II. MEHMED, A HÓDÍTÓ

Teljes szövegű keresés

27II. MEHMED,
A HÓDÍTÓ
1452 augusztusának végén az Oszmán Birodalom fiatal szultánja ellovagolt Konstantinápolynak a szárazföldre néző városfalai előtt. Még egyszer szemügyre vette a bizánci császár fővárosát, azután hazatért edirnei palotájába.
A város alatt már nem maradt tennivalója, az ostrom előkészületei a vé-öz közeledtek. A város fölött, a Boszporusz európai partján készen állt az új erőd, szemben azzal, amelyet jóötven éve I. Bajezid szultán építtetett az ázsiai oldalon. Mehmed vára, a Rumeli hiszari, hosszú háromszög alakban nyújtózott a tengerszoros parti dombjain. A vízre néző falon és lenn a parton ágyúk sorakoztak. A két szembenálló vár közös ágyútüze lehetetlenné tette, hogy Konstantinápolyba észak felől külső segítség érkezzék.
A város környékét a szárazföldi hadsereg tisztította meg. A nyár folyamán eltüntette a város körüli településeket, és minden embert rabságra vetett, aki a falakon kívül élt. A szárazföldi csapatokkal egy negyven hajóból álló flotta is a város aláérkezett, hogy a Dardanellákat lezárja. Szeptember elején, amikor újabb török hajók horgonyoztak le Gallipolinál, a császárváros blokádja teljessé vált.
A technikai előkészületekkel egyidőben Mehmed a nyugodt ostromoz szükséges katonai és diplomáciai lépéseket is megtette. Békét kötött Velencével, Hunyadi Jánossal hároméves fegyvernyugvásban állapodott meg, s új szerződéssel szorosabbra fűzte kapcsolatát a szerb despotával, Brankovics Györggyel is. A despota nemcsak adófizetést vállalt, hanem ezerötszáz fős katonai hozzájárulást is Mehmed hadjárataihoz. A szultán Móreáról sem feledkezett meg, ahol a bizánci császár két öccse uralkodott. 1452 őszén sereget küldött ellenük. A hadjárat csak annyira volt véres, hogy a testvéreket megijessze. Ezek megértették a figyelmeztetést, mozdulatlanul nézték végig Bizánc haláltusáját. Keleten, Anatóliában, az újból fellázadó karamánokat kellett Mehmednek előbb egy sikeres hadjárattal, utána szigorú békeszerződéssel pacifikálnia.
Az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin,1452 februárjában adta le az első vészjeleket Velencének. A köztársaság 1452–1453-ban valóban küldött hajókat, katonákat és felszerelést, és magára vállalta, hogy a vészjeleket továbbítja Európába. Riasztotta a pápát, Firenzét, Nápolyt, III. Frigyes császárt és V. László magyar királyt. A címzettek megpróbáltak hasznot húzni Bizánc szorultságából és ezt-azt megszerezni névleg megmaradt birtokaiból, V. Miklós pápa például az ortodox egyházra kényszerítette az uniót és ezzel a maga fennhatóságát – azután egy időre valamennyien elfeledkeztek arról, amit ígértek. Csak az ostrom végén, későn mozdultak a császárváros segítségére.
1452–1453 telén a szultán és vezírei a sereg mozgósításával, a hadiszerek és az ellátás felhalmozásával foglalkoztak. Mehmed nemcsak a reguláris katonaságot rendelte fegyver, hanem 28muszlim és keresztény önkénteseket is fogadott. Szerbiából megérkezett a megígért ezerötszáz katona, velük aknaásáshoz értő bányászok Novo Brdóból. Az edirnei ágyúöntő műhelyek egész télen dolgoztak. Mehmed a császár szolgálatából magához csábította a magyar Orbán mestert, aki a szokásosnál nagyobb ágyúkat és egy óriáságyút öntött neki. Ezt már februárban elindították, hogy időben Konstantinápoly aláérkezzen. Kortárs leírás szerint hatvan ökör vontatta, két oldalról kétszáz-kétszáz ember egyensúlyozta, a menet előtt ötven ács kétszáz segéddel a hidakat építette.
Maga a szultán 1453. április 5-én ért a sereggel Konstantinápoly alá. Egy hét múlva az összevont török flotta a város fölött, a Boszporusz partján horgonyzott le.
Konstantinápoly fekvése megsokszorozta védműveinek erejét. A város háromszöget formált, amelynek déli oldalát a Márvány-tenger, az északit az Aranyszarv-öböl vize mosta, csak a nyugati nézett a szárazföldre. Végig bástyákkal erősített, a szárazföld felől kettős falrendszer keretezte. A víz felőli falak nem igényeltek különösebb védelmet, ezekre amúgy sem jutott elég ember. Közvetlenül az ostrom kezdete előtt a császár egy óriási, farönkökből és vaskapcsokból álló láncot feszíttetett ki az Aranyszarv-öböl torkolatában, hogy a török gályákat távol tartsa az északi városfaltól és a kikötőtől.
A szultán megérkeztének másnapján megkezdődött az ostrom, és tartott ötvennégy napon át. A török sereg a szárazföld felőli falat támadta, különösen a Szt. Romanosz kapu környéke szenvedett sokat a szakadatlan ágyú tűztől és a meg-megújuló rohamoktól. Orbán mester óriási ágyúja is ezt a falszakaszt törte, április 21-én romba döntött egy tornyot a hozzá kapcsolódó jókora faldarabbal. Másnap a védőket újabb, sorsdöntő csapás érte: a lezárt Aranyszarv-öbölből török gályák tüzeltek az addig biztonságban tudott északi városfalra. A szultán parancsára a hajók legénysége átjárót épített az öböl túlsó partján fekvő Galata mögött, és megzsírozott fagörgők segítségével átvonszolta a dombon, majd az öbölbe eresztette a hajókat. A védelem ezután kénytelen volt erői egy részét itt lekötni.
A legnagyobb nyomás továbbra is a szárazföldi falra nehezedett. A szakadatlan ágyútűz kiegészítésére a szerb bányászok öt helyen ástak aknát, a fal felrobbantását a védők csak nehezen tudták elhárítani.
Valamikor május 20-a után riasztó hírek érkeztek a szultánhoz: keresztes hajók közlekednek az Égei-tengeren, a Duna felől Hunyadi vonul dél felé. A szultán haditanácsot hívott össze, amelyen megvívták utolsó csatájukat a háborús és a békepárt tagjai. Maga Mehmed továbbra is az ostrom mellett voksolt, őt a hírek éppen nem elvonulásra, hanem a város minél gyorsabb elfoglalására serkentették.
A szultán az általános roham mellett döntött, s a seregnek háromnapos rablást ígért a városban. Az ágyúk még két napon át teljes erővel törték a falakat, a katonák előhordták az ostromlétrákat Mehmed még nem fogyott ki az ötletekből. Katonái két napon át szinte megállás nélkül ordítottak, csak éjszakánként hagyták abba néhány órára. A sokezernyi torokból feltörőüvöltés pánikot okozott a városban.
Május 29-én elült az ágyúzás, és a katonák megindultak az ostromlétrákon. Először a Szt. Romanosz kapu mellett beomlott falszakaszon sikerült betörniük, s megszállniuk az egész külső védművet. Azután, hogy a második fal védői parancsnokukat követve meghátráltak, az ostromlók elözönlötték a várost. Mind több épületre került zászló: ezzel jelölték meg azokat a házakat, amelyeket már kifosztottak. Az öbölben álló flotta legénysége – némileg lekésve az eseményekről – egy ideig még ágyúzta a rá kiosztott falszakaszt, majd észbe kapva partra szállt, és bevetette magát a zsidók negyedébe. 29Másnap a szultán belovagolt a városba. Felmászott a Hágia Szófia székesegyház galériájára, s amikor a rombadőlt védműveket nézte, egy perzsa dalt dúdolgatott.
Mit őrzött meg az emlékezet erről a nagyra törő ifjúról, aki gyerekfővel kinézte magának a városok városát, huszonegy évesen meghódította, s azután élete végéig nagy gonddal munkálkodott azon, hogy az Oszmán Birodalom nagyságához méltó fővárossáépítse át?
Mehmed herceg II. Murád szultán negyedik fiaként 1432. március 20-án, vasárnap hajnalban született az edirnei szultáni palotában, s tizenegy éves koráig ott nevelkedett. 1443 tavaszán két nevelőjével a nyugat- anatóliai Maniszába utazott, hogy a tartomány kormányzójaként beletanuljon az államigazgatásba. Ugyanennek az évnek a végén harmadik bátyja is meghalt, így ő lett a trónörökös. 1444 tavaszán apja, aki lemondani készült a trónról, magához hivatta, hogy előbb társuralkodóként megossza vele, azután teljes egészében átadja neki a hatalmat.
Az oszmán állam addigra már kiheverte azt az életveszélyes csapást, amelyet Timur 1402-es ankarai győzelme és I. Bajezid fiainak rá következő, egy évtizedes testvérháborúja mért rá. I. Mehmed szultán, „a második honalapító” (1413–1421), helyreállította az oszmánok hatalmát, s a visszaszerzett területekből újra egységes államot szervezett. Fia, II. Murád uralkodása (1421–1451) ismét csak belső lázadások sorozatával indult, figyelmeztető jeleként annak, hogy a helyreállított álam még könnyen sebezhető. Murád rendet csinált Belső-Anatóliában, a Balkánon sértetlenül vészelte át azt a rivalizálást, amelyre a Havasalföld, Szerbia és Bosznia fölötti befolyásért Zsigmond magyar király kényszerítette. Zsigmond halála után megtörte Szerbia függetlenségét, vazallusává tette Boszniát és betört Erdélybe. A negyvenes években Hunyadi Jánossal és az albán Kasztrióta Györggyel hadakozott. Legyőzni ugyan nem tudta őket, de úgy érezte, hogy kölcsönösen előnyös békével távol tarthatja magától ellenfeleit. 1444 júniusában elsőként Szerbiával és Magyarországgal kötött közös békét, majd augusztusban a karamánokkal. A békéket már maga és fia nevében kötötte meg.
Murád úgy érezte, hogy kettős békeművével birodalma mindkét végén hosszú időre nyugalmat biztosított, kiskorú fiának egy külső veszélyektől megszabadult, belül szilárd, gazdaságilag virágzó országot ad át. 1444 augusztusában lemondott a trónról.
Mehmed alig múlt tizenkét éves, amikor szultán lett. Másfél éve ugyan bennfentes volt a legmagasabb államvezetésben (apja arra is súlyt helyezett, hogy jelen legyen a szerb-magyar béke aláírásakor), ettől azonban még gyerek maradt. Murád pedig rosszul ítélte meg a helyzetet. A békeszerződések gyakorlatilag önállósították Szerbiát és Karamániát, feltámadt Albánia is. A legkeményebb ellenfél, Hunyadi, kapva kapott az előnyös szultánváltozáson: megszegte a békét és betört a törökök bulgáriai tartományába. Támadása mögött a pápa, Velence és Bizánc szövetsége állt, amely a karamánokkal is felvette a kapcsolatot.
A biztonság csalóka illúziója hetek alatt semmivé lett. E vészes helyzetben a gyermek szultán még környezetére sem számíthatott, mert az a saját hatalmi harcával volt elfoglalva.
Murád szultánnak az erőn alapuló kompromisszumos békepolitikáját a török eredetű arisztokrata családok támogatták. Már egy évszázada ők töltötték be a legfontosabb katonai, igazgatási és bírói állásokat, és vezérszerepük volt a hódításokban. Ragaszkodtak tényleges érdemekkel szerzett hatalmukhoz és gonddal gyűjtögetett örökbirtokaikhoz, és elleneztek minden radikálisabb változást.
Mellettük felnövőben volt a renegátokból kikerülőúj elit. Azóta, hogy a 3014. század végén I. Bajezid bevezette a gyermekadót, a törökkéátnevelt balkáni gyermekek nemcsak janicsárokként szereztek befolyást, hanem megjelentek az államvezetés felső szintjein is. A hódítások agresszív folytatásával és a belső társadalmi viszonyok megkeményítésével magukat akarták döntő hatalmi tényezővé emelni.
A békepárt feje, Murád szultán legközelebbi híve és társa Halil pasa nagyvezír volt, annak a Csandarli családnak az utolsó nagyhatalmú tagja, amelyik mindenki mást kizárva három generációóta viselte a nagyvezíri méltóságot. Halil pasa az 1444-es vészhelyzetben visszahívta Murádot, aki Várnánál megállította Hunyadi János előnyomulását.
Murád ekkor még ragaszkodott lemondásához, a várnai csata győzelmi jelentését Mehmed nevében küldte szét. Amikor azonban Edirnében janicsárfelkelés tört ki, kénytelen volt hivatalosan is visszatérni a trónra. A fiú első, kétéves, sikertelen szultánsága ezzel véget ért. Halil pasa hatalmon maradt, a háborús párt pedig megerősödött abban a meggyőződésében, hogy jövőjét a trónörökös mellett, az ő befolyásolása révén kell tovább építenie.
Murád, a béke híve, még öt éven át küzdelemre kényszerült Hunyadival, Kasztrióta Györggyel és Havasalföld vajdájával, s csak a halál hozta meg neki az élettől remélt nyugalmat. 1451. február 18-án Mehmed – immár tizenkilenc évesen, fájó kudarcokkal és feltüzelt, nagyra törőálmokkal a lelkében – újra trónra lépett.
Egyetlen fiatalos lendülettel, de egy tapasztalt hadvezér és diplomata körültekintésével vette be a császárvárost. Zsákmánnyal megrészegített alattvalói a „Hódító”, törökül Fátih melléknévvel ruházták fel.
A rommá lőtt, kifosztott városban nemcsak az oszmán hadsereg, hanem a háborús párt is győzelmi ünnepet ült. A hódítás másnapján Mehmed bebörtönöztette, majd Edirnébe visszatérve kivégeztette az ostromot mindvégig ellenző Csandarli Halil pasát. Az ő nagyvezírei, egy kivételével, a keresztényekből nevelt, szolgarendű rétegből kerültek ki.
Mehmed második uralkodói rajtja Konstantinápoly meghódításával fényesen sikerült. A történelem ritka, nagy találkozásainak egyike volt alakulóban,amikor a sorsdöntő feladatok megtalálják az elvégzésükre képes, kivételes egyéniséget.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Mehmed a további hódítások kiérlelt tervével lépett trónra, azt azonban már Konstantinápoly ostormával kétségtelenné tette, hogy szakít apjának az erőegyensúlyra és megegyezésre alapított politikájával, helyette a nagy előd és példakép, I. Bajezid hódításait folytatja. A tengerszorosok és Konstantinápoly megszerzése után egy olyan egységes birodalmat akart kiépíteni, amelynek természetes határai Európában az Al-Duna, Kis-Ázsiában pedig az Eufrátesz felső folyása. E határokon belül a hangsúlyt az egységre és a központosításra helyezte. Nem akart tovább bajlódni azzal, hogy a mindegyre feléledő balkáni és anatóliai államocskákat folytonos háborúkkal és újabb szerződésekkel engedelmességre kényszerítse, ehelyett véglegesen leverte, utána tartományokként beolvasztotta őket a birodalomba.
A Balkán-félsziget helyi erői, amelyeket egy jóévszázada morzsolt a háború, önmagukban nem bírták sokáig az ellenállást. Mehmed igazi ellenfelei nem ők voltak, hanem azok a rivális hatalmak, amelyek a török veszélyt balkáni befolyásuk szélesítésével próbálták maguktól távol tartani. Szerbiában, Boszniában és a román vajdaságokban Hunyadi János és Mátyás Magyarországa igyekezett politikai befolyást és katonailag erős, védhetőállásokat kiépíteni. Albániában, a görög félszigeten és az égei-tengeri szigetvilágban Velence próbálkozott ugyanezzel.
HUNYADI MÁTYÁS
31Mehmed négy hadjárattal hódította meg Szerbiát. 1459-ben Szendrő bevételével az egész fejedelemség az övé lett, csak Nándorfehérvár és Szabács maradt magyar kézen. 1463-ban Boszniát kebelezte be, nyugati felét azonban Mátyás gyors ellentámadása elvette tőle. E két állam évszázadokra eltűnt. Mehmed a birodalom határát a Száváig tolta, úgy azonban, hogy Magyarország déli védelmi vonala is a Szávára támaszkodott. A magyar nyomás ellenében a román vajdaságokban is erősödött az oszmán befolyás. A szultán 1455-ben adófizetésre kényszerítette Moldvát, 1462-ben Havasalföld magyarbarát vajdáját kergette el.
A görög félszigetre Mehmed először 1458-ban vonult, ekkor Móreában azokat a helyeket foglalta el, amelyeket az utolsó bizánci császár még mint ottani despota birtokolt: Mehmed ekkor is azt közölte a világgal, hogy a bizánci örökség egyedüli birtokosának tekinti magát. Két év múlva egész Móreából kikergette XI. Konstantin testvéreit, hiába viselkedtek olyan „illedelmesen” Konstantinápoly ostromakor.
A szultán könnyen végzett a Palailogosz-dinasztia utolsó sarjaival, ám amikor Velencével került közvetlen konfliktusba, komoly gondjai támadtak.1463-ban a törökök elfoglalták Argoszt, ami egy tizenhat évig tartó velencei-török háború nyitánya lett. Mátyás boszniai ellentámadással avatkozott be a harcba, s Velence szövetségében a szultán kis-ázsiai ellenfelei is támadásba lendültek. Mehmed minden addiginál nagyobb hadsereget állított fel, s miután Anatóliában biztosította magát, Velence ellen fordult. A háború elsőévtizedében a törökökre nagyon veszélyes erőviszonyokat az utolsóévekben sikerült a maga javára megfordítania. 1478-ban személyesen fejezte be a Velence kezén lévő, albániai Szkutari többéves ostromát, flottája elvágta a köztársaság tengeri összeköttetését. Velence birtokában csak Mórea déli parti kikötői maradtak. Az 1479-es békében lemondott albániai állásairól (ezzel Albánia is török uralom alá került), és Thaszosztól Euboeáig átengedte Mehmednek az égei szigeteket.
A keleti fronton, Kis-Ázsiában, a 15. század derekára nem kevesebb megoldandó probléma gyűlt fel, mint a nyugatin. Itt a szeldzsuk korból visszamaradt dinasztiák – Karamánok, Dulkádirok, Iszfendijárok – próbálkoztak újra függetlenségük visszaszerzésével. A közép-anatóliai fennsíkot övező hegyvidékeken szabad türkmén törzsek hiúsítottak meg minden stabilizálási kísérletet, s adtak otthont és menedéket az erőgyűjtéshez minden levert lázadónak. A Fekete-tenger délkeleti partvidékén az utolsó bizánci utódállam, a trapezunti császárság élte független életét. Anatóliának ez a néha zűrzavarba csapó politikai, etnikai és társadalmi sokszínűsége az oszmánoknak 32nemcsak politikai befolyását és ellenőrzését tette bizonytalanná, hanem gazdasági érdekeit is sértette.
Mehmed a Fekete-tenger déli partvidékén kezdte meg Anatólia leverését. 1459-ben megszállta Amaszrát, 1461-ben az Iszfendijárok államát hódította meg, megszerezve ezzel a fontos szinopi kikötőt is. Még ugyanebben az évben a trapezunti császársággal is végzett. Ezzel a Fekete-tenger déli partja teljes hosszában oszmán uralom alá került.
Közép- és Kelet-Anatóliában Mehmednek nehezebb harcot kellett vívnia. 1464-ben meghalt a Karamán- dinasztia feje, Ibrahim, s a fejedelemség trónjáért belső háború tört ki. Kedvező alkalom nyílt a beavatkozásra: Mehmed 1468-ban elfoglalta Karamániát. Ilyen simán azonban nem úszta meg.
Évszázadok óta elv és gyakorlat volt az, hogy Kis-Ázsia annak a hatalomnak az érdekszférája, amelyik éppen Iránban uralkodik. Ez nemcsak politikai befolyást jelentett, hanem gazdaságit és kulturálisat is: a távolsági kereskedelem iráni és kis-ázsiai útvonalainak ellenőrzését, illetve a perzsa nyelv, irodalom és művészetek hatását Anatólia városközpontjaiban. Az, aki ezt az évszázados hagyományt felrúgta, a térség felbolydulására, a közeli és távolabbi államok ellenlépéseire számíthatott.
Karamánia oszmán megszállása az Iránt és Kelet-Anatóliát nemrég közös államban, az úgynevezett Akkojunlu fejedelemségben egyesítőUzun Haszán dühös ellentámadását váltotta ki. Magához gyűjtötte a Mehmed által frissen levert fejedelemségek menekültjeit, kiegyezett a Taurus hegység türkménjeivel. Amikor 1463-ban Velence hadat üzent Mehmednek, azonnal kapcsolatot keresett Uzun Haszánnal. 1471-ben Mehmed e két nagy ellenfele veszélyes szövetséget kötött, amelyhez Rodosz és Ciprus is csatlakozott. 33Terveik szerint Mórea és az égei szigetek visszafoglalása után a velencei flotta ellenőrzése alá vonja Kis-Ázsia tengerpartját. Uzun Haszán a szárazföldön vonul ide, találkozásukkor Velence ellátja tűzfegyverrel. Ezután Velence Konstantinápolyt és a szorosokat, Uzun Haszán Burszát foglal, a vissza.
Mehmed két tűz közé került, a helyzet a timuri invázió veszélyére emlékeztetett. A szultán óriási hadsereget gyűjtött. Velencével szemben évekig védekezésre szorítkozott, főerejével a keleti rivális ellen vonult. Uzun Haszán akkor már elözönlötte Karamániát. A hadianyaggal megrakott velencei gályák azonban hiába várták őt a tengerparton, Mehmednek a tervezett találkozó előtt sikerült ellenfelét döntő csatára kényszerítenie. 1473. augusztus 11-én csapott össze vele az Eufrátesz mellett, és megsemmisítő vereséget mért rá. A győzelem után a szultán végre egyedüli ura lett Anatóliának, s erejét a Velencével folyó háború sikeres lezárására fordíthatta. 1478-ban meghalt Uzun Haszán, így az Irán felől fenyegető veszély néhány évtizedig elcsöndesedett.
A Hódító kétfrontos háborúk szakadatlan sorával megvalósította álmát: a Dunától az Eufráteszig egységes birodalmat teremtett. Bár e hatalmas terület nagy részének végleges katonai leverése az ő nevéhez fűződik, az egybekovácsolt világbirodalom nem egyedül az ő műve. Hódításait ősei folytonos háborúi alapozták meg, amelyek felőrölték az ellenfelek erejét. Mehmedre a váltás és a lezárás feladata várt. Nagyságát bizonyítja, hogy pontosan felfogta, mit kell tennie. Félresöpörte az aggályokat és az aggályoskodókat, szakított az egyensúlyozó politikával, s jókora hadvezéri tehetséggel végére járt a Balkán és Kis-Ázsia leigázásának.
Miközben ezen a két hadszíntéren befejezte a hódítást, a tengereken új, harmadik frontot nyitott.
A 15. század közepére az oszmán-törökök már csaknem teljesen feladták lovasnomád hagyományaikat. Helyettük kitanulták a tűzfegyverek használatát és a várvívás fortélyait, a tengerekre azonban óvakodtak kimerészkedni. Konstantinápolyt is a szárazföld felől vették be, flottájukat, amelyben akkor még csak körülbelül harminc valóban korszerű harci gálya volt, elsősorban a szorosok lezárására használták. A század második felében, a hódítások felgyorsulásával azonban mindegyre olyan tengerekbe ütköztek, amelyeket ellenfeleik ellenőriztek – eljött az ideje, hogy elsajátítsák a tengeri hadviselés tudományát is.
Mehmed világosan látta, hogy a birodalom két része közötti összeköttetést csak a tengerszorosok szilárd ellenőrzésével tudja biztosítani. A Rumeli Hiszári felépítése és Konstantinápoly bevétele a Boszporusz birtoklását jelentette. A velencei háború kezdetén, 1463–1464 telén, a Dardanellák két partján felépíttette a csanakkalei kettős várrendszert, majd a szoros bejáratában fekvő Tenedosz szigetét is megerősítette. Isztambulban flottaarzenált alapított, 1474-ben hajóhada – sok kisebb csónak és szállító bárka mellett – már kilencvenkét hadigályából állt.
A Boszporusz török ellenőrzése véget vetett a genovaiak szabad bejárásának a Fekete-tengerre. Mehmed flottája már 1454-ben körbejárta Genova fekete-tengeri kereskedőkolóniáit, és adófizetésre kényszerítette őket. A déli tengerpart 1461-es elfoglalása után az északi part került sorra. 1475-ben az oszmánok megszállták a Krím-félsziget legfontosabb genovai kolóniáját, Kaffát, és függőségükbe vonták a krími tatár kánokat, a félsziget és a tengertől északra elterülő hatalmas síkság urait. A Fekete-tenger ezzel oszmán beltengerré vált (Mehmed utódára csak a Duna- és Dnyeszter-torkolat megszállása maradt), és kiépülőben volt a vazallus államoknak az a Havasalföldből, Moldvából és a Krími Kánságból álló 34tömbje, amely a 16. században Erdéllyel kiegészülve a birodalom észak-keleti határát biztosította.
A tengerre merészkedő török hajósoknak szerencséjük volt, hogy először a lezárt Fekete-tengerrel kellett végezniük: a genovaiak kiiktatása után itt nem akadt valóságos ellenfelük. Az igazi, nagy erőpróba a Földközi-tengeren várt rájuk, ahol az akkori világ mindentudó hajósaival, a velenceiekkel kerültek szembe. A törökök az 1463–1479-es háború nagy részét még a szárazföldön vívták, de már sejteni engedték, hogy hamarosan kemény tengeri ellenféllé válnak. 1480-ban a flotta egyik része Rodoszt ostromolta akkor még eredménytelenül, a másik átkelt Itáliába, és az Appennin-félsziget sarkában elfoglalta Otrantót. Ezt a magában álló itáliai hídfőt persze hamar fel kellett adniuk, de Mehmed azzal a tudattal húnyta le a szemét, hogy „két szárazföld és két tenger ura” lett, Anatóliáé és Ruméliáé, illetve a Fekete- és a Földközi-tengeré. A „Földközi-tenger ura” cím igazából majd az utódait illeti meg. Az azonban vitathatatlan, hogy az Oszmán Birodalom tengeri hatalmát II. Mehmed szultán alapozta meg, s ez az alap szilárdnak bizonyult.
A hódítás soha nem ér véget a puszta elfoglalással, a meghódított területet be kell építeni az államba, meg kell szervezni az életét. Mehmed szultán ebben is nagyot alkotott. Számára a területileg egységes birodalom egységes igazgatást és jogrendszert, az uralkodótól függő, erős központosítást jelentett.
A korábbi szultánok gyakorlata, a rendeletek útján való kormányzás Hódító Mehmed korára érlelte meg az elsőátfogó, nagy törvénykönyveket. Ezek a büntetőjogot, az adók és illetékek rendszerét, a pénzforgalmat, a kereskedelmet vagy éppen a nomád törzsek életét szabályozták, s ami az egységes birodalom kiépítésének folyamatában igen lényeges: rögzítették az államgépezet szerkezetét, az állami intézmények és a tisztségviselők hierarchiáját, és kialakították a közigazgatás területi szervezetét.
A birodalomépítés általános szabályozása mellett a szultán a részletekre, a helyi sajátosságokra is gonddal figyelt. Szívügyének a fővárossá emelt Konstantinápolyt tekintette. A romok helyén lázas építés kezdődött, amelyben ő járt az élen. Telepítéseinek köszönhetően a város adómentes muszlim, keresztény – főleg görög – és zsidó iparosokkal, kereskedőkkel, szellemi és pénzemberekkel népesült be; 1478-ban már 14.803 háztartást és 3667 boltot írtak össze benne, a város körül falvak gyűrűjét telepítette. Szultáni utasításra ezrek kerekedtek fel, változtattak nemcsak lakóhelyet, de sokszor kontinenst is, hogy a tömegellátás megszervezésében a nekik kijelölt új helyen termeljék meg azt, amire abban a körzetben szükség mutatkozott.
Mindezt a szervezőmunkát csak erős központi hatalom végezhette el sikeresen. Ennek kiépítése érdekében Mehmednek újra döntenie és váltania kellett.
Csandarli Halil pasa kivégzése és családjának megfosztása minden birtokától sokféle jelentést hordozott. Bizonyosan része volt benne a bosszúnak: Mehmed kiirtotta gyerekkori szultánsága makacs ellenzőét és kudarca szemtanúját. Kinyilvánította, hogy teljhatalomra tart igényt, nem tűri tovább a nyűggé vált atyai patrónus gyámkodását. Mindezeknél fontosabb, mert a nagyvezír személyén túlmutató jelentőséggel bírt az, hogy a kivégzés megpecsételte a szultán és a háborús párt szövetségét; nyitánya lett a nagy változásnak, amelynek során a régi török elit, az arisztokrata családok tagjai eltűntek az államvezetés csúcsáról, jó esetben az igazgatás másod- és harmadvonalára szorultak vissza, s helyüket egy rab gyerekekből kinevelt, új elit foglalta el.
A 15–16. századi török történelem 35legfontosabb, lefordíthatatlan műszava a kul. A szótárak a „szolga, rabszolga, ember, katona” jelentéseket adják meg rá, tartalma azonban sokkal szélesebb ennél. Jelölhetett egyetlen embert, de mindazon emberek összességét is, akiket kiszakítottak születésük környezetéből, kiképeztek az állam szolgálatára, és több- kevesebb hatalommal ruháztak fel. A kulnak nem volt múltja, és nem tudhatta, mit hoz a jövő; neki minden egyes napon a legjobb szolgálattal kellett bizonyítania, hogy másnap is méltó a szultán kegyére. Birtokai nem lehettek, csak kincsei, amelyeket halála után elnyelt az államkincstár; vezethetett egész hadsereget, de számottevő magánhadsereget nem tarthatott; lehetett élet-halál ura, de személyes hatalma mindig csak annyi volt, amennyit uralkodója a sajátjából átengedett neki. Sok mindent szerezhetett, csak fejből jutott neki is egyetlen, azt pedig bármikor leüthették.
II. MEHMED KENOTÁFIUMA A BURSZAI JESIL–TÜRKÉBEN
A kuloknak az a rétege, amelyik az államvezetésbe és a tartományi igazgatás felső szintjeire került, győzelmi mámora után hamar kijózanodott. Csandarli Halil nagyvezíri székét Zaganosz pasa, a háborús párt egyik vezére és Mehmed leghívebb támogatója kapta meg. Már három év múlva kegyvesztett lett, s csak sok érdeme miatt úszta meg száműzetéssel.
1475-től Mehmed minden örökbirtokot és magánalapítású vallási alapítványt államosított. Az elit teljesen kiszolgáltatottá, a szultáni hatalom despotikussá vált. S hogy a hatalom szilárdságát biztosítsa, Mehmed törvénnyé tette azt a kialakulóban lévő gyakorlatot, hogy a belviszály elkerülése érdekében minden trónra lépő szultán köteles megölni trónkövetelőnek alkalmas családtagjait.
A despotizmus egyértelmű fordulat volt kelet felé. Indulása másfél évszázadában az oszmán társadalom sokféle 36hatást szívott magába az egész környező világból, minden égtáj felől, amelyek közül persze már ekkor is az iszlámé volt a legerősebb. Magát Mehmedet, e korszak lezáróját, különleges nyitottság jellemezte. Minden érdekelte és mindent személyesen akart megismerni. Konstantinápoly könyvtáraiból lefordíttatta magának az ókor filozófiai munkáit, nagyra becsülte a bizánci építészetet, udvarában szamarkandi csillagászokat és itáliai művészeket gyűjtött maga köré, és portréját Gentile Bellinivel festette meg. Örömét lelte a költészetben és a muszlim hittudósok vitáiban, s azt a vitapartnert is tolerálta, aki az ortodoxiával szemben eretnek nézeteket képviselt.
Ezt művelt magánemberként megtehette, uralkodóként azonban az őt és államát érő sokféle hatás között is választania kellett. Ez a legnagyobb döntése törvényszerűen következett a részdöntésekből. Ahhoz, hogy a Dunától az Eufráteszig érő hatalmas területet a partikuláris politikai érdekek és a csoporttörekvések széthúzásával szemben, az egymást tagadó vallások és kultúrák fölé emelkedve egységes birodalommá szervezze, az évszázadokon át hasonló problémákkal küszködő iszlám hódító ideológiája, államfelfogása, vallásjoga és egész kipróbált intézményrendszere kínálta a követendő példát. A nagyhatalommá vált oszmán államot Mehmed fordította a merev, ortodox iszlám felé.
1481 tavaszán, kevéssel azután, hogy ötvenedik életévébe lépett, seregével átkelt Anatóliába. Még nem járt messze Isztambultól, amikor május 3-ának éjjelén a gebzei táborban feltehetően agyvérzés végzett vele. Már kortársai is csak találgatták, hova indul hadjáratra. Már rég megközelíthetetlen despota lett, aki terveit csak önmagával beszélte meg.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages