A vagyonelkobzás elvi alapjai
A vagyonelkobzás elvi alapjai
A konfiskáció (musadara, törökösen müsadere) fogalmát a muszlim vallásjog nem ismeri. Ennek ellenére már az abbászida kalifátus virágkorában kialakult az a gyakorlat, hogy a kincstári hiány pótlására a hivatalukat vesztett és működésük során meggazdagodott méltóságoktól elszedték a vagyonukat vagy annak egy részét.1 A kalifátus széthullása után keletkezett iszlám utódállamok többsége követésre érdemesnek tartotta ezt a hagyományt. Az oszmán állam sem volt kivétel, jóllehet a birodalom felemelkedésének időszakában viszonylag ritkán éltek vele a szultánok. A 15. és a 16. század közepe között eltelt évszázad azonban mind társadalmi, mind jogi értelemben kiszélesítette az uralkodók ilyen irányú lehetőségeit. Az államapparátusban, főleg annak csúcsain egyre nagyobb szerepet kaptak a foglyokból vagy adóban elhurcolt gyermekekből kinevelt káderek. Az előkelők krémjét szisztematikusan összeházasították az uralkodók nőrokonaival és a háremben nevelt rabnőkkel, ami egységesen képzett, megingathatatlan hűségű irányító apparátussal látta el a szultánokat. Jóllehet a rabszolgák soha nem szállták meg teljesen az államot, a szultán és a dinasztiával teljesen összefonódott „palota-rend” túlhatalma lassanként a szabadnak született, muszlim vagy török állami alkalmazottak „hadát” is a rabszolga helyzetébe taszította.2 Ezt fejezte ki a kul (rabszolga) szó tartalmának bővülése: eredetileg csak a rab eredetű államférfiakat és katonákat hívták így, a 15. század végén azonban már valamennyi állami szolgálatban álló emberre, sőt a 16. század közepén a termelő rájákra is kiterjesztették a kul fogalmát.3
1 C. E. Bosworth, MuŇadara. In: The Ecyclopaedia of Islam. New ed. VII. Leiden, New York, 1993, 652; Ahmet Mumcu, Osmanli devletinde siyaseten katl. Ankara, 1963, 147–148.
2 Fodor Pál, Török és oszmán. Az oszmán rabszolga-elit azonosságtudatáról. Történelmi Szemle 37:4 (1995) 367-383.
3 I. Metin Kunt, The Sultan’s Servants. The Transformation of Ottoman Provincial Government, 1550-1650. New York, 1983, 35, 41–42.
A muszlim örökösödési jog szerint az állam elvileg a következő esetekben teheti rá a kezét valakinek a vagyonára. 1) Ha annak gazdája ismeretlen vagy örökösök nélkül halt meg, vagy az örökösök ismertek, de nem érhetők el; az ilyen hagyaték a „muszlim közvagyont” (beytülmal-i müslimin), vagyis az államkincstárat illeti meg. Ugyanígy joga van az államnak arra a vagyonrészre, amely akkor marad fenn, ha örökösként csak a férj vagy egy feleség jelentkezik. 2) Ha a hagyatékozó a szultán (vagyis az állam) rabszolgája, mivel az utóbbi vagyonával a gazda rendelkezik. 3) Ha az örökhagyó olyan felszabadított rabszolga, aki valaha a szultán (az állam) rabja volt; ilyenkor az uralkodó a „felszabadított ura” (mevle’l-itaka) elv alapján az örökösök közé lép (igaz, a rangsorban meglehetősen hátul foglal helyet).4 Egyes oszmán vallásjogászok ezt még annyival egészítették ki, hogy amennyiben a muszlim határok védelmére és a háborúk folytatására nincs elegendő pénz, akkor a „kalifának”, vagyis a szultánnak joga van elvenni azok javait, akik megvesztegetéssel szerezték.5
4 Ömer Barkan, Edirne askerî kassami’na âit tereke defterleri (1545–1656). Belgeler 3:5–6 (1966) 22; HalIl CIn – Ahmet Akgündüz, Türk hukuk tarihi. II. Istanbul, 1990, 133, 137; Ahmed Akgündüz, Osmanli kanunnâmeleri ve hukukî tahlilleri. II. Kitap. II. Bâyezid devri kanunnâmeleri. Istanbul, 1990, 119; SaId Öztürk, Askeri kassama ait onyedinci asir Istanbul tereke defterleri (sosyo-ekonomik tahlil). Istanbul, 1995, 87–88; vö. Joseph Schacht, An Introduction to Islamic Law. Oxford, 1964, 170.
5 Cavid Baysun, Müsâdere. In: Islâm Ansiklopedisi. 8. Istanbul, 1979,3 669–670; Ahmet Mumcu, Tarih içindeki genel gelişimiyle birlikte Osmanli devletinde rüşvet (özellikle adlî rüşvet). Istanbul, 1985,2 238.
Ezeket a jogi lehetőségeket és a központi hatalom túlsúlyát kihasználva a szultánok a 16. század második felétől, egyenes arányban azzal, ahogy a pénzínség növekedett, egyre gyakrabban nyújtották ki kezüket a funkcionáriusoknál felhalmozott vagyonok után. Az elkobzás III. Murád (1574–1595) uralkodása idején szinte mindennapossá vált. Erről tanúskodnak a kortárs Szelániki Musztafa oszmán történetíró szavai, aki így örvendezett, amikor az uralkodó halála után egy elhunyt főember vagyona elkerülte a konfiskálást: „Az emberek istennek hálát adva imáikba foglalták az uralkodói igazságosság napjait, mivel nem estek neki hagyatékának és árvái vagyonának azzal az indokkal, hogy ‘defterdár volt’. A megboldogult padisah [III. Murád] idejében az állam vezetőinek szokásává vált, hogy azt állítva: ‘tartozik a kincstárnak’ (miriye alakasi var), a legkisebb ürüggyel elrabolták a muszlimok vagyonát.”6 Megkönnyítette a „rablást”, hogy miután az előkelők az uralkodók kegyéből kaptak hivatalt és ahhoz illő vagyont (sőt, gyakran még feleséget is), eleve nehezen lehetett szétválasztani az állami és a magánvagyont.7 Így aztán ekkoriban a csúcselitnek és a társadalom vele kapcsolatban álló részének (kivéve talán a vallásjogászok, az ulema „rendjét”) illett jól észben tartania, hogy a hivatali állások ingatagabbak, mint valaha, s hogy a személyes és vagyonbiztonságnak még a maradékai is elenyészőben vannak. „A magas hivatal nem tulajdona senkinek sem”, „a vagyon a padisahé, a kul a padisahé” – ismerte el megadóan Szinán nagyvezír, mint igencsak érintett, a szultánnak 1589–91 között beadott felterjesztéseiben.8 Ezzel teljes összhangban Velence isztambuli követe, Gianfrancesco Morosini azt írta 1585-ben, hogy „a Nagyúr, aki minden dolog valódi ura, azt vesz el a hagyatékból, amit csak akar, s kegynek tekinti, ha bármit meghagy az özvegyeknek és a gyerekeknek. ... A Nagyúr puszta szeszélye elegendő ok arra, hogy a világon bármit megtegyen. ... A szultán ... mindenkor fordulhat a gazdag magánszemélyekhez, s megkaphatja tőlük azt az összeget, amire vágyik, akár ajándékképpen, akár erővel. ... Elveszi, amit akar: birtokaikat, gyerekeiket, sőt, mondhatni, a testüket.”9
6 SelânIkî Mustafa EfendI, Tarih-i Selânikî. Hazirlayan Mehmet IpşIrlI. Istanbul, 1989, II. 456.
7 Klaus Röhrborn, Konfiskation und intermediäre Gewalten im Osmanischen Reich. Der Islam 55 (1978) 346–347.
8 Az első idézet: Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Revan 1951, 165b; a második: uo., Revan 1943, 60b.
9 Eugenio Albèri (ed.), Le relazioni degli ambasciatori veneti al Senato durante il secolo decimosesto. Serie III, volume III. Firenze, 1855, 274, 279.
