁN
57DZSINGISZ KÁN
A Csendes-óceántól a Kárpátok keleti lejtőjéig húzódó végeláthatatlan füves puszta, ahol a nagy nomád birodalmak létrejöttek, földrajzi adottságainál fogva hasonló kultúrájú népeknek adott megélhetést. Az itt élők a gyakori érintkezés következtében nyelvileg nem kerültek olyan messze egymástól, mint a letelepedett földművelő népek, s szokásaikban sem mutatkozta éles különbségek. Mozgékonyságuknál fogva könnyen kötötte szövetséget, s ugyanolyan könnyen fel is bontották azt. A 12. század közepén, Dzsingisz kán születésének idején több mongol és elmongolosodott török nép élt ilyen laza szövetségben Belső-Ázsiában. A legjelentősebbek közülük a mongolok, kereitek, tatárok, najmanok, merkitek, ojrátok és burjátok voltak. Belőlük kovácsolta össze vérrel és vassal Dzsingisz kán (1206–1227) minden idők legnagyobb birodalmának magját.
Dzsingisz kán hatalomra jutásának történetét az 1240–1250-es években lejegyzett, s magyarra is lefordított krónika, A Mongolok Titkos Története őrizte meg az utókor számára. A legenda szerint 1162-ben, amikor Dzsingisz kán a világrajött, markában bokacsont nagyságú, alvadt vérrögöt szorongatott. A körülötte állók ezt égi jelnek értelmezték, s fényes jövőt jósoltak az újszülöttnek. A „vér”-hez hamarosan megkerült a „vas” is. A gyermek apja, a mongolok bordzsigin törzsének kijan nemzetségéből származóJiszügej-baatur ugyanis éppen ekkor érkezett vissza a hadjáratról tatár foglyával, Temüdzsinügével. A mongoloknál szokás volt a gyermeket a születésével kapcsolatos valamilyen nevezetes eseményről elnevezni. Így kapta Jiszügej fia is a tatár rab nevét, mely a temür „vas” jelentésű szó továbbképzett alakja, s magyarul azt jelenti „kovács”.
Temüdzsin kilenc éves volt, amikor elveszítette apját. A puszta íratlan törvényei szerint a vezető nélküli nép gyenge és erőtlen, állandóan ki van téve szomszédai támadásának. Temüdzsin túl fiatal volt még ahhoz, hogy apja népét összetartsa, de anyja, Höelün asszony sem tudta megakadályozni, hogy elvándoroljanak, s másik, erősebb nemzetségnél keressenek védelmet. Höelün asszony a koldusok mindennapi kenyerén, gumókon, gyökereken, füveken nevelte gyermekeit. Hamarosan még az éhhalálnál is veszedelmesebb ellenségük támadt. A védelmező nélkül maradt családra lecsaptak a tajcsiutok, a gyerekeket elrabolták, de Temüdzsin megszökött a fogságból. Sikerült eljutnia a kereitek uralkodójához, Tooril kánhoz, aki apjának fogadott testvére (mongolul anda) volt. A testvérré fogadás azt jelentette, hogy az andák védték egymás életét, soha nem hagyták cserben a másikat. Tooril kán is védelmébe vette fogadott testvére fiát, aki hálából a felesége szüleitől nászajándékba kapott cobolyködmönt ajándékozta a kánnak. Az ajándék jelképes gesztusa volt annak, hogy Temüdzsin meghódolt a mongol törzsek akkori, feltehetően leghatalmasabb kánjának. Tooril kán mellett 59még egy támasza volt Temüdzsinnek: a mongolok dzsadzsirát nemzetségéből származóDzsamuka, akivel tizenegy évesen fogadták testvérré egymást.
A HALOTT SZULEJMÁNT HAZASZÁLLÍTJÁK
Temüdzsin mellett kezdetben alig néhány ember állt, s olyan szűkében voltak az állatoknak, hogy amikor a merkitek megtámadták őket, feleségének, Börtének nem jutott ló a meneküléshez. A merkitek elfogták, s magukkal vitték az ifjú asszonyt, így álltak bosszút azért, hogy annak idején Temüdzsin apja is a merkitektől rabolta el Höelünt. Börte kiszabadítására Temüdzsin Tooril kánnal és Dzsamukával szövetkezett, s együttes erővel győzték le a merkiteket. Temüdzsin hazavihette feleségét, aki ekkor már első gyermekét várta.
Megszületett tehát az első győzelem, mely Börte bravúros kiszabadítása révén szárnyra kapta Temüdzsin nevét a mongol törzsek között. Ettől kezdve már egymásnak is vetélytársává vált a három szövetséges. A mongóliai törzsek feletti hatalom megszerzésére Tooril kánnak volt kedvező esélye. Dzsamuka és Temüdzsin közel egyenlő erőkkel rendelkezett, s csak kettejük egyesített seregének nagysága ért fel Tooril kán katonai erejével. A merkitek leverése után Tooril kán és Temüdzsin a tatárok ellen fordult, s két hadjáratban közösen legyőzték őket. Amíg hadakoztak, Dzsamukának sikerült a mongol törzsek egy részével hatalmát elismertetnie, s magát 1201-ben a mongolok egyetemes kánjává(gürkán) kikiáltatnia. A választás azonban erőltetettnek és elsietettnek bizonyult. Hátra volt még egy jelentős nép, a najmanok meghódítása. A najmanoknak Tooril kán és Dzsamuka azt a feladatot szánta, hogy megtörjék Temüdzsin túlságosan megnövekedett erejét, ezért távolmaradtak az ő najmanokkal vívott csatáiból. Hamarosan azonban Tooril kán is szembekerült a najmanokkal, s támadásaik visszaveréséhez kénytelen volt segítségül hívni Temüdzsint, aki megsegítette a kereit uralkodót. De a régi szövetség, Dzsamuka és Tooril kán fiának ármánykodása miatt, többé nem állt helyre, sőt sikerült Tooril kánt Temüdzsin ellen hadba „rántani”. Dzsamuka, hogy biztosítsa magát, előre megüzente Temüdzsinnek a támadást, akinek sikerült is megfutamítania a kereiteket. Tooril kánt ugyan nem győzte le, de a véletlen neki kedvezett. Menekülés közben a najmanok előőrsei nem ismerték fel, és fiával együtt meggyilkolták a kereit uralkodót.
){kind=small}
Tooril kán halálával (1203) Temüdzsin legerősebb ellenfelétől szabadult meg. A kereitek meghódolása után még nem dőlt el, hogy Temüdzsin vagy a magát 1201-ben kánná választtató 60Dzsamuka viszi-e véghez a belsőázsiai mongol törzsek egyesítését. Dzsamuka ugyanis szövetségre lépett a najmanokkal, de amikor 1204-ben Temüdzsin leverte a najmanokat, a szövetség felbomlott, s Dzsamukát saját emberei szolgáltatták ki. Jutalom helyett Temüdzsin kemény ítéletet mondott felettük: „Ezeket az embereket, akik kezet emeltek törvényes kánukra, hogy hagyjuk élni? Az ilyen emberek kinek kellenek barátnak? Ezeket az embereket, kik kezet emeltek törvényes kánukra, ivadékaik ivadékáig irtsátok ki!”. Dzsamukával azonban nem végezhetett ilyen könnyen, hiszen fogadott testvére volt. A Mongolok Titkos Története szerint Dzsamuka beletörődött sorsába, elismerte, hogy Temüdzsin az Ég kegyeltje, s csak méltó halált kért; úgy öljék meg, hogy vérét ne folyassák, s tetemét magasra helyezzék, hogy az állatok ne hordják szét a csontjait. Ma már nem lehet eldönteni, vajon úgy történt-e, ahogy Dzsamuka kérte, vagy egy perzsa krónikában fennmaradt hagyomány őrizte meg az igazságot, amely szerint Temüdzsin az egyik szolgájának adományozta, s ő– mível testvéri fogadalom nem kötötte – válogatott kínzásokkal megölette. Tény, hogy Temüdzsinnek 1205-re nem maradt ellenfele. Egy évre rá Temüdzsint az Onon folyó forrásánál nagy kánná választották. Ezidőtől fogva használta a máig ismeretlen eredetű Dzsingisz kán nevet.
){kind=small}
Dzsingisz kán harca a hatalomért szakadatlan küzdelem volt. A hatalom tárgya és megtestesítője a nép, a kisebb-nagyobb nemzetségek és törzsek feletti uralom, amelyek önkéntes meghódolásával vagy erőszakos meghódításával egyenes arányban nőtt a kán hatalma. Az állandó hódítás az egyik előfeltétele volt a nomád birodalmak létének, mert a kán csakis ezáltal szerezhette meg és tarthatta fenn hatalmát. A hódítás a nomádok számára nem területi nyereséget jelentett, ők mindig népeket gyűrtek maguk alá, függetlenül attól, hogy ugyanaz a nép egyszer itt, másszor esetleg néhány száz kilométerrel távolabb élt. Ezért a nomád birodalmaknak soha nem volt kialakult határa. Hiába hódították meg azonban a különböző nyelvűés kultúrájú népeket, ha tartósan nem tudták összekovácsolni őket, gyorsan fel is bomlott a szövetség.
De mi tarthatott össze egy nomád birodalmat? Mindenekelőtt egy olyan karizmatikus személyiség, mint amilyen Dzsingisz lehetett. Nem véletlen, hogy a három vetélytárs közül ő került ki győztesen a hatalmi harcból. Az uralkodó személye azonban csak az egyik összetevője az államépítésnek. „A birodalmakat karddal szerzik meg, de kapával tartják meg”– tartja egy török közmondás. Vagyis nem elég meghódítani és megfélemlíteni a népeket, mindennapi életüket úgy kell megszervezni, 61hogy a birodalom szétesésének lehetősége minimálisra csökkenjen. Dzsingisz kán pedig nemcsak kiváló hadvezéri, hanem szervezői képességekkel is rendelkezett. A meghódított népeket már nagykánná választása előtt is nem egy tömbben csatolta a mongol törzsszövetséghez, hanem szétosztotta a hozzá hű alakulatok között. Ősellenségeit, a tatárokat például saját törzsébe, a mongolok közé tagolta be. A tatár név természetesen ezek után is tovább élt, sőt Európa ezen a néven ismerte meg és Tatár Birodalomnak nevezte Dzsingisz kán államát, míg Ázsiában inkább a Mongol Birodalom elnevezés terjedt el. Dzsingisz kán 1206 után tudatosan széttörte a még meglévő törzsi kereteket, a katonai és a törzsi vezetést szétválasztotta egymástól. A meghódított népeket, a steppén már korábban is ismert tízes rendszer szerint osztotta be tizedekbe, századokba, ezredekbe, tízezredekbe. Csak egészen ritkán, különös uralkodói kegyként fordulhatott elő, hogy egy-egy önként meghódolt törzset egyazon katonai egységbe soroztak be. A Mongolok Titkos Története szerint kilencvenöt ezredet hoztak létre ily módon a kánválasztó gyűlésen. Ez a megreformált hadsereg tartotta fenn ezután a birodalmat, hiszen az újonnan meghódított népek már könnyen betagolhatók voltak ebbe a rendszerbe.
ÍJ, NYÍL, TEGEZ
KAFTÁN
A törzsi keretek felbomlása hozzájárult a katonai kíséretek kialakulásához is. Azt a szabad harcost, aki eredeti törzsi közösségét elhagyva egy-egy nagyúr szolgálatába szegődött, a mongol nyelv nökörnek nevezi. A nökörök a hadjáratokon védelmezték uraikat, békeidőben különféle szolgálatokat láttak el körülöttük. Ennek fejében védelmet és ellátást kaptak. (Hasonló kísérete volt IV. László királyunknak is a betelepült kunokból, akiket török közvetítésű mongol jövevényszóval nyögéreknek nevezte.) A nökör, bár szabad harcos volt, jogilag teljesen ki volt szolgáltatva urának. A gyakorlatban egyébként ugyanez vonatkozott a társadalom minden tagjára. A káni hatalom 63teljesen központosított volt, még a legnagyobb urak is adóztak a kánnak. Kivételt csak a darhanok jelentettek, egy egészen szűk körű réteg, akik különleges szolgálataik jutalmául a teljes hadizsákmányt megtarthatták maguknak. A darhánná válás útja kezdetben mindenki előtt nyitva állt, vitézsége vagy hűsége által bármelyik szabad harcos rászolgálhatott. Kiváltságaik közé tartozott még, hogy kilenc bűnükre bocsánatot nyertek. Jogaikat leszármazottaik is örökölhették.
){kind=small}
A birodalmat összetartó harmadik erőnek azt a fejlett kultúrát tekinthetjük, amelyet a najmanok hoztak magukkal. A najmanok eredetileg török nyelven beszéltek, és csak később mongolosodtak el. Ők közvetítették a mongolokhoz a fölülről lefelé haladó ujgur írást, melyet az egykor hatalmas török néptől, az ujuroktól tanultak. Ez az írásrendszer sikeresen volt alkalmazható a mongol nyelv lejegyzésére. (Az 1920-as évekig használták, s Mongóliában ismét vissza akarnak térni rá.) Dzsingisz kán jóérzékkel választotta ki udvari kancelláriája embereit a najmanok közül. Kezdetben kizárólagosan ők állították ki az uralkodói okiratokat: vörös pecséttel a külföldre szánt, kék pecséttel a belsőügyekkel foglalkozó okmányokat. Szintén ők írták a Kék Könyvet, amelyben Dzsingisz a mongol szokásjogot (mongolul töre, innen ered a magyar törvény szó is) rögzítette, s a bíráskodási ügyeket bevezettette. Ez a mongol szokásjogon alapuló, de uralkodói akarattal egybeszerkesztett törvénykönyv (mongolul dzsaszak, törökül jaszak) hosszúévszázadokra meghatározta a steppe mongol és török nyelvű népeinek életét, s még az iszlám jog, a saría sem tudta teljesen kiszorítani a használatból.
SZARVASVADÁSZAT AZ ASILUNG HEGYEN
Miután az Onon forrásánál Dzsingisz kán az ország ügyeinek „szerét ejtette”, hozzálátott birodalma gyarapításához. A terjeszkedés egyelőre csak a közelükben élő mongol (ojrát, burját) és török (kirgiz) népeket érintette. Elsőszülött fiát, Dzsocsit küldte ellenük. Kelet-Turkesztán városai, amelyek egyrészt az ujgur buddhista, másrészt pedig a nesztoriánus kereszténység központjai, fejlett kultúrájú területek voltak, önként meghódoltak Dzsingisz kánnak. Nagy sikernek számított ez, hiszen a nomád társadalmaknak szükségük volt olyan, elérhető közelségben levő városokra, amelyek felveszik a nomád gazdaság termékfeleslegeit és kielégíti a vezető réteg luxusigényeit. A nomádok állatfeleslegét, elsősorban a méneseket azonban a letelepedett civilizációk nem tudták korlátozás nélkül 64felhasználni, a nomádok ilyenkor háborúval vették el azt, amire szükségük volt; elsősorban a mezőgazdaság és a kézműipar termékeit. Különösen Kína szenvedett sokat e sajátos „kereskedelemtől”.
ZAHIRADDIN MUHAMMAD BÁBUR KÖLTŐ, TIMURLENK LESZÁRMAZOTTJA
Dzsingisz kán 1211-ben indult Kína meghódítására. Támadása elől kitértek a kínaiak, látszólag meghódoltak és hatalmas ajándékok (valójában hadisarc) fejében visszatérésre bírták a mongolokat. Ugyanezt a taktikát követték a Tibet határán élő s a tibetivel rokon nyelvet beszélő tangutok is. 1214-ben újabb hadjárat indult Kína ellen, Pékinget kiéheztették és elfoglalták. Bár a kínaiak jelentős veszteségeket szenvedtek, vereségük nem volt teljes. Kína végső meghódítása Dzsingisz fiára, Ögödejre, a későbbi nagykánra várt, aki 1232–1234-ben csatolta az országot a mongol birodalomhoz. A mongolok alapította Jüan-dinasztia 1260–1368 között uralkodott Kínában.
A következő lépés Turkesztán teljes meghódítása volt. A mongolokhoz közelebb eső Kelet-Turkesztán már korábban meghódolt, Nyugat-Turkesztán (Üzbegisztán valamint Afganisztán és Irán északi része) azonban keményebb diónak bizonyult. Nyugat-Turkesztánban a Hvárezmi birodalommal kellett megmérkőznie a mongol seregnek, egy olyan, merőben más világgal, amely a 7. század óta az iszlám világ része és a mohamedán civilizáció egyik igen fejlett központja volt. Gazdagságát a Szir-darja és az Amu-darja között elterülő termékeny oázisok, valamint a Kínától Iránon át egészen Bizáncig húzódó kereskedelmi útvonalak vámjából származó jövedelmeknek köszönhette. A feladat nagyságának megfelelően Dzsingisz kán mind a négy fiát, Dzsocsit, Csagatáj t, Ögödejt és Tolujt is magával vitte az 1219-ben megindított hadjáratra. A gazdag városok erejükben bízva nem hódoltak meg, amivel méginkább kihívták maguk ellen a világhódító haragját. Buharában a város elfoglalása után rettenetes mészárlást vittek véghez, Szamarkandot 1220-ban, a hvárezmi fővárost, Ürgencset 1221-ben foglalták el, majd az afganisztáni és iráni városok következtek. A mongolok mindenütt módszeresen pusztítottak, a városlakókkal kegyetlenebbül bántak el, mint a nomád népekkel. Ez utóbbiaknál csak az ellenszegülő férfiakat irtották ki, a gyermekeket és az asszonynépet megkímélték és elosztották egymás között. A mérték a kocsi tengelyszege volt. Aki ennél magasabb volt, az nem kerülhette el végzetét. A városlakókkal szemben dühödt ellenszenvet éreztek, mely a pusztához szokott nomádok és a kerített városban lakók mentalitásbeli különbségéből táplálkozott. Egy város elfoglalása mindig nagyobb veszteségel járt, ezért amikor végre bejutotta , válogatás nélkül mindenkit legyilkoltak, 65akit csak értek. Egyedül a mesteremberek menekülhettek meg a biztos haláltól. Őket összefogdosták és magukkal hurcolták, mert szükségük volt tudásukra. Azokat a városokat viszont, melyek önként meghódoltak, adófizetés fejében megkímélték.
Szakadatlan hadakozás után, 1222-re Nyugat-Turkesztán a mongol birodalom része lett. A meghódolt és megkímélt városokban az őslakosok kezében hagyták a helyi közigazgatást, hiszen a megtelepedett lakosság szokásai a mongolok számára teljesen idegenek voltak. Hűségük és függőségük biztosítására azonban mindenütt közvetlenül Dzsingisz kánnak alárendelt helytartókat (daruga) hagytak, akik fegyveres kíséretükre támaszkodva biztosították a káni hatalmat a városokban.
){kind=small}
Turkesztán sorsát megpecsételte a mongol támadás. Az egykor virágzó, öntözéssel termékennyé tett földeken a nomádok állataikat legeltették. A kereskedelmi útvonalak is elkerülték a bizonytalan vidéket. A híres selyemút, amelyen Kínától Bizáncig karavánok sorai haladtak megrakodva drága luxuscikkekkel, elnéptelenedett. A kereskedelmi útvonalak a biztonságosabb tengerre tevődtek át, a kínai dzsunkák egészen az arábiai Bászráig jártak fel. Turkesztán gazdasági és világpolitikai jelentősége lehanyatlott, és nem éledt többéújra.
A turkesztáni hadjárat után Dzsingisz kán mintegy három év alatt vezette vissza seregét Mongóliába. Két kiváló hadvezérét, Dzsebét es Szübötejt egy kisebb csapattesttel a menekülő hvárezmi uralkodó, II. Mehmed elfogására küldte. II. Mehmed űzött vadként menekült egyik iráni városból a másikba, mígnem a Kaszpi- tenger egyik kis szigetén talált menedéket, ahol hamarosan meg is halt. Dzsebe és Szübötej nem fordult vissza, hanem dél felől gyorsan átkelt a Kaukázuson. A Kaukázus előterében egy másik nomád törzsszövetséggel, a török nyelvű kipcsakokkal kerültek szembe. A kipcsak törzsszövetség feje, a kunok vezére, Küten (akit a magyar történelemből 66Kötöny néven ismerünk), az orosz fejedelmekhez fordult segítségért. Az egyesített kun-orosz sereg 1223 tavaszán a Kalka folyó menti csatában vereséget szenvedett. A mongol haderő nem volt elegendő a győzelem kiaknázásához, a tartós mongol uralom megteremtéséhez, csupán a Fekete-tenger mellékének gazdag kereskedővárosait sikerült kifosztaniuk. A bőséges zsákmánnyal az eurázsiai sleppén tértek haza. Vonulásukat a térség egyetlen jelentős állama, a Volgai Bolgária sem tudta megállítani. A turkesztáni hadjárathoz képest jelentéktelennek látszott ez a kitérő Kelet-Európa felé. Mégis fontos mozzanat, hiszen a mongolok először jártak a steppe európai felén, s az itt szerzett tapasztalatai új perspektívát nyitottak a mongol hódításoknak.
Dzsingisz kán azonban változatlanul az ázsiai fejleményekre figyelt, s különösen a tangutokat akarta megleckéztetni. Az 1211-ben meghódolt tangutok kihasználták a mongolok turkesztáni lekötöttségét, s főleg a csapatküldés terén vonakodtak vazallusi kötelezettségeiket teljesíteni. A nomád birodalmak törvénye szerint a meghódított népeknek segédcsapatokkal kellett támogatni legyőzőjüket a további hadjáratokban. Ezeket a segédcsapatokat a mongolok, mintegy védőpajzsként, mindig maguk előtt hajtották a csatában. 1226-ban indult a tangutok elleni hadjárat, s a mongolok már az uralkodói székvárost ostromolták, amikor 1227 nyarán Dzsingisz kán meghalt. Hatvanöt éves volt, ami abban az időben matuzsálemi életkornak számított. A kán halála nem hátráltatta az ostrom sikeres befejezését. A mongol sereg csak ezután fordult vissza, hogy Dzsingisz kán kívánságát teljesítve testét a Burkan-kaldun (mai nevén Henti) hegységben temessék el. Sírját, Attiláéhoz hasonlóan, a mai napig nem találták meg.
BATU, AZ ARANYHORDA KÁNJA
Amikor Dzsingisz kán lehunyta a szemét, birodalma a Csendes-óceántól a Kaszpi-tengeri, a szibériai tajgától Tibet határáig terjedt. Ez a hatalmas birodalom a dzsaszak értelmében az egész káni család (az arany ág) tulajdonának számított, amelyet a nagykán igazgatott és részeltette belőle a közvetlen családtagokat is. A rész mongol neve ulusz, amely kezdetben a népek feletti hatalmat jelentette, s fokozatosan jutott el „rész, részfejedelemség” jelentésig. Dzsingisz kán Börtétől született fiai is részesültek a népek feletti uralomból. A legkisebb, Toluj kapta az ősi mongol területeket, az Onon, Kerülen és Tula folyók mentét. Két éven keresztül, a nagykán megválasztásáig régeresként uralkodott. Bátyja, Ögödej, a későbbi nagykán és Kína meghódítója, a Balhas-tótól keletre az Imil vidékét és az Irtis alsó folyását örökölte. A másodszülött fiúnak, Csaadajnak (török nevén Csagatáj) a kelet-turkesznáni Ili, 67Csu és Talasz folyók völgye jutott, a nagykánnak közvetlenül alárendelt nyugat-turkesztáni városok csak később kerültek hozzá. A legidősebb fiú, Dzsocsi nem sokkal apja halála előtt eltávozott az élők sorából. Halálakor csak az általa meghódított, a Balhas-tótól északra élő erdei népek által lakott területeket birtokolta. Dzsingisz kán neki szánta a még csak Dzsebe és Szübötej elbeszéléséből ismert kelet-európai füves steppét, amit persze előbb még meg kellett hódítani. Ezt azonban már nem Dzsocsi, hanem másodszülött fia, Batu hajtotta végre.
Noha a Dzsingisz kán halála után négy részre osztott mongol birodalom magában hordozta az önállóállamok alakulásának lehetőségét, a kuriltajokon választott nagykán személye, tekintélye és hatalma még jó ideig összetartotta ezt az államalakulatot. A nézeteltérések ellenére Dzsingisz fiai között évtizedeken keresztül nem robbant ki fegyveres viszály. Ennél nagyobb veszélyt jelentettek a mongolokénál magasabb rendű civilizációk, amelyek szinte egy generáció alatt beolvasztották a hódítókat. Ily módon 1260-ra Kína és Észak-Irán ismét kivált a mongol birodalomból. A továbbiakban ezért csak Csagatáj és Dzsocsi uluszának sorsát követjük nyomon.
